Tunng & Los Campesinos! @ Trafó, 2011. szeptember 16.
Péntek este a harmadik állomásához érkezett el a Trafó „Nagy Britmánia” nevű eseménysorozata. Az egyébként viszonylag szimpatikus kezdeményezés eredményeképp ezúttal két vegyes, férfi és női tagokkal egyaránt bíró zenekar lépett fel. Ugyan a beharangozók előszeretettel hangoztatták azt, hogy fiatal csapatokról van szó, ez azért nem igazán szerencsés megállapítás, bármennyire is relatív eljárás ennek megítélése. Az estét nyitó Tunng például már 2003 óta létezik, adja ki lemezeit – szám szerint ez idáig négyet –, koncertezik, neve pedig közepesen jól cseng a világ független zenei színtérén. A Los Campesinos! valamivel ifjabb formáció, amelynek debütáló lemezét,a 2008-as „Hold on Now, Youngster…”-t szinte kötelező jelleggel rajongta körbe majd’ minden zenebarát, ám ezt a sikert mindmáig képtelenek voltak újra megközelíteni. (maUgly)
A Tunng budapesti fellépése nemcsak amiatt volt nagyon izgalmas esemény, mert a zenekar kiváló, elvégre jó koncert sok van. Amiből viszont kevés van Budapesten, az a folktronica, az meg, hogy a műfaj egyik legjobb zenekara lép fel egy kimondottan jó helyen, tényleg kvázi példa nélküli. Ilyenformán precedens értékű, úgyhogy aki fogékony az ilyesmire, rághatta a körmét, hogy földbe ne álljanak vele a szervezők. Szerencsére, ha nem is tömött terem, de tisztességes tömeg előtt kezdte meg koncertjét az utazó zenebohóc-produkció, ami a tavalyi OFF fesztiválon már elcsípett és megdicsért fellépéstől annyiban különbözött, hogy itt nagyon látványosan fáradt volt a zenekar. A majdnem teljesen a legutóbbi nagylemez, egyébként kivétel nélkül hibátlan dalaira koncentráló program klubkoncerthez igazított megszólalást kapott, amely szórakoztató, apró leállásokkal tartotta fenn az érdeklődést. 
A zenekarvezető Mike Lindsay elbotlik, húrt szakít, a napszemüveg-virgaszóló-stratocaster kombináció is előkerült megint. Sajnos mindez sokkal kevésbé működött itt, mint egy igazi nagyszínpadon. A zenébe továbbra sem lehet belekötni, elképesztőn dinamikus, fogós alapok, láblóbálós hippi gitárvakarászással, szuper dupla énekszólamokkal kiegészülve, épp annyi elektronikával, amitől érdekesebb lesz, de autentikus marad. Kár, hogy kicsi ennek a műfajnak a tábora itthon, az meg, hogy a Tunng számait alig ismerte bárki is a teremben, teljesen nyilvánvaló volt, viszont érdeklődve nézték ezeket a fura, kinyúlt pólós, hosszú hajú, büdös hippiket. (Eron Mezza)
A debütlemeze óta látszólag egyre hanyatló, valójában azonban szimplán csak stagnáló, illetve elkerülhetetlenül felnövő Los Campesinos! pocsék hangosítással kezdte el első budapesti koncertjét. Ez leginkább az erőtlen énekben volt észrevehető, ami Kim Campesinos bájos hangját például egyenesen élvezhetetlenné tette. Az első három szám után hiába állt nagyjából a helyére minden, mégsem növekedett tőle az előadás élménye. Bármennyire is kedves és elbűvölő a zenekar személyisége, játékuk nem volt több mint csapongó és kaotikus „parasztkodás” – ahogy a csapat neve is utal rá. 
A koncertet talán megmenthették volna az imádnivaló első lemez dalai, de ezekből csak hármat adott elő a zenekar. Ezek közül a koncertet nyitó Death to Los Campesinos!-t tönkretette a hangosítás, a You! Me! Dancing! és a Sweet Dreams, Sweet Cheeks azonban valóságos megváltásként hatott a sivár koncert során. Hiába állnak a színpadon lányok (is), hiába az a sok kedvesség és lelkesség, a focis párhuzam, hiába jön le a nézőtérre a James Murphy (LCD SS) és Lil Chris ötvözetére emlékeztető frontember (Gareth Campesinos), hiába próbálkozik ugyanezzel az egyik gitáros is, hiába a közös idétlenkedés a fináléban, hiába, hiába. A közönség mindezek ellenére érdektelen marad, és ez nem az ő hibája. „Talán majd a koncertek utáni indie-buliban megszólal a Boys Don’t Cry, és akkor talán még táncolni is hajlandó leszek” – gondolhatták sokan magukban. De itt most tényleg minden reménytelenül hiábavaló volt. (A Boys Don’t Cry természetesen tényleg megszólalt.) (maUgly)
(A képek nem a helyszínen készültek. A Tunng (első kettő) itt, a Los Campesinos pedig itt.)
