Hétfő este egyszer és mindenkorra eldőlt, hogy ha fesztiválszervező lennék, a Florence + The Machine lenne az a zenekar, amelyiket minden évben látni szeretném a fellépőim között. Vagy legalább Florence Welch jöjjön el, az mindegy, hogy ki zenél mögötte. Sőt, zenélni sem muszáj, nekem az is jó, ha az énekesnő másfél óráig pasziánszozik a színpadon, akkor is garantált a siker. Ez a nő ugyanis egy varázsló. Vagy legalábbis egy tünde a Gyűrűk Urából. Vagy legalábbis olyan lehengerlő kisugárzása van, mint senki másnak, akit ismerek. (Fotók: Juhász Dorottya)
Ha úgy vesszük, teljesen átlagos nagyszínpados fesztiválkoncertet adott a Florence + The Machine. A már több mint tízéves zenekar eljátszotta a legnagyobb slágereit a kb. másfél órás játékidő alatt, párat azért kihagyva, hogy a legfrissebb lemezéről hat dalnak is jusson hely a setlisten. Bár a tavalyi High As Hope lemez nekem nem igazán jött be, a zenekar igazából pusztán a zenéje miatt is abszolút felfér a nagyszínpadra. Ami viszont ezen bőven túlmutat, és valóban különlegessé tette a hétfő esti koncertjüket, az tényleg semmi más, mint Florence Welch személye. Az énekesnőnek egyszerre volt a tenyerén és a markában a közönség. Hihetetlenül odaadó volt a színpadon, és azon túl is, több számot is az árokban, az első sorokban álló embereket ölelgetve és simogatva énekelt végig, és bár ilyet nagyon sokan csinálnak, úgy lehetett érezni, hogy ő tényleg abszolút együtt van a közönséggel. Amikor pedig úgy akarta (konkrétan a Dog Days Are Over alatt), elrakatta mindenkivel a telefonját, ölelésre buzdította az embereket, és aztán mikor azt kérte, szinte mindenki ugrált neki, ameddig el lehetett látni a tömegben. Egészen varázslatos volt a hangulat, főleg a koncert második felénél, a csúcspontra pedig egészen a végéig várni kellett: az utolsóként játszott Shake It Out olyan élmény volt, amire nagyon sokáig emlékezni fogok.
Furcsának lenni sokszor kifejezetten előnyös, és ha az ember zenéléssel foglalkozik, akkor ez általában különösen így van. A Superorganism pedig aztán minden elemében furcsa, a háttérvetítésektől kezdve a színpadképen át persze magáig a zenéig. A londoni zenekar az internet szülötte, a szó szoros értelmében is, hiszen tagjai online fórumokon ismerkedtek meg egymással, és jelenségként is, hiszen gyakorlatilag olyanok, mint egy szivárványos, csillámpónis mém. Extravagáns elektropopjukat hasonlóan csilivili körítéssel tálalják, a legkülönlegesebb elemük pedig maga az énekes, Orono Nogucsi, aki körülbelül másfél fejjel volt alacsonyabb mindenkinél, aki a színpadra állt a zenekar hétfő esti koncertjén az A38 sátorban, és úgy beszélgetett a közönség tagjaival, meg úgy általában a tömeggel, mintha egy kávézóban üldögélne velük szombat délelőtt. A zenekarnak egyébként igazából két száma van, az Everybody Wants to Be Famous és a Something for your M.I.N.D. Ezeket persze a koncert végére hagyták, de így is egész kellemes háromnegyed órát okoztak azoknak, akik megnézték őket élőben. (má)
Aztán még volt
A cimbalommuzsika a barátom. Már lemezről is – persze akkor, ha igazán sokoldalú művészileg, és nemcsak szórakoztatózenei aláfestés -, koncerten pedig különösen, hiszen ott rendre elámulhatok, hogyan lehetséges rendet vágni és épkézláb, gyakran bonyolult meneteket végigvinni ennyi húr között, ráadásul olyan tempóban, ahogy azt gyakran teszik. Igencsak szerettük tavaly a Cimbalom Brothers lemezét, amibe a Cimbaliband két vezető muzsikusa, azaz Unger Balázs cimbalmos és öccse, Unger Gergő gitáros, valamint Roby Lakatos zenekarából Lisztes Jenő cimbalmos és testvére, Lisztes László nagybőgős vitte bele tudása és alkotói énje legjavát. Mert itt aztán így, hogy a két cimbalmos a színpad elején teszi a dolgát gyakorlatilag pőrén – mögöttük a két tesó rántja alájuk a ritmust ugyan, és az nyilván nagy segítség, mert így legalább ott az a megbízható lüktetés -, mégiscsak rájuk hárul ott elől az összes főszerep. Gyakorlatilag el kell játszani mindent, főtémákat, szólókat, drámai mélységeket, és olyan virtuóz kiállásokat, hogy lehetőleg majd kiessünk a sátorból. Nos, megteszik nekünk ezt a szívességet, csőstül kapunk meg mindent, amiért ott vagyunk, balkáni tempókat és ravasz csavarokat, szvinges városi retró hangulatot, kodályi imprót, erdélyi népzenéket, és persze még több balkáni (bolgár és román) muzsikát. Mindezt pedig nagyon látványosan, rockandroll gesztusokkal, teljes beleéléssel, és igazán laza flegmával – ebben például Lisztes Jenő nagyon büfé, a legtempósabb belehalás közben is rezzenéstelenül kúl bír maradni. Imádom mindeközben elkapni a pillanatokat, ahogy a két cimbalomprímás egymásnak dobálja a szólók és menetváltások lehetőségét: odapillantva, biccentve, szemhéjmegemeléssel, vagy csak egy-egy kiállással. Unger Balázs még vérét is adta a zenéért, egy húrja elpattant, az csíphette meg, de akkor észre sem vette a nagy vehemenciában, csak egy számmal később szólt oda neki Jenő, hogy vérzik az alkarja. Újabb ok adódott legalább a derültségre köztük. A közönség is hálásan, nagy ovációkkal bulizta végig a koncertet, de bírtuk volna még tovább is.
Az olasz/tunéziai Fanfara Station triója valóban előállítja egy nagyzenekar hangzását, ahogy a promóciós leírásban olvashattuk. Ráadásul megejtően könnyedén csinálják, ám a kellő időt rászánva minden apróságra, a hangszereik játékát szépen beloopolják sampler pedáljaikba, és ha szükséges újráznak, majd újabb és újabb rétegekkel teszik ugyanezt. Manapság ez a technika már adott, akár egyetlen képzett muzsikus is képes csodákra, tehát a kérdés már nem is ez, hanem a belerakott késztetés, fantázia és invenció. Jelen esetben ez mind pipa, a balkáni rezes-zenék és az észak-afrikai arab muzsikák a modern elektronikus tánczenék felségterületén születnek újjá és nyerik el csak rájuk jellemző formájukat. Mondanám, hogy rengeteg etno-elemmel felduzzasztott dubtechnót hallunk, valamiféle világzenei buli-tánczenét, amire az ugrálást követően kellemesen elfáradva haza lehet menni – de nem, azért itt többről van szó. Eleve a mediterrán kultúra epikája szólal meg benne: szerelem, örömök, elvándorlás, apró megélések világa, a régió nagyívű modern történéseitől egy pohár bor ízlelgetéséig. Ez aztán átcsorog a zenébe is, van benne valami megnyugtatóan emberi a sok elektronika mellett, ahogy a két hagyományos hangszereket megszólaltató muzsikus (Marzouk Mejri és Charles Ferris) ütősözik, trombitál, klarinétozik, harsonázik és ének-versel, majd állandóan beletáplálja mindezt a zenetestbe az effektekre lépkedve, ennek az a fajta barkács-feelingje van, amitől nagyon közel kerül az egész a hallgatóhoz. Köztük pedig Marco Dalmasso DJ-ként nemcsak zenei kapocs asztalnyi elektronikája mögött billegve, de ugyanazt a barátságos muzsikusi attitűdöt tolja vastag grúvjaival és széles ambient tereivel, mint a trió másik két tagja. Ha lebontjuk elemeire, meglepődhetünk, hogy tényleg működőképes ez a balkáni zene észak-afrikai muzsikába ágyazva, de ilyen lebontás nélkül jobban járunk, mert akkor jóval többet kapunk ennél. Például egy remek zenekart, aki mindebből képes egy komplett főfogást készíteni, amit a hallgató aztán úgy kanyarít saját igényeihez, ahogy neki jólesik. És nem mellesleg egészen biztos vagyok benne, hogy ez a ráérősen felépülő és hömpölygő muzsika szolgáltatta aznap az est legjobb és legemberibb techno partiját a Szigeten. (rm)
