Hirdetés

A rendőrnő megérint

Joan As Police Woman @ Budapest, Trafó, 2010. 01. 23.

Ott tartottunk, hogy Joan Wasser szexis nő. Na most mindazoknak, akik ott voltak a Trafóban ezen a cudar hideg estén, talán ez a jelző jutott utoljára az eszébe, végignézve a Joan As Police Woman másfél órás zenélését. Az amerikai énekesnő ugyanis valami fura – igaz, roppant bájos – keverékét adta a valóban komoly hölgynek, a szertelen fruskának és a csetlő-botló clownnak.

A Joan As Police Woman-koncert egy új sorozat, a Voices első része volt: a Trafó olyan művészeket hív meg a közeljövőben, akik beleférnek ugyan a „pop” kategóriába, de előadásaikon nem feltétlenül a felhőtlen jókedv és vidámság uralkodik. Ahogy a Trafó honlapja írja: „Nem elsősorban szórakoztatni szeretnének, hanem személyes történeteikkel megérinteni minket”. Márpedig Joan Wasser jazzből, soulból és popból táplálkozó, intim hangulatú zenéje ilyen. Bár a koncertet minden képzeletet felülmúlóan jól meghirdették – csak az nem találkozott a plakátokkal, aki behunyt szemmel járt a városban, és a média is tele volt beharangozókkal –, ennek ellenére is meglepődtem, mekkora érdeklődés mutatkozott Joan iránt. Méretes, a Trafó nagytermét szépen megtöltő tömeg jelezte, hogy van igény ilyesmire is itthon.

A Joan As Police Woman-lemezek ismeretében és a videoklipek alapján valami olyasmire számítottam, hogy kiáll a színpadra egy elegáns, dívaszerű, kissé rejtélyes jelenség, és ellenállhatatlanul bársonyos hangján elbúgja nekünk „személyes történeteit”, hogy megérintsen minket. YouTube-os koncertrészleteket, tracklisteket direkt nem néztem meg előtte, mert szeretem, ha meglepnek – hát, ez most elég jól sikerült. Joan Wasser ugyanis minden, csak nem elegáns.

A fellépő ruháját hadd ne részletezzem, egyrészt nem vagyunk divatblog, másfelől meg elég, ha csak engem kísért még pár napig az a szörnyűség. A frizurája – ha ezt annak lehet nevezni – remekül illett az öltözékéhez, csodálkoztam is, hogy égnek álló, feltupírozott hajkölteményét nem nézte ki magának egy hontalan rigó fészek gyanánt. Mindezek tetejébe kétszer majdnem elesett a színpadon, és eleve a mozgása sem olyan, ami az ábrándos költőt lágy rímekre ihletné csendes hajnalon. A koncert alatt végig teát szürcsölgetett; erős gyanúnk szerint megfázott, amit alátámaszthat, hogy derűsen és szinte hálásan közölte velünk, itthon szinte nyár van Ausztriához képest, ahol előző nap lépett fel.

Apropó, hála. Az előadók jól bevett szokása, hogy megköszönik a dalok utáni tapsot, az is gyakori, hogy elmondják, először (másodszor, harmadszor stb.) járnak nálunk, és milyen jó, hogy ilyen sokan eljöttünk. Ám Joan az obligát thank you-k mellett gyakorlatilag mindenért köszönetet mondott. A csúcspont az volt, amikor a ráadás előtt váratlanul így szólt: „Csodálatos színei vannak ennek a városnak. Köszönöm!” Megtudtuk továbbá azt is, hogy nem olcsó népszerűséghajhászás vezérelte, amikor Britney Spearst dolgozott fel Cover albumán („I love Britney!”), majd amikor – szintén a ráadásdal előtt – elkezdett matatni a szintetizátorán, és félénken belesusogta a mikrofonba, hogy ilyesmit most csinál életében először, felrémlett Anneke van Giersbergen és Danny Cavanagh egy hónappal ezelőtti színpadi bénázása. Úgy tűnik, ezek a bensőséges atmoszférájú koncertek már csak ilyenek. (Végül Joan semmit nem rontott el.) S ha mindez még nem elég, tudom fokozni: már az első dal után úgy lihegett (!), mint egy maratoni futó verseny után, pár számmal később pedig már maga is érezte, hogy ez kínos lehet, ezért megjegyezte, hogy „fárasztó dolog a zenélés”.

Ilyenkor szokott következni az a mérsékelten ötletes újságírói fordulat, amelyet néha sajnos én is alkalmazok, hogy „bezzeg amikor dalolni kezdett, azonnal más világba csöppentünk” és így tovább. Ám mit van mit tenni, ez így történt most is. A bevezetőben említett fruska és clown akkor változott komoly hölggyé, amikor énekelt. Mindössze hárman zenéltek, Joan nagyjából fele-fele arányban szintetizátoron játszott, illetve gitározott, és Tyler Wood (Moog Bass, szintetizátor, vokál), valamint Parker Kindred (dob, vokál) teljesítette ki a hangzást, amiből így semmi nem hiányzott. Ami hiányzott, az néhány dal – I Defy, To Be Lonely, To America, Honor Wishes –, igaz ezek nagy része eredetileg duett Antony Hegartyvel, Rufus Wainwrighttal, vagy éppen David Sylvainnel. Lelki szemeim előtt össze is állt a tökéletes Joan As Police Woman-koncert, amelyen említettek is részt vesznek, egytől egyig.

A két album dalai és néhány vadonatúj szám mellett meglepően sok feldolgozást adtak elő, ezek jelentették a koncert rockos részét. Amikor például a Public Enemy She Watch Channel Zeróját játszották, az annyira keményre sikerült, hogy szinte már azt vártam, Joan mikor ugrik be a színpad előtt állók közé egy kicsit crowdszörfölni. Az ellenpont David Bowie Sweet Thingje volt, amely egy szál gitárral is jól hangzott, és Joan parádésan énekelte. Egy rossz szavam nem lehet tehát, a mindenféle furcsaságok ellenére is kellemes volt az összkép, az a bizonyos érintés is megtörtént – csak azt a fellépő ruhát tudnám feledni.

(A képek nem a helyszínen készültek, hanem innen származnak)

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
877FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló