Lezajlott a 2015-ös WOMEX, a world music, azaz világzene legnagyobb és legjelentősebb szakmai vására, a 21. a sorban. Ami nekünk, magyaroknak igazán jelentőssé tette, hogy ez a budapesti volt az első közép-kelet-európai rendezésű. A Hangvető lett a szerencsés, akit a főszervező Piranha Arts vont be a helyi munkába, és ott téblábolva nagyon úgy nézett ki, hogy jó munkát végeztek: remek hangulat uralkodott és úgy látszott, folyékonyan mennek a dolgok. Nagy volt a nyüzsgés, idén 2500-an delegáltak több mint 90 országból, 680 kiállítóval, olyan új szereplőkkel, mint Koszovó, Tunézia és Chile. A konferenciák témáit nem lehet elsődleges vezérfonalra felfűzni, de az egész főleg a szakmaiság körüljárása, a produkciók értékesítése, és természetesen a világot egyébként is folyamatos politikai mozgásban tartó migrációs kérdés körül forgott. Igazából és elsősorban viszont a barátkozásról és kapcsolatépítésről szól itt minden, kevés tényleges üzletkötés történik a pár nap alatt – miközben azért persze mindenki reménykedik. Bár az 1994-es alapítók közül már csak pár tucatnyian vannak benne – nyilvánvalóan megtörténtek a generációváltások -, láthatóan sokan ismerik egymást, megy a nagy ölelgetés, és kiadványok csereberéje. (Csak zárójelben: hagyományos értelemben vett lemezkiadó alig akad már a standok között, persze tele van még minden CD-kkel, hiszen azt mégis csak oda lehet adni, aktualizálni egy-egy adott produkciót – mert minden erről szól, mindenki produkciós cégként van jelen az általa kínált előadókat kínálva.) Délutánonként aztán a standok nagy része igazán beindult, kinyíltak a piás palackok, ment a koccintás, szívesen bevonva akárki arra járót. Próbáltam belőni, melyik nemzet fiai járnak élen a dáridóval, de a sztereotípiák nem feltétlenül működnek – a japánok ugyanúgy töltögettek, mint a latinok, de azért a legnagyobb hangulat a brazil stand körül alakult ki, illetve a britek is pezsegtek rendesen (náluk DJ-zett hazánkfia, a Mana Mana Recordsos Suefo is, már amikor épp nem kapcsolatokat épített két kiadványával). A Vinylrecorder standját is sokan felkeresték, itt két öreg szaki tolta, reklámcélból bárkinek vágtak hozott dalból egy egypéldányos lemezt. De szigorúan mindenkinek csak egyet, állítólag jó az arcmemóriájuk. A lemez a csali, a vágógépet magát árusítják sok éve, 3200 euró az ára. A WOMEX simán kiváltja a résztvevőkből az addikciót, mint minden jó hangulatú rendezvény, már vasárnap a www.womex.com főoldalán a résztvevőknek való megköszönésen és a díjak említésen kívül (idén Cheikh Lo lett életműdíjas, a legjobb label címkéjét pedig már másodjára a Glitterbeat kapta) úgy zárták a rövid üdvözlést, hogy „Nagyszerű és gyümölcsöző időt töltöttünk együtt, és már alig várjuk, hogy újra üdvözölhessünk 2016-ban a 22. WOMEX-en, Santiago de Compostelában”.
A cím egyébként nem saját találmány, Marton László Távolodó kollégától nyúltam, aki régi motoros a szakmában, ismeri az alapítókat, nagyjából az elejétől része a bulinak. Mesélte, ő már csak azokhoz megy oda, akiktől konkrétan akar valamit és le van szervezve a találkozó. Vagy őt keresik célirányosan. Általában persze a Sziget Világzenei Színpadának ügyében. Gondoljunk csak bele, ilyen nagyságrendű fesztivál szervezőjeként nem fenékig tejfel a sztori, mindenki akar tőle valamit, minimum fellépni a Szigeten. Ráadásul mivel ismert figura a berkekben, rá biztosan emlékeznének, ha promót adnak neki, így számon is kérnék. Kinek hiányzik ez, főleg, ha érdektelen az adott cucc, vagy csak simán középszerű. A profik már csak így csinálják. No, de nem a magamfajta kezdő vásárlátogató, kíváncsiskodó firkász: én például nem szégyelltem zsákszám gyűjteni a promót, egyrészt rajtam a kutya sem kéri számon, ha mégis kártyát kértek, vagy felíratták az elérhetőségemet a jegyzettömbjükbe, kit fog érdekelni már másnap egy helyi újságíró és rádiós DJ? Ha pedig bárki mégis megkeresne, az csak jó, jöhet minden további anyag, hiszen lesz miről írni, lesz mit játszani. De az ilyesmire kevés az esély, ugyanis a magyar piac meglehetősen pici, a komolyabb színterek felől szemlélve gyakorlatilag nem is létezik. Egy helyi lapban megjelenő hír vagy recenzió reklámértéke az amúgy is haldokló lemeziparban nagyjából nulla. A nemzetközi szakma azért lassan, de biztosan kezd képbe kerülni: a magyar népzene, és az abból kinőtt egyéb stílusok egyediek, élvezetesek és el is adhatóak. A megfelelő promócióval megsegítve természetesen. Tehát van érdeklődés a magyar zene iránt, mind üzleti, mind pedig szakmai-minőségi értelemben, érdemes a szervezőknek néhány jól megválogatott produkcióval bepróbálkozni a nemzetközi színpadokon.
A magyar kiadók, szervezők és zenekarok standjainak jó része ott sorakozott szépen egymás mellett és egyértelműen úgy nézett ki, hogy van érdeklődés irántuk. A Hangvető, a Fonó, az X-Produkció, a NarRator és a Cimbaliband zenekar sok kapcsolatot épített, meg is kérdeztem néhány érintettet a vásár harmadik napjának délutánján erről. A Meszecsinka szerint nem lehet tudni még ilyenkor, hogy kiben mi ragad meg, és ki lesz az, aki még emlékezni is fog, és válaszol az emailre. A Cabaret Medrano vezetője, Kamondy Imre lelkesen járta sorba folyamatosan a standokat, minden arra hajlandóval lemezt és kontaktot cserélt, kifejezetten otthonosan mozgott. A Fonósok is fáradhatatlanok voltak, Hegedűs Anna sajtós-marketinges örömmel újságolta, hogy rengetegen ismerték és keresték őket, ritka jó megítélés alá esnek a nemzetközi szakmai terepen, az esti Müpás showcase koncertek közé két bandájuk is bekerült, a Buda Folk Band és Herczku Ági zenekara (rajtuk kívül még harmadik magyarként a Cimbalomduó is fellépett). Ez egyébként nagy szó, gyakran előfordul, hogy a rendező országból nem választanak be senkit. Eleve nem is feltétlenül jelent ilyen előny az adott ország színterének a Womex annak ellenére, ha épp ott zajlik. Ez most nekünk mégis bejött, a Gypsy HeartBeats nevű nyitóceremónia is rólunk szólt és ez eddig példa nélküli, fellépett többek között Palya Bea, Pál István „Szalonna”, és a Romengo.
A HolddalaNap zenekar is aktívan építette a kapcsolatokat, Gulyás Anna énekesnő mesélte, hogy a HolddalaNap zenekarral és a Romengoval a spanyol turnéjukhoz kapcsolódóan egy granadai filmes tervezett be forgatást vasárnapra, és a granadai cigány barlangokban is szeretnének közös muzsikálást felvenni. A Cimbaliband saját standot bérelt, az Unger tesók újdonsült menedzserükkel, Lindával kiegészülve ismerkedtek a szakma képviselőivel a világ minden tájáról. Unger Gergő gitáros így összegezte a tapasztalatokat:
A zenekar először volt kint a WOMEX-en, de a gépszíj azonnal elkapott minket. Gyanús, hogy az elkövetkező években gyakran fordulunk majd meg külföldi fesztiválok színpadain.
A Hangvető részéről Liber Endrét faggattam:
Végre ez egy olyan WOMEX volt, ahol konkrétumok történtek. Három vastag irattömbünk telt meg, most kezdődik a feldolgozásuk!
A koncertek
A nagyközönség által is látogatható esti koncertek a WOMEX arculata kifelé, egy zenerajongó és a dologról a hírekből értesülő egyszeri polgár is nagyjából ezzel azonosítja, hiszen egy szakvásár az olyan unalmas valaminek tűnik (hogy nem egészen az, azt fentebb tisztáztuk). Az érdekes az, hogy ezeken az úgynevezett showcase koncerteken nem a műfaj legjava lép fel, hanem azok, akiket nyolc-kilencszáz jelentkezőből kiválaszt a 7 szamurájnak nevezett – minden évben más tagokból álló – zsűri. Most visszatekintve mégis kijelenthető: fantasztikusra sikerült az idei felhozatal, mintha mégis a világzene krémje kapta volna meg a lehetőséget. Egy showcase fesztivál nem hagyományos koncerteket jelent, párhuzamosan négy helyszínen (ha a sátorban lévő, egymással szemben álló színpadokat kettőnek vesszük, akkor öt) zajlottak a bulik, minden előadó negyvenöt percet kap, ezzel kell gazdálkodniuk, és ki kell bírják, hogy a közönség folyamatosan jön-megy, mert amibe csak lehet, bele akar nézni. A Müpa személyzete látványosan nem tudta ezt a helyzetet jól kezelni, folyamatos stresszben próbáltak rendet tartani, ajtókat nyitni-csukni, a minden zugban ülő-álló embereket székek felé terelni – az egyik remek szórakozásfaktort az estek folyamán mindenképpen ez adta. Részemről jegyzetekkel készültem, hogy meglegyenek a prioritások, és elhatároztam, hogy ha valami igazán jó koncertbe futok, azt semmi esetre sem hagyom ott. A terv persze néha borult, ami nem is baj, mert értek meglepetések, időnként revelációk, és a legvégén egy behomályosuló szemmel átélt katarzis is befigyelt.
A nyugat-szaharai Aziza Brahimot nagyon vártam, lemezen az utóbbi évek egyik legjobb afrikai muzsikáját produkálta buborék finomságú dalaival, és ezt hozta élőben is. Csak valahogy a mélységek és magasságok elkerülték. Igaz a harmadik szám körül némileg feltámadt, és a ritmusszekció legalább brillírozott, de nem csak technikailag voltak topon, a ritmusok eleve furmányosak. Azizának viszont nem kellene erőltetnie az esetleges és az ütemeket nem feltétlenül figyelembe vevő beletapsolásokat és az előtte lévő dobra való rápüföléseket – gondolom ezek amolyan karmesteri húzások lehetnek. Viszont nagyon jól néz ki, és énekesnek is remek. Közben elcsíptem még a műsor nagyját a kanadai Kleztorytól, és ennak nagyon örültem, ez a klezmer zenekar nagyjából csak lakhatóságilag kanadai, a prímás csaj és a cimbalmos fickó például Moldáviából származnak, a tangóharmonikás hölgy pedig orosz. Rettentően jól áll nekik, amit csinálnak, tört ütemű, de lüktető a grúvja, mindig időben érkeznek a klarinét és hegedűszólók, nem is baj, hogy az offWOMEX színpad elnevezésű ficakban kaptak helyet, mintha egy klubkoncerten húzták volna, a közönség is vette a lapot, ovációval és tánccal hálálta meg a talpalávalót. Állítólag tervbe vettek valami közös akciót a Cimbalibanddel, ami jól hangzik. A babért ezzel együtt az osztrák Federspiel kapná – és úgy láttam, nem csak részemről. A bécsi konzervatórium diákjaiból alakult zenekar csak fúvósokat használ, egy tubás, két harsonás, három trombitás és egy klarinétos alkotja. De ez nem mond el sokat róluk, mert amit ez a laza, rockandroll kiállású, ám tűpontos műsorral felálló banda kreativitásban hozzátesz a fúvósok adta keretekhez, az egészen mellbevágó. Hol mariachi, hol mazurka szól, de járunk az alpesi magasok mélyében egy kis fúvós-ambienttel, és Joe Zawinul is megidéződik, miközben egy ideig csak a fúvókákat ütik és pöcögtetik, és még a jódliról is lehámlik minden giccs. Olyan ez a zenekar, hogy mellettük szinte minden áporodott levegőjű, mintha ablakot nyitottak volna, áramlott be a friss levegő, pillanatok alatt elszállt minden ború, a közönség gyermekien kacagott, ilyen erős antidepresszánshoz ritkán van szerencsénk. Minden nótával tizenkilencre húztak lapot, és tévedhetetlenül bejött. És még valami, csodásan szemléltették, ha a kultúrát és a gyökereinket némi iróniával szemléljük, és humorral tálaljuk, nemhogy nem válik nevetségessé, pont ellenkezőleg, feltárul igazi mélysége és emberi oldala. Balogh Kálmán és Lukács Miklós közös projectjének, a Cimbalomduónak csak a végét láttam, pedig ritka izgalmas project, elképesztő, amit képesek kihozni a két cimbalomból, mind zeneileg, mind hangulatilag. A világ legjobbjai közt vannak, már csak azért is, mert felemelő az a szakmai és emberi alázat, ahogy együtt játszanak. Itt dicsértük pár hónapja az új lemezüket.
A Buda Folk Band pénteken az egyik estindító banda volt, és ezt a nehéz helyzetet csont nélkül vették, sűrű, sőt forró atmoszférát varázsoltak a színházterembe. Igen jó döntés volt a banda részéről annak idején, hogy nem maradtak meg csak a hagyományőrző táncházas vonalon, hanem szárnyat bontottak, és saját képükre formálták a népzenét. Igazi rockandroll bandaként vannak jelen a színpadon, de ez már a lemezeikről is átjön. Úgy beszippantottak, hogy egy ideig gondot okozott bármi másra ráhangolódni. A szlovák PaCoRa Trio zenéjéről röviden: a szlovák és moldáv népzene keveredik dzsesszel, sok improvizációval. Nehéz is leírni ezt az elképesztő bandát, a három úriember fantasztikus hangszeres tudással tolja a folkos-swinges dzsesszt, a prímás a szólók mellett hegedűjével a ritmusgitár szerepét (!) is vállalja, a cimbalmos a ritmusjátékon túl mindent képes kikerekíteni és körülölelni, és itt az is megesett, hogy a nagybőgős olyan ízes és izgalmas szólókat játszott, amire igen ritkán akad példa (ugye megvannak a zenekari basszusszólókról szóló zenészviccek?). Jó döntés volt kinn a sátorban belekukkantani a guineai Moh! Kouyate műsorába, egyrészt nagyon jó énekes, azaz frontember a fickó, ráadásul remek gitáros. Minden elszállásnál témában és harmóniában maradt, egy túlzó vagy magamutogató hang vagy gesztus sem szaladt ki a keze alól. A zenekara is hibátlanul tolta alá a tempós és rockos tánczenét, mégis az volt az érzésem, hogy ez abszolút egyszemélyes történet, annak ellenére, hogy Moh! Kouyate a zene egészébe ágyazva magát mindvégig egységben gondolkodik. Érdemes még utánajárni a nagy múltú cseh Clarinet Factory-nak, csak a műsor második felét láttam tőlük, de igazi esti ambient jazz-worldöt nyomtak. A három klarinét és egy basszusklarinét felállással meglepően széles hangulati skálán tudnak mozogni.
A szombatesti események számomra főleg egy produkcióra voltak kihegyezve, így némi türelmet kellett gyakorolnom, ráadásul úgy, hogy ne is siettessem a dolgokat, mert vészesen kezdett leperegni a WOMEXre kiszabott játékidő. A bosnyák Damir Imamović a sevdah zene (ami török eredetű bosnyák trubadúrzene) megújítójaként van számon tartva, és nem is kötekednék ezzel, de a valóságban a pluszt széles énekhangterjedelme adja, amit előszeretettel ki is használ. Sajnos azonban pár számonként túl is lőtt a célon, és érzelmes-giccsesbe fordult. Pedig sokkal jobban állt neki és remek bandájának, amikor rendesen belecsaptak a húrokba és a sevdah szaggató és tempós verzióját nyomták. A nigeri Mamar Kassey a szongai kultúrát hozta testközelbe, de tényleg. Volt az egész produkciónak valami előadás jellege is, amellett, hogy rendesen beindult a buli. A zenekarvezető, Yacouba Moumouni karizmatikus előadóként abszolút a figyelem központjában maradt mindvégig, pedig olyan zenészeket hozott, hogy a baromi erős és tempós zene miatti ugrabugrát kénytelen voltam visszafogni, mert hatalmas élményt jelentett a két dobost szemlélni: végtelenül lazán folytak ki a kezük alól a megerőltetés legkisebb jele nélkül a ritmusok, na, rájuk igazán lehetett építeni. A lengyel Muzykanci is aláhúzással szerepelt a listámon, és nem is bánnám, ha elhozná őket valaki egy rendes bulira, mert ez a folkbanda csak a legjobb magyar népzenekarokhoz mérhető. Hatalmas elánnal muzsikáltak, pillanatok alatt hangulatba hozták a közönséget, és ha egy színháztermet így fel bírtak forrósítani, mi mindenre lehetnek képesek egy ilyesmikre szabott klubban! A már említett önszabályt, hogy jó bulit semmi másért nem hagyok ott, most mégis kénytelen voltam felrúgni, bár a Bartók terem felé rohanva azért muszáj voltam kinn a menedzserüktől kuncsorogni egy Muzykanci CD-t.
Legjobban az egész mezőnyből a török-iráni Forabandit-ot vártam, és pillanatok alatt kiderült, hogy érdemes volt értük bármit otthagyni. Hogy informálisan képben legyünk: Sam Karpienia okszitán énekes-mandolinos, Ulas Özdemir török énekes-baglamajátékos és Bijan Chemirani iráni ütőhangszeres hozta össze 2009-ben a bandát Marseille-ben. Nyilván a különböző hagyományok önmagukban máshogy szólnának, mégis azt érezni, hogy ezek a zenék minden porcikájában arra rendeltettek, hogy a Forabanditban öltsenek testet. Egyrészt megrázóan mélyre hatolt az egész a maga visszafogott, ám robbanás közeli előadásmódjával, máskülönben pedig képes volt az anyag rabságából kirántani a lelkemet. Mindenesetre többször időn kívül kerültem, és örömmel engedtem magam elragadtatni. Mindeközben a zenészek csak ültek egymáshoz közel, a két énekes-pengetős közrefogta az ütőst, egészen finom mozdulatokkal és gesztusrendszerrel dolgoztak. Nincs itt semmi túljátszva, sem semmilyen módon magyarázva, talán egyszerűen csak engedik magukon átáramlani azt a fajta érzést, ami a zenéjükből őket magukat is folyamatosan inspirálja. Bár ez a koncert is csak háromnegyed órás volt, itt valahogy minden másképp működött. Persze még igen szívesen benne maradtam volna a varázslatban, nem beszélve arról, hogy ilyen harmonikusan kivitelezett ütőhangszerezést még sosem láttam ezelőtt.
A végére egy valódi országimázs: úgy hírlik, hogy a WOMEX résztvevői egybehangzóan állítják, ennél jobb hangulatú rendezvényben még nem volt részük a vásár története során.
