Amikor alig pár hete az Akvárium mosdójában kihelyezett plakátról értesültem, hogy Shearwater koncert lesz Budapesten, egy darabig értetlenül álltam, majd elkezdtem örülni neki, habár érteni továbbra sem értettem a szervezők önsorsrontó húzását. Habár az anyazenekarnak tekinthető Okkervil River a Budapestről egyébként is lepattanó folk-rock és alt-country vonal A listás szereplője, a vele nagyjából egyszerre indult Shearwaterre és az előttük fellépő Jesca Hoop nevű hegyi kismadárra szűk 50 ember volt kíváncsi a kétmilliós városunkban.
A furcsa hajkölteményeket favorizáló Jesca Hoop kilenc óra körül lépett színpadra egy szál tompán csilingelő gitárral. A mások által csinosnak mondott, mormon gyermekkorral megvert és önellátó farmgazdálkodást is megjárt énekesnő olyan szolid bájat hordoz, ami kombinálva a helyenként egyébként kimondottan erős énekhangjával teljesen feleslegesnek mutatja a lemezen őt kísérő ritmusszekciót és értelmezhetetlenné teszi a csiricsáré világot amit megpróbálnak ráaggatni. Igéző színpadi jelenlétével és a személyes hangvételével azonban egyszemélyes Fleet Foxes produkcióként fogható fel, az a fajta szomszédlány, aki eléri, hogy a közös fallal rendelkező szobába cuccold át az élettered, hogy ha énekelni támad kedve, véletlenül se maradj le egy hangról sem. Ha egy kevés esze van, pillanatokon belül lecsupaszítja a felvételeit az élő produkció mintájára, így ugyanis több esélye lenne az újhullámos női előadókkal túlzsúfolt színtéren.
Az utána következő Shearwater a pár évvel ezelőtt Lengyelországban elcsípett fesztiválkoncertjéhez képest jelentősen büdzsébarát felállásban érkezik. Bár a két alapító tag közül már csak a lassan negyven éves kora ellenére még mindig gimnazista lúzer imázzsal hódító Jonathan Meiburg tartja a frontot, a Shearwater láthatólag energiától duzzad és kevés embernek is hajlandó a lelkét tenni a produkcióba. A lassú, tört középtempó és a néhol kimondottan erőszakos megszólalás viszonylag ritka ebben a műfajban, főleg ha például az Akron/Family-vel, vagy a tényleg vicczenekarrá avanzsált Blitzen Trapperrel szemben itt jelentős pátosz is társul a súlyos hangzáshoz, Meiburg öblös folk áriával és tulajdonképp nulla önfeledt szórakozással szolgál. Ezzel semmi gond, de könnyen látható, hogy ezt az eklektikusan érzelmes americana-giccset miért veszi be viszonylag kevesek gyomra még úgy is, hogy a zene maga teljesen bölcsészkompatibilis lenne, és még a hittan-nebuló imázs is jót tesz nekik. Szívesen látnánk az amerikai folk-rock több résztvevőjét, főleg a tegnap estéhez hasonló kapcsolt áru formában, de félő, hogy ez a vonat már elment, és végképp ascii-karakterekből álló nevű batikoltpólós gifmágusok fellépéseivel kell beérni a jövőben, és megpróbálni nem kiröhögni a sok kockás inges, szakállas faszt, akik Idaho lankáiról hadoválnak, de magasról leszarják a hírnökeit.