Mit csinálsz, ha kiszabadulsz a pszichotikus óceánparti karanténból és haza kell jönnöd Budapestre? És ha hirtelen azt mondják, hogy te szartad ki a hazai hiphopot? Lassan kipusztul a hőseit vesztő, betegen szép industrial? Ambient-elektronikába váltott a költői Jazzekiel? A sánta-clown-punk Ian Dury kisfia mára tényleg züllött, szexi nagypapa lett? Zenei böngészés Prieger Zsolttól.
Néha baromi idegesítő, viszketne tőle a tenyered, pofán is csapnád egyszer-kétszer a sulifolyosón, de egyrészt nincsen iskola hála Istennek, másrészt meg a srác inkább egy igazi, őriznivaló zseni, aki előtt még az igazgató is letérdel. A szomszéd srác, kábé poénból és unalmában kitalálta a magyar újrap-et szőrőstül-bőröstül, de csak azért, mert éppen akkoriban ráunt a metálra. Mert igazából nem érdekli önmagában a hiphop – lásd még József Attila “Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga” sorát – és közel sem veszi magát annyira komolyan, mint páran az egyfolytában sorsról, célról és gyökerekről szónokoló hazai hip-hopból, s akinek ráadásul minden számában van pár olyan poén, amitől begörcsöl a hasad, vagy éppen egy akkora szatyor okosság, amitől simán csakrák nyílnak meg a Pilisben. Igen, megjelent Krúbi új albuma, itt hallgatható, csodás pillanatok: sokszor túl bő lére eresztett, már-már uncsira húzott soul-ra jön a heves és okos szöveg, a C-1-es típusú babiloni nyelvvizsgával rendelkező Krúbi minimum a fiatal Pajor Tamás verbális tehetségével osztja újra az észt minden pillanatban, újsoul, mulatós, opera, kísérleti, népzene, tech, zaj, minden hatást összegyúr. Aki meg esetleg arra várt, hogy 2020-ra kifullad, nagyot kellett csalódnia, van még itt puskapor bőven:
Van akinek szintén volt még puskapora, mert mindig maradt neki a rengeteg halált okozó robbantások után is, de neki meg közbeszólt a halál: „már soha nem lőheted el”. Genesis P. Orridge, a popkultúra egyes számú vadállata az utóbbi pár nap első nagy halottja. Sosem volt normális és annyi szegmensét erőszakolta meg a popkultúrának, mint talán senki sem. Gimnazista koromtól fogva hallgatom, először a Throbbing Gristle, majd a Psychick TV pre-technójával. Orridge persze tudott szentimentális is lenni: annyira szerette a feleségét, hogy félig eszét vesztve, hozzá teljesen hasonlóra operáltatta magát. Így annak halála után is folytatta társa életét, immáron női testben. Az A38-on már igazi hölgyként láttuk, de valahogy nem volt igazi meglepetés. Amikor a Life of Agony énekesét, a Keith-ből Ninává változott Caputo-t pillantottam meg újra egy backstage-ben pár év után, na, az például sokkal nagyobb sokk volt. P Orridge igazi indusztriális-posztdada-nagymester volt, a kísérleti zene eszementül izgalmas agya-sámánja-tudatmódosítója, a popkultúra inspiratív-félelmetes Charlie Mansonja. A sokkoló párhuzam nem véletlen: folyamatosan kísértette a börtön árnya ezt a nemváltó örök rosszgyereket. Nyugodjon békében, ha tud.
A Brian Jones-ra emlékező Godstar:
Genesis a színpadon:
Ahogy kiheverhettük volna Genesis távoztát, egyből jött a hír, hogy az utánozhatatlan Gabi Delgado López is lelépett. A gúnyoros nevű DAF – Deustche-Amerikanische Freundschaft – még a balos terrorkommandók bűvöletében alakult, Gabi hozta a szado-mazo-underground-lookot, míg Robert Görl a Mozarteum klasszikus zenei műveltségét. Nélkülük nem lenne ma techno, nem lenne Soulwax, nem lenne Dave Clarke, Nitzer Ebb, de még Depeche Mode se úgy, ahogy. Brutalitás és játékosság, hallatlanul energikus fellépések, provokatőr költőiség, Gold und Liebe.
A nagy klasszikus Der Mussolini, Gabi izzadó felsőtestével és átható tekintetével:
Ha már halott, egy jóval csöndesebb fazon is csomagolt a héten, korábban persze vadállati energiával ült a dobok mögött. Bill Rieflin, aki nemcsak dobos volt, hanem igazi multiinstrumentalista, noha jobbára dobosként ismerte a szakma, nemcsak a Ministry és Pigface, de a prog-rock-monstrum King Crimson zenésze is volt. Robert Fripp – akinek nemcsak a KC dalait, de a legnagyszerűbb Bowie-riffeket is köszönhetjük, gondolj a Herose-ra vagy a Scary Monsters-re – úgy búcsúzott Rieflintól, hogy felmérhetetlen gazdagságot jelentett számára az ember is és a zenész is. Bill a kevésbé úriember, de csupaszív vadbarom Al Jourgensen The Revolting Cocks-ában is zenélt, de dolgozott a napokban új NIN-albumokat megjelentető Tren Reznorral, a R.E.M-mel és a Michael Gira vezette Swans-ban is.
Swans: I Am The Sun, benne Rieflin emblematikus dobolása:
Rieflin a Ministry Stigmata-jában:
A Jazzekiel legújabb lemeze egyszerre gyönyörű folytatása az eddigi életműnek, amely egyszerre kísérleti, másrészről nagyon is érzelmes szürreália. Mélabú és elektonikus zajkeltés nyomja rá a bélyegét az új, Szép napok című műre, amely kísértetiesen érkezett meg a mába, amolyan tökéletes Zeitgeist-lenyomat. Azt tudtuk eddig is, hogy a magyar popzene egyik legmarkánsabb és legkopromisszumentesebb alakja, Jakab Péter csodás zenészekkel veszi magát körbe egy ideje, de tisztán hallhatóan soha nem volt még ilyen erős a csapat, ráadásul mindezt megfejelve még Pálinkás Tamást is elhívta most egy duettre. Összhang, együttjáték és teljes beleszaromság, ami a mai “anyámatiselárulomegyfellépésért”-jellegű magyar popkulturális attitűdbe olyannyira nem fér bele, hogy Jakabék maximálisan kierdemlik az értő közönség nagyrabecsülését. Az új album ráadásul egyszerre énekelhetően meditárran és északian okos-hideg mestermunka. Nick Cave, Tom Waits és Trent Reznor elégedetten csettint.
Subotage, a budapesti NVC producerét és DJ-jét néhány hónappal ezelőtt meghívtak fellépni a kiváló Boshke Beats kiadó szülinapi partijára, melyet elég jó helyen, a panamai Tribal Gathering 2020 fesztiválon tartottak. Miközben a dátum közeledett, a Föld lakosságán éppen elkezdett úrrá lenni a kollektív pánikroham, így elég kérdésessé vált a végi utazás. Subotage végülis hátára vette zsákját és elindult, s noha történt vele egy-két hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető eset, nem bánta meg. Dzsungelek, földi paradicsom, arcba csapó tengeri szél, pálmafák, veszély, armageddon. „Pszichedelikus és pszichotikus élmény volt lejátszani a régi világ egyik utolsó DJ szetjét ezen a helyen”- meséli, ahogy azt is, hogy a fellépés után hamarosan összeomlott az emésztőrendszere, 24 órára a sátrában ragadt, de kiderült hogy egy helyi baktériumflóra a ludas és nem a koronavírus. Kaotikus állapotok után nagyköveti segítséggel szabadult meg a karanténná váló panamai fesztiválterületről, majd Torontón és Frankfurton át csodával határos módon érkezett haza – egészségesen.
„Amellett, hogy újra kell definiálni a kapcsolatunkat a minket körülvevő természettel, ebben a nyomasztó történelmi pillanatban, amikor minden képlékeny és formálható, itt van a kezünkben lehetőség, hogy jó irányba változtassuk meg a dolgokat és magunkat. Most mindennek nagy jelentősége és maradandó hatása lehet. A régi világ a szemünk láttára omlik szét, ami most fájdalmas. Viszont rajtunk múlik, milyen lesz az új” – vonta meg a tanulságot Papp László aka Subotage.
Itt meg tudjátok hallgatni varázslatos panamai settjét is:
Apja nyomdokaiban halad elég megbízható léptékkel Baxter Dury, aki örege New Boots and Panties!! című lemezének borítóján még zsivány kiskölyökként látható zsebredugott kezekkel, mára meg frankofón szexi nagypapává őszült, pedig még nincs 50. Új lemeze nagy élmény, ha elmegy haza a járvány, e lemez nélkül ki ne feküdjünk ki hajnalban a francia Riviérára, főleg ha előtte jól megszurkáltak bennünket a helyi diszkóban. A Night Chancers című, pár napja megjelent lemezen minden a helyén: felelőtlen szintivarázs, búgó sound, anglo-párizsi akcentus, sztoritellerkedés, báj, vagányság, női vokálok, vibráló tesztoszteron, szolid halálvágy. Baxter hangját letagadhatatlanul a punk-new-wave-korszak összetéveszthetetlen bohócaként tündöklő apjától örökölte, akinek ha legalább Sex and Drug and Rock n Roll című számát nem ismeri kapásból e cikk olvasója, kicsit szégyellje is el magát.
Beállt és megszurkált Baxter kínlódik a hajnali tengerparton:
Itt még eredményesebben közelít édesapja egykori bámulatos lepusztultságához:
Az öreg Dury és kicsi Baxter meg a rossz dolgok az említett borítón: