Hirdetés

A magyarok nagyobb bulit csináltak

Két évvel ezelőtt, a legelső Deja Vu után azt írtam, hogy ha van fesztivál, amit egy kis adag rosszindulattal is oldalakon keresztül lehetne cikizni, az egyértelműen a Deja Vu. Ez a helyzet azóta sem változott. De az sem, hogy nosztalgikus érzései jó esetben mindenkinek vannak, akinek nincsenek, annak vagy katasztrofális volt a fiatalsága, vagy hazudik. Úgyhogy igazán gonosz dolog lenne a nosztalgiázókat bántani, még akkor is, ha a kilencvenes évek zeneileg nyilván sokkal többről szólt, mint amit Deja Vu Fesztivál képvisel. Meg hát, ha tetszik, ha nem, ebben az országban DJ Bobóról sokkal többen asszociálnak ezerkilencszázkilencvenakárhányra, mint a Nirvanáról, vagy Aphex Twinről. (Fotók: Deja Vu Facebook)

A húzó nevek közül csütörtökön DJ Bobóval indult a fesztivál. Meg voltam róla győződve, hogy az ő koncertje lesz az idei Deja Vu legnagyobb dobása, amihez hozzájárult az is, hogy korábban valahol azt olvastam/hallottam, hogy úgynevezett cirkuszshow-val készül. El is képzeltem a levegőben cikázó akrobatákat, az érthetetlenül hajlékony táncoslányokat, a lézert, a tűzijátékot, mindent. A régi videoklipjei alapján pedig nem is volt ez egy földtől elrugaszkodott gondolat. Vagyis hát dehogynem, mert amit végül láttam, az meg sem közelítette az elképzeléseimet. DJ Bobo szegedi koncertje egy halálosan vérszegény, rémesen unalmas produkció volt, amiben a látványelem egy-két jelentéktelen táncoson és Bobo sújtásos, vörös mentéjén kívül annyi volt, hogy a háttérben a kivetítőn a húsz évvel ezelőtti videoklipjei futottak. Se egy akrobata, se egy késdobáló, se tűzijáték, de még csak egy nyomorult oroszlán sem jött be, mondjuk félidőben, hogy jól megkergesse az énekest. Alig 30 méterre a színpadtól simán átlagos hangerővel lehetett beszélgetni, ráadásul Bobo hosszú távon még nagy adag iróniával sem igazán szórakoztató dalai olyan erőtlenül, dinamikátlanul, minden hatás nélkül szóltak bele a levegőbe, hogy az első szám alatt azt hittem, még csak valami felszopóember szerencsétlenkedik a színpadon. A koncert után volt, aki az élő, zenekari felállást okolta a lagymatagságért. Merthogy élő dobbal, gitárral és egyebekkel ezeket a zenéket nem lehet ugyanúgy előadni, ahogy annak idején a diszkókban szóltak. De hát ez nyilván hülyeség, napestig lehetne sorolni azokat a zenekarokat, akik erre simán képesek. A helyzet az, hogy DJ Bobo koncertje egész egyszerűen csak egy ájtatos, álságos, hazug maszatolás volt, amiről nehezen tudom elképzelni, hogy akad olyan, akinek nem okozott csalódást.

Pénteken aztán csak magyar előadók léptek fel. Az este leghúzósabb részében Neoton Família, a Shygys, az Animal Cannibals, az UFO és az Ámokfutók jöttek egymás után. A sorból magasan kilógott az Animal Cannibals, akik egy olyan bő másfél órás élő koncertet adtak, hogy abba csak jelentős rosszindulattal lehetne belekötni. Hangulatos, jókedvű, még zeneileg is színvonalas produkciójuk az egész idei Deja Vu Fesztivál egyik legjobbja volt, amihez nem kis részben járult hozzá, hogy ők még a Takarítónő című számukat is képes úgy előadni, hogy az ne legyen ciki. Amilyen hatással pedig az irántuk teljesen közömbösekre általában vannak a koncertjeik, arról a legtöbb magyar előadó csak álmodik.

Az este csúcsprodukciójaként az Ámokfutók, vagyis Kozso nagy visszatérését harangozták be a szervezők, aminek az egyik legfontosabb üzenete az lett volna, hogy a nemrég súlyos betegségen átesett énekes/producer/szamuráj köszöni, szerencsére egyre jobban van. Na meg, hogy jól megmutassa, hogy ha a kilencvenes évekről van szó, akkor nála nagyobb király nincs Magyarországon. Ehhez képest azonban Kozso és a csaja, Keira fellépése a nagy visszatérés helyett egy erőltetett, eléggé abszurd fél óra volt, ami közben a felére fogyott a színpad előtti közönség. A félplayback, vagy sokszor inkább teljesen playback műsor közben úgy tűnt, az előadott dalok nagy része egyáltalán nem olyan fontos, mint maga az a tény, hogy emberek, most Kozso áll a színpadon és akkor ettől mindenki essen hanyatt. Aki miatt pedig végkép groteszkbe hajlott az egész, az Keira, Kozsó nagyjából 35 és fél kilós, túlmozgásos, rikácsoló barátnője és énekesnője volt. Neki nyilván elfelejtettek szólni, hogy kislány, ez az este nem rólad szól, úgyhogy bőven elég egyszer megmarkolni a puncidat a színpadon, és jobb, ha nem lopod el a show-t apu elől. Persze, lehet azt is mondani, hogy ő volt az, aki kisegítette a még nem teljesen felépült Kozsót, csakhogy főleg miatta tűnt úgy, hogy az énekes inkább egy kiöregedett nagybácsi, mint valódi szamuráj. Van még mit tanulni Balázs Kláritól! Kozso egyébként eközben igyekezett minden pillanatban a közönség tudtára adni, hogy mennyire boldog, amiért újra színpadon állhat, még a közönségbe is lement pár embert megölelni, és többször el is sírta magát. Aztán Keira megint belevisított az éjszakába és itt már én is elkezdtem könnyezni. Nem volt ez egy jól sikerült visszatérés, na! Még órákkal a koncert után és másnap is olyanokat lehetett hallani a fesztiválon, hogy „hallod, ez a Kozso jó készen van!”, „szegény, nagyon le van harcolva!”, „te, az a csaj kegyetlen!”.

Pénteken este fellépett még Sterbinszky is, akit eredetileg a nagyszínpadra írtak, de végül csak a Pepsi Party Aréna nevű helyszínen pakolta a zenéket. Így elektronikus tánczenékkel is megidéződött a kilencvenes évek, persze annak ezúttal is főleg a slágeresebb oldala. Nem nagyon kockáztatott: bő két órán keresztül csak klasszikusokat játszott, Jaydee Plastic Dreamsétől kezdve az Underworld Born Slippy-jén át az Energy 52 Café Del Marjáig. A program szerint az Egy nyár a Flörtben című, vitathatatlanul nagyon sikeres mixalbumát jött felidézni, de azért még a legelsőről, a Hits From Club E-Play-ről is előkerült egy-két track. Tizenöt éve lehet, hogy utáltam volna ezért a hatásvadász, slágerdömping szettért, de most egész jól esett.

Szombaton a nagyszínpadon egy rövid dj-szettet tolt Náksi Attila, aztán még szikrázó napsütésben fellépett a Hooligans, majd közel kétórás veretést rendezett a Kozmix. Őket valamiért még nem választottak meg a szervezők a fesztivál házi zenekarának, pedig már itt lenne az ideje. Ahogy tavaly és tavalyelőtt, úgy idén is ők nyomták az egyik legjobb hangulatú, legbulisabb, legtempósabb koncertet, amibe még az is belefért, hogy a legkorábbi, happy hardcore-számaikat is előszedjék és 160-180 bpm körüli tempóval csapassanak. Húsz éves jubileumi koncertet adtak, ami után dedikálás meg szülinapi tortázás is volt, csak az elmúlt években már-már megszokottá vált utolsó utáni ráadás ráadás maradt el, mondjuk hajnal 1-kor.

Eközben egy másik helyszínen nagy kivetítőn lehetett megnézni, ahogy a Barcelona megnyeri a Bajnokok Ligáját, ami egy kifejezetten jó fej húzás volt a szervezők részéről.

Lányi Laláék után az Alice Deejay lépett fel, akikről közben kiderült, hogy már inkább Alice DJ néven futnak, és a várakozásaimmal ellentétben egész jól megoldották azt a feladatot, hogy miként szórakoztassanak legalább fél órán keresztül egy csomó embert úgy, hogy nagy jóindulattal is maximum tizenkét percnyi saját slágerük van. A tavaly újraalakult holland formáció, élén az Ilona nevű énekes/dj-vel (aki nem ugyanaz a csaj, mint akivel annak idején a slágereiket kiadták) lényegében egy táncosokkal, mc-vel feltuningolt dj-szettet nyomott, amiben időnként elhangzottak a saját slágereik is. Ilyenkor a dj-ből hirtelen énekesnő lett, aki valóban énekelt, nem is rosszul. Amin pedig meglepődtem, hogy nem csak eurodance- és trance-slágereket játszottak, hanem Prodigytől kezdve a Cypress Hillig egész sok mindent. Persze összességében nyilván a veretős, tipikus nagyszínpados dj-szett stílust hozták, de ez szerencsére az a fajta csapatós prosztóság volt, amit fél órán keresztül egyáltalán nem nehéz tolerálni egy nyári fesztiválon. Ebben legalább volt valódi energia, amit az idei külföldi fellépők közül csak ők tudtak produkálni.

Merthogy utánuk ott volt még a Vengaboys is, akik bár előadták az összes slágerüket, mégis csak egy könnyed levezetést tudtak összehozni. Persze őket értelmetlen azzal vádolni, hogy rágógumi zenét játszottak, hiszen eleve ezt a stílust lőtték be maguknak bő tizenöt éve, csak hát ez egy fesztiválon, egy erősebb döngölés után olyan volt, minta egy teljesen random fitneszterem csapata próbálta volna kis testmozgásra késztetni a részeg fesztiválozókat. Úgy kezdődött el, hogy igazából fel sem tűnt, és nagyjából így is lett vége. Közben hallottam, hogy I’m Going To Ibiza, meg Boom! Boom! Boom!, de láthatóan csak a háttérzeneként tudtak funkcionálni a többség sörözéséhez.

11428065_776836212415670_579320933498068579_n.jpg

Ezen az éjszakán a nagyszínpad melletti két másik helyszínen szegedi dj-k zenéltek. Nacsa hasonlóan Sterbinszkyhez néhány techno-klasszikust is elővett, Gedzo pedig a Docpiano Banddel közösen ötvözte a hagyományos dj-zést az élőzenével, amiből néha egészen jó dolgok sültek ki. (Ilyesmi volt pénteken is, csak akkor annyival volt durvább, hogy DJ Edgar mellett Várkonyi Tibi játszott főleg mulatós nótákat.)

Az idei Deja Vu Fesztivál utolsó napját ingyenes családi napnak hirdették meg és pontosan olyan is volt, mint egy ingyenes családi nap. Rubint Réka, Alma zenekar, Korda György és Balázs Klári, Children Of Distance, végül pedig TNT-nagykoncert. Merthogy Dobrády Ákos és Zuber Krisztián (akit a rajongók Intinek neveznek) is úgy érezték, hogy tíz év után újra össze kéne állniuk, hátha tudnak pár koncertet tolni a régi slágerekkel. Szegeden tudtak, és ahhoz képest, hogy mennyire lehangoló volt Dobrády tavalyi önálló fellépése a Deja Vu-n, az idei TNT-koncert egészen tisztességesre sikerült. Nem különösebben zavart, amit csináltak, sőt, voltak pillanatok, amikor egész jól szórakoztam, leginkább a meglepően jó zenekarnak köszönhetően. Még Dobrády Ákosnak is sikerült valahogy otthon hagynia a bicskanyitogatóan nyálas oldalát, bár azért az egy szál zongorás dalolászás most sem maradt el. A Titkos üzenet és a Rendőrnő című legkorábbi slágereik előadásában pedig még önirónia is volt, ami magyar előadótól ezen a szinten nagy szó.

Ha a külföldi fellépők terén nem is, nagyjából hozta a tavalyi színvonalat az idei Deja Vu Fesztivál, és hát tavaly is jó volt a hangulat. Sajnos viszont az előző évi hiányosságoknak mostanra csak egy részét sikerült leküzdeni. Sörért, borért vagy bármilyen más alkoholért már jóval kevesebbet kellett sorban állni, normális mosdó viszont továbbra sincs a fesztiválon, ami azért dühítő, mert a legelső alkalommal volt. Amellett továbbra sem lehet szó nélkül elmenni, hogy egy négy napig tartó rendezvényen nincs normális kézmosási lehetőség és csak vacak, félhomályos, undorítóan büdös toitoi-okban végezheti az ember a dolgát. A nők helyében én már komolyabban fellázadtam volna, az egészen biztos.

Összességében az jól látható, hogy Szegeden abszolút van létjogosultsága ennek a nosztalgiafesztiválnak, úgyhogy szervezők kezdhetnek gondolkodni, hogy kiket hozzanak jövőre. A jótékonysági Dacia-sorsolás pedig egy kifejezetten jó fej dolog volt, amiért mindenképpen jár az elismerés.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
829FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló