Hirdetés

Kurt Cobain hiperaktív kistesója – Öt mini lemezkritika

deap2.jpgAz idei év lassan már túl sok fontos lemezt termel ki magából, így akarva-akaratlanul kihagyjuk az egyébként említésre méltóakat. Most öt alapvetően rockzenei albumot néztünk meg, van köztük egyre elérdektelenedő, lassan veterán státuszba kerülő indie-britpop (Placebo), progresszív garázsrock Texasból (White Denim), Nirvanát és Mudhoneyt nyúló ausztrál grunge (Violent Soho), csajos White Stripes (Deap Vally), na meg Kurt Cobain lökött kistesója (Cage the Elephant).

Hirdetés

PLACEBO_LOUD-LIKE-LOVE.jpgPlacebo – Loud Like Love
(Universal)

Aki egy picit is érdeklődött a 2000-es évek környékén (vagy pont onnantól) az indie, britpop és úgy alapvetően az angolszász gitárzene iránt biztosan összefutott a Placebóval, hogy aztán kurva gyorsan eldöntse magában imádja-e vagy éppen utálja Brian Molkóékat. Én előbbibe tartoztam, bár imádatról azért messze nem volt szó, de tinédzserként csak eljutottam néha egy-egy Placebo Estre a Kultiplexbe. Sőt, még talán öt számot is tudnék mondani, amit kifejezetten kedvelek tőlük, de ahogyan Brian Molko androgün fizimiskáját, úgy az együttes zenéjét is rendesen megkoptatta az idő. Legalábbis ezt érezni a Loud Like Love lemezen, amiből hiányolom azt a két-három remek dalt, ami hosszú évekig képes volt fenntartani a Placebót minden új lemeznél. A depresszív hangulat, teátrális hatásvadászat és Molko szenvedése továbbra is megvan, de amikor ma már naponta az arcunkba tolja az internet a jobbnál jobb új zenéket, akkor a kötelezően elnyújtott nyivákolás, lehalkuló mondatvégek és az itt-ott zongorás betétek egyszerűen érdektelenné válnak.

Műfaj: van még olyan, hogy indie?
Pozitív: a trú rajongók örülhetnek, mert a Placebo megmaradt a saját komfortzónájában.
Negatív: az új album miatt túl nagy az esély jövőre egy Sziget nagyszínpadra.
Legjobb számok: Begin The End, Rob the Bank
Pontszám: 2.5/5

WHITE-DENIM-CORSICANA-LEMONADE-575x575 (1).jpgWhite Denim – Corsicana Lemonade
(Downtown Records)

Magasan az egyik legkedvencebb lemezem volt 2011-ben a D a White Denimtől. A texasiak egyébként is jó ideje titkos favoritjaim, hiszen mindent tudnak a rockzenéről és annak hagyományairól, ennek eljátszását pedig már a jazz szintjére emelték. Az ő esetükben mindig kiemelik, hogy egészen furcsa dalstruktúrát alkalmaznak, rengeteg az improvizáció és remek ritmusszekcióval rendelkeznek. A két évvel ezelőtti D azonban egy még erősebb váltás volt, hiszen itt a garázsrocktól drasztikus eltérve néhol már trópusi zenét játszottak. A Corsicana Lemonade simán beleillik az eddigi White Denim-életműbe, nem lóg ki annyira, mint az előző lemez. Azonban elhagyták az izgalmas kísérőhangszereket és ismét a blues illetve a country környékéről építkeznek néhol hard rockos hatásokkal. A pszichedélia most túl sok helyett kapott a dalokban, ezért nincsenek igazán kiugró szerzemények, bár ez a White Denimnek sohasem volt erőssége. Aki valami igazán technikás gitárzenére vágyik, annak feltétlenül érdemes bepróbálnia.

Műfaj: progresszívan fúziós garázsos jazzes rock.
Pozitív: a White Denim még mindig a világ egyik legjobb rockzenekara.
Negatív: a D után kicsit visszalépésnek tűnik a Corsicana Lemonade.
Legjobb számok: Cheer Up / Blues Ending, At Night In Dreams, Pretty Green, Limited By Stature, New Blue Feeling
Pontszám: 3.5/5

Violent-Soho-Hungry-Ghost-500x500.jpgViolent Soho – Hungry Ghost
(I OH YOU)

Itt-ott már vannak nyomai az egy ideje megjósolt grunge revivalnak meg van ez a post-grunge dolog is, de a Violent Soho nem sok megfejtést enged a kötelező Mudhoney-Pixies-Nirvana hármason kívül. Én személy szerint sose voltam oda a grunge-ért, ezért a Hungry Ghost simán meg tud nyerni a maga bájos esetlenségével. Szinte az összes szám ugyanarra a pofon egyszerű rendszerre épül, mégis elhiteti az emberrel, hogy amíg ez szól, addig nincs ennél jobb zene a világon. A kicsit depis gitározgatások és basszusmenetek a dalok elején, amit nem sokkal a belépő dob és ének kísér tényleg olyanok, mintha a ’90-es években szomorkodnék a herointúladagolásban meghalt osztálytársamon. Konkrétan slágerek vannak a lemezen, márpedig nálam ebben a műfajban ez szinte alap elvárás. Luke Boerdam énekes képes egyszerre tud a szegény ember kiöregedő Tom DeLonge-ja és a kedvenc helyi punkzenekarod frontembere lenni.

Műfaj: gördeszkával szomorkodós grunge.
Pozitív: tényleg szinte minden dal instant fültapadás.
Negatív: néha viszont túl sok a pofátlan Nirvana-nyúlás.
Legjobb számok: Dope Calypso,  Covered In Chrome, In The Aisle, OK Cathedral, Liars, Saramona Said, Eightfold, Gold Coast
Pontszám: 4.5/5

Melophobia.jpgCage the Elephant – Melophobia
(RCA)

A második Cage the Elephant-albumnál azt éreztem, hogy na itt egy zenekar, akik majd a következő Red Hot Chili Peppers vagy Foo Fighters lehetnek. Karakteres, kábszeres múlttal sújtott énekes, folyamatosan fejlődő hangzás és a nagy zenei megoldások helyett koncentrált dalszerzés jellemezte őket, amit főleg az első és a második album közti különbségekben lehetett felfedezni. A vagánykodó bluesrockolást és a korai RHCP és Arctic Monkeys hatásait a későbbi RHCP és Arctic Monkeysra cserélték úgy, hogy közben folyamatosan próbálták elkerülni az említett zenekarokkal való összevetést, bármennyire is hülyén hangzik ez így. Matt Schulzékban tényleg az a legjobb, hogy kínos érzések nélkül tudnak hol romantikus, hol tökös, hol kifejezetten okos számokat írni, miközben a többi tag nem telepedik rá túlságosan az összhatásra. A Melophobia megjelenése előtt érezni lehetett, hogy ez a folyamat még jobban letisztul az előzőhöz képest, de még így is megtartották a Cage the Elephantre jellemző rock and rollos csapongásokat. A bravúr tényleg az elefántéknál, hogy amerikai létükre képesek voltak megfelelően integrálni a slágerérzékeny brit gitárpop elemeket a tradicionális amerikai rocktémákkal. Persze Schulz nyávogó fejhangja nagyon sokaknál kizáró tényező lehet, de nekem pont imponál ez a Metadon-elvonóról frissen szabadult énekhang. A frontembernek élőben kicsit olyan hatása van, mintha Kurt Cobain hiperaktív kistestvére lenne, aki elől a szülők elfelejtették elzárni a gyógyszeres polcot. Ami viszont probléma, hogy a Melophobia szűkölködik az igazán megjegyezhető zenékben: a rockolósabb számokban túlzásba viszik a torzításokat, a lassú balladák pedig egyszerűen túl kimértek. Ha annyira remek zenészek alkotnák az együttest, mint a White Denim esetében, akkor ez még jól el is sülhetett volna, de amíg a texasiaknak pont egy rendes dalszerző kellene, addig a Cage the Elephantnek pont tagok, akik izgalmasan képesek kiegészíteni Schulz frontemberi kvalitásait. 

Műfaj: kábszis stadionrock.
Pozitív: hosszú távon még mindig megvan a potenciál bennük, hogy a világ top 5 rockzenekara közé kerüljenek.
Negatív: de mintha maguk sem tudnák eldönteni, hogy akarják-e ezt egyáltalán.
Legjobb számok: Telescope, Cigarette Dreams, Take It Or Leave It, Come A Little Closer, Spiderhead
Pontszám: 3.5/5

deap.jpgDeap Vally – Sistrionix
(Island)

Egy ismerősöm egyszer kioktatott, hogy mi a francért hallgasson csajos White Stripesot, ha a rendes White Stripesot is hallgathatja. Ez a Deap Vally esetében merült fel, akik valóban kicsit olyanok, mintha egy nagyobb lemezcég nosztalgiázó ügynöke belőlük akarná megcsinálni a következő rockzenei világszenzációt. Két dögös groupie-külsejű női tag, akik zenélni is tudnak, érezhetően óriási hatással volt rájuk a White Stripes meg a Led Zeppelin, csak ők szinte a semmiből rögtön nagykiadós ajánlattal kezdték. Persze ez kit érdekel, ha a zene rendben van? Márpedig azzal nagy gondja senkinek sem lehet, ha kifejezetten szereti a pofonegyszerű rockdalokat, amik szinte kizárólag iszonyat dögös gitárnyúzásra épülnek. Persze nagy kérdés, mivel tudnak kiemelkedni, hiszen ilyenekből legalább fél tucat lemezt csinált mondjuk a Black Keys, mire az első kevésbé ’70-es évek ízű számuk után végre felfedezte őket a nagyközönség közel  a harmincadik évük betöltéséhez. Azért ez bemutatkozásnak persze egyáltalán nem rossz, sőt, remekül el lehet vele lenni, ha az ember már elégszer kipörgette az ide kívánkozó kortárs garázs- és bluesrock lemezeit, és valami friss hangra vágyik.

Műfaj: White Stripes
Pozitív: állati jól szól a lemez és nagyon laza interjúalanyok.
Negatív: fonákból mindenki feltudna sorolni 4-5 hasonló zenekart, mint ők.
Legjobb számok: Gonna Make My Money, Walk of Shame, Lies, Bad for my Body, Baby I Call Hell, End of the World
Pontszám: 4/5

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
770FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló