A We Plants Are Happy Plants válogatást adott ki, amiről a legnagyobb sláger mégis hiányzik. A glam rockos Taking Down az Avenged Sevenfold kistesója. A Barren Earth egy metálzenekar, hörgős és dallamos énekkel, erős 70-es évek hatással. Chook különös figurája a drum&bass világnak. A Scorpions 40 évtized után úgy döntött, leteszi a lantot, de előtt még kiad egy lemezt, valamint világ körüli turnéra is indul. Ömlesztett kritikák.
We Plants Are Happy Plants – Up In the Clouds
(Szerzői kiadás)
Alany: A név mögött tevékenykedő Bergmann Péter otthoni unaloműzéséből végül komoly sikerek kerekedtek ki, a tényleg mindig működő remixeivel széles körben szerzett elismertséget a blogszférában, ez pedig egy eddigi munkásságát összegző kiadvány. Sajnos az ő példája is bizonyítja, hogy az emberek többsége nem része ennek a szférának, mert akármennyire is gyakran találkozunk a WPAHP nevével, nem tölt meg csarnokokat, és még a magyar vidéki fellépésein sincs feltétlenül biztosítva az érdeklődés.
Pro: Pedig minden okunk meglenne kollektíven rajongani a WPAHP-ért. Az elektronikus zene legfelkapottabb irányvonalát úgy teszi sajátjává, hogy a végeredmény rendelkezik önálló hangvétellel is. Ha nagyon közel akarnám tenni valamihez, akkor Vitalic nevét mondanám, nyakonöntve egy vödör space-sounddal. Az Invisible Elephant még mindig különlegesen hatásos, de ami a legnagyobb pozitívum, hogy nincs igazi gyenge pont. Ezek alapján pláne sokat várok az első, már lemeznek is íródott albumtól.
Kontra: Mivel ez csak gyűjtemény, a dalok közti koherencia hiányát nyilván nem rovom fel. A legkomolyabb gond, hogy ha már úgyis válogatásról van szó, akkor igazán ráfért volna a klippel is megtámogatott Sell Your Soul.
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Taking Down – Time of Burn
(Roadrunner)
Alany: A Las Vegas-i Taking Downról nehéz sokat írni, ugyanis ezen a debütlemezen kívül csak egy EP jelent meg tőlük 2009-ben. Egyébként pedig 2006-ban alakultak, négyen vannak, fiatalok, és amolyan modern felfogású glam rock/metált játszanak. Lehet persze leegyszerűsítve is fogalmazni: az Avenged Sevenfold kistesójáról van szó, emiatt lehetséges talán, hogy az első lemez rögtön a Roadrunner szárnyai alatt jelent meg.
Pro: Dallamos, szórakoztató rockzene, ami házibuliban baromi jól működik, de ha koncert kéne, akkor leginkább arénát lehet elképzelni hozzá. Nagy refrének, nagy kórusok, rocknroll gitár, rövid, lényegre törő dalok. Jó hallgatnivaló, egyszerűen azért, mert nem görcsös, és nem terheli az embert, illetve van rajta legalább egy dal (Like a Revolution), ami elviszi a hátán az egészet, annyira tökéletesen meg van írva.
Kontra: Annak, akit érdekelnek a hasonlóságok, biztos zavaró lehet, hogy alkalmanként megtévesztésig olyan dalaik vannak, mint az Avenged Sevenfoldnak, akikben eleve nincs túl sok eredeti, hiszen ők is ügyesen vegyítenek különböző világokat, és írnak rá jó dalokat. Fontos ez?
(Szöveg: dj; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Barren Earth – Curse Of The Red River
(Peaceville)
Alany: metálzenekar hörgős és dallamos énekkel, erős 70-es évek hatással, finom, akusztikus részekkel, hosszú dalokkal, mi az? Nem, nem az Opeth. Finnek, így megy? Nem is az Amorphis, hahaha, én nyertem. (Bár volt Amorphis-tagok is játszanak benne.) Direkt nem keresgéltem a neten, de ha valahol azt olvasod a Barren Earthről, hogy „egyéni, fantasztikus progresszív metál”, nyugodtan mutasd fel a középső ujjad. A metál azért igaz.
Pro: szerencsére nem csak az Opethre és az Amorphisra hasonlít, néhány dalban a régebbi Katatonia doom metalja köszön vissza. Viszont például a Forlorn Waves valóban a megszólalásig olyan, mint egy kevésbé folkos Amorphis az Elegy idejéből. Jó helyekről válogatta tehát zenéjét a Barren Earth, ráadásul jó dalokká formálta a pimasz lopásait. Annak ellenére is, hogy mérhetetlenül szkeptikus vagyok, élvezetes hallgatnivaló, de engem sajnos pár szép dallammal mindig korrumpálni lehet. Márpedig egy-két szám (leginkább a Flicker) ebből a szempontból kifogástalan.
Kontra: ha valaki azt mondja, 2010-ben még előremutatónak számít hosszadalmas, bonyolult felépítésű szerzeményekben a hörgést és a tiszta éneket váltogatni, azt kinevetem. Lassan az az érzésem, ahogy a Dream Theater-hallgatást be kellett volna tiltani a 90-es évek végére, ugyanezt megtehették volna az Opeth-szel kapcsolatban is egy évtizeddel később. Ez egy nagyon Igényes album, vágjátok.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3/5)
Chook – The Cocoon
(Full Force Rec.)
Alany: Chook különös figurája a drum&bass világnak: eddigi munkássága, főleg a 2004-től a saját kiadójaként funkcionáló Full Force Recordings profilja alapján mindenki a kristálytiszta, sallangoktól és kompromisszumoktól mentes igazi neurofunkra gondol a neve hallatán.
Pro: 2009-re szinte divattá vált mindenféle stílust belevegyíteni a képletbe, akár történjen az egyetlen számon belül, akár a komplett hangzásvilág integrálásával. Chook ehelyett egy remek ötletre építi a Cocoon című nagylemezét: mindenféle hibridek létrehozása helyett megmaradt az eredeti, röfögős funknál – részben. A lemez ugyanis nem tartalmaz tizenegynéhány ugyanolyan számot, amit előbb-utóbb úgyis meg lehet unni: mindössze nyolc került rá. (Ez azért is ideális, mert négy single-ként, jól időzítve lehet kiadni, ami általában szerencsésebb, mint egyben LP formájában.) Bár a lemez a számcím alapján legígéretesebbnek tűnő Optimus Prime-mal nyit, valószínűleg nem ez lesz a legdurvább tánctérbomba a Cocoonról, viszont az Aquatekkel készült Shades of Orange biztosan időtálló darab lesz. A csavar ezután következik, a sor egy szokatlanul lassú minimál zenével folytatódik, a Time Running Backwards 125-ös tempójával csak elsőre furcsa, könnyen rá lehet jönni, mennyire belepasszol az összképbe. A címadó The Cocoon back-to-the-basics, kísérletezgetés nélküli, borongós funkja és a Babyoil Demon átgondolása, fura overdrive-os gitárjával rögtön tudtunkra adja, ez a kettő is elég emlékezetes trackje lesz a nagylemeznek. A drum&bass részleg a Bassrk-kel közös Grayskull című nótával véget is ér, mivel a lemez lezárását a downbeat megoldások jellemzik, a Toontown ismét minimal technoba oltott, vérbeli Chook-téma, az Uzi & Ari duótól remixelt Mountain Not A Molehill pedig remek lezárása az egésznek. Az igazi előnye az albumnak, hogy a downtempo megoldások nem ölik meg a hangulatát, ellenkezőleg, könnyebb így hallgatni a Cocoont.
Kontra: Ezek után két dolgot nem értek Chookkal kapcsolatban: egyrészt, mivel a világ egyik fele egyébként is errefelé halad, csinálhatott volna breakbeatet a saját hangszerelésével, simán működött volna, másrészt kíváncsian várom, a 4×12” megjelenés mely számokat fogja tartalmazni. Igazán érdekes akkor lenne a The Cocoon, ha a minimál és downtempo darabok is kaphatóak lennének ropogós lemezen, ez idén kiderül.
(Szöveg: bd; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
Scorpions – Sting In The Tail
(Sony Music)
Alany: A Scorpions egy laza hardrock-csapat, akik 1965 óta megállás nélkül írják hatalmas dallamaikat. Sokak szerint ez a zenekar ciki, idejétmúlt, de minimum azt mindenki bevallhatja nyugodtan, hogy lassúzott már a Wind Of Change-re. A kilencvenes években ugyan volt egy elektronikusabb korszakuk, de sok rajongó elvesztése árán belátták, hogy ez kb. olyan, mintha az AC/DC elkezdene kísérletezni, így visszatérte a klasszikus stílusukhoz. Ugyan mostanában nem kaptak sok reflektorfény, de az utóbbi években is nagyon jó lemezeket csináltak és, ami még fontosabb, nagyon jó koncerteket adtak. A Sting In The Tail a csapat 18. lemeze, ami nem kis szám, ráadásul ezzel le is teszik a lantot.
Pro: Hatalmas dallamok, kimunkált autóvezető zene. Talán az utóbbi lemezek közül ez a legerősebb. Mindegyik dal hordozza a Scorpions jellegzetességeit, legyen az lassú, vagy gyors szerzemény. Az album legnagyobb dala a Turn You On, ami egyben a megkoronázása az életműnek. Akik ilyen számot tudnak írni, nem hagyhatják abba.
Kontra: Az, hogy ez az utolsó lemez.
(Szöveg: ba; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!