A stréber diák felel – Ákos-lemezkritika

Ákos – 2084
(FalconMedia)

Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer csak azon kaptam magam: azt elmúlt hónapokban határozott kíváncsiság érlelődött bennem Ákos új albuma iránt. Azzal tisztában voltam, hogy 2012-ben éppen tőle várni egy zeneileg igazán izgalmas lemezt meglehetősen nagy illúzió lenne, de az elektronikus album ötlete, a szintipophoz ígért visszakanyarodás, ráadásul az, hogy az egészet tök egyedül csinálja, elég volt ahhoz, hogy jobban érdekeljen a végeredmény, mint az elmúlt tizenöt évben tőle bármi. Miután szinte napra pontosan két évvel ezelőtt, A katona imája című előző lemezével leginkább az volt a bajom, hogy egyáltalán nem volt képes új színekkel árnyalni az Ákosról mára kialakult képet, arra gondoltam, talán a 2084-nek sikerülhet. Aztán meg arra, hogy ha ez egy egyszemélyes, a gyökereire visszatekintő lemezzel sem jön össze neki, abból is hasznos következtetéseket lehet majd levonni, úgyhogy mi mindenképpen jól járunk.

Ákos minden egyes új lemezéhez kitalál magának valami szerepet. A teljesség igénye nélkül volt ő már érzelmes hippi, festett arcú indián, Neo a Mátrixból, kissé fapados Frank Sinatra, legutóbb pedig megfáradt tekintetű katona. Ezek a szerepek pedig hol erősen, hol kevésbé a zenei koncepciót is meghatározták (vagy fordítva).

Most, a jól beharangozott szintipop-témakör miatt, gondolom, sokan arra számítottak, hogy Ákos szépen beöltözik húsz évvel ezelőtti önmagának és a nagy nosztalgiázás jegyében egyedül csinál egy újabb Bonanza-albumot. Szerencsére azonban nem ez történt. A 2084 tizenhárom száma sokkal érettebb és összetettebb ennél, és bár egykori együttese számos ponton eszébe juthat azoknak, akik már akkoriban is képben voltak, azért jól érződik, hogy itt Ákos inkább a számára meghatározó jelentőségű stílus, az előadók, az egykori hangzások és hangulatok előtt tiszteleg. Csak egyetlen példa: a lemez címadó felvétele, az intrót leszámítva instrumentális 2084 például letagadhatatlanul a Szárnyas fejvadász Vangelis által jegyzett főcímdalát idézi.

Ez egyébként az album egyik legjobb tulajdonsága: Ákos meg sem próbált valamiféle nyolcvanas évek ízű, de azért mégis a kétezres évek szintipop-divathullámának megfelelő zenét létrehozni. Lássuk be, ez valószínűleg rémesen is állna neki, úgyhogy külön jó, hogy nem trendeket hajszol, inkább csak nosztalgiázik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy avíttas lenne a végeredmény: akadnak megoldások, egész jól eltalált és megvalósított ötletek, amik egyértelműen éreztetik a hallgatóval, hogy nem egy harminc évvel ezelőtti, hanem egy mai lemez szól. Egy olyan mai lemez, amin egyszerre köszönnek vissza a nyolcvanas évek, valamint az elmúlt bő két évtizedben megismert Ákos jellemző hangzásai, dallamvilága és hangulata. A kettő pedig egészen jól megfér egymással. Bárhogy is nézzük, ezt összehozni, egy lemezre, igenis teljesítmény.

Az első egy-két hallgatás során egyébként szinte végig az járt a fejemben a zenével kapcsolatban, hogy Ákos az elmúlt évek során tényleg alaposan elmerülhetett a szintijeiben és a stúdiótechnikában, ha ezt az egészet valóban tök egyedül rakta össze. Ez pedig csak még szimpatikusabbá tette az egészet.

Igen ám, de közben akárhányszor hallgattam meg az albumot, minden alkalommal ugyanaz az érzés kerített hatalmába a végére: a megkönnyebbülés. Pontosan az a megkönnyebbülés, amit A katona imája és szinte minden Ákos-lemez esetében éreztem már korábban is. Vagyis, hogy hosszú távon annyira nehéz hallgatni Ákost, annyira lefárasztja az embert, hogy mikor vége egy-egy albumának, az szinte olyan, mintha hosszú idő után újra levegőt vehetnénk. Ezzel összefüggésben pedig mindig azonos megállapításra jutottam. Ráadásul ugyanarra, amire A katona imája esetében is, úgyhogy most akár ide is másolhatnám két évvel ezelőtti soraimat szinte szó szerint.

Ákos bármennyit is szöszölt a stúdióban a zenével, mint minden esetben, ezúttal is ordít a lemezről, hogy számára a dalszöveg, annak interpretálása, valamint az ezekkel átadni kívánt üzenet a legfontosabb tényező. Ezzel persze az égvilágon semmi gond nincsen, azzal viszont már igen, hogy jól ismert maximalizmusa miatt mindent egyszerre akar lenyomni a hallgató torkán. Mint a stréber diák, aki háromszor annyit készült a feleletre, mint kellett volna, és még akkor is mondaná a magáét, amikor a tanár már rég beírta az ötöst és egyébként is kicsengettek. Ettől egyrészt előbb-utóbb fuldokolni kezdünk, másrészt elvesznek a hangsúlyok és csak az egész pályás letámadás marad. Ha lehet, ez a 2084 esetében még a szokásosnál is jobban érződik, hiszen a sok társadalomkritika és megmondás, a legtöbb dalban egy anti-utópisztikus világot bemutató szövegek miatt Ákos még didaktikusabb, mint általában. Nincs olyan lemez valószínűleg, ami jelenleg ennél ékesebben bizonyítaná, hogy milyen baromi nehéz igazán befogadó barát módon csinálni az Ákos által képviselt moralizáló popzenét. Úgy, hogy az hosszútávon is élvezhető legyen.

Pedig innen üzenem a fikázóknak, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy a szövegek rosszak lennének. Ákos a népszerű váddal ellentétben általában jó és több szinten is befogadható szövegeket ír, amiket remekül magukévá tehetnek a hallgatók, ki-ki a maga szintjén. Ez a nagy népszerűségének egyik kulcsa is egyébként.

A gond a zene, valamint a szövegek és az előadásmód egymáshoz való viszonyával van. Azzal a folyamatos versengéssel, amit ezek vívnak egymással, és amit 10-13 számon keresztül kegyetlenül fárasztó egyhuzamban hallgatni. Pláne úgy, hogy a zenéjének ráadásul minden fent taglalt erénye ellenére megvan az a cseppet sem jó tulajdonsága is, hogy a katonás rend, a vélhetően körzővel-vonalzóval szerkesztett felépítés miatt végtelenül kiszámítható, ami, mint tudjuk, egy idő után nem sok meglepődésre ad lehetőséget a figyelmes hallgatónak.

Így aztán ugyanaz történik, mint a legutóbbi albumon is, meg úgy általában szinte mindig: a lemezt egyben, egységként hallgatva már megint a lírai dalok emelkednek ki a többi közül. Furcsa módon – témájuktól, hangulatoktól voltaképpen teljesen függetlenül – ezek a legkönnyedebb számok a lemezen, hiszen viszonylagos visszafogottságuk miatt ezek jelenthetnek már az album hallgatása közben is némi megkönnyebbülést, rövid feloldozást, lélegzetvételt, aminek köszönhetően a zene, a szöveg, az előadás és a már említett üzenet is sokkal inkább befogadhatóvá válik. Ez alkalommal ráadásul ez nem csak a körülmények, a környezet (a többi dal) miatt van így, hanem a Tengermoraj vagy a Ne keress engem valóban a lemez legjobb számai között vannak. A fájdalmas hangú Tengermorajban ráadásul én benne érzem a potenciát, hogy az utóbbi évek legnagyobb Ákos-slágerévé váljon.

Vannak persze ezek mellett is jó számok a lemezen, megkockáztatom, több is, mint amihez mostanában egy-egy Ákos-albumnál szokva voltunk (Keserves fényűzés, Vén tinédzserek, Régi jövő, Artisták), ám egyben hallgatva a lemezt ezek befogadása és valódi megkedvelése is baromi nehézzé válik.

Hogy mennyire árnyalja az eddigi Ákos-képet a 2084, fogós kérdés. Az, hogy a lemez teljes anyagát egymaga rakta össze, mindenképp figyelemre méltó, mint ahogyan a bölcsesség (vagy pusztán csak józan ész) is, amivel a szintipopos múlt megidézését abszolválta. Ugyanakkor Ákosnak ezúttal sem sikerült felülemelkednie Ákoson, minden bizonnyal néha saját magának is terhet jelentő, kérlelhetetlen profizmusán, és egy olyan lemezt készíteni, ami nem akarja minden pillanatában meggyőzni valamiről a hallgatót, és aminek nem válik a hosszú távú hallgatása borzasztó nehézkessé. Nagy szerencséje Ákosnak, hogy közönségének jelentős része valószínűleg nem hallgatja a lemezeit egyben, elejétől a végéig, karosszékben ülve, odafigyelve, többször is akár – vagyis ahogyan azt ő kérte a lemez megjelenésekor. Kisebb adagokban fogyasztják, úgy pedig kevésbé üli meg a gyomrot, és amíg ez így van, Ákos további sikere is garantált.