Jazzékiel on Orfű címmel koncertlemezt adott ki a Jazzékiel. Az album bemutatóját december 15-én tartják a budapesti Akváriumban, iamyank Atreyus’s Horse nevű vadonatúj ambient projektje és az új felállással érkező Beat Dis társaságában. A Klinik gondozásában megjelent Jazzékiel on Orfű már elérhető a zenekar Bandcamp-oldalán, majd november 22-től az online zeneáruházakban is. Fizikai példányban a fővárosi alternatív zeneboltokban, valamint a koncert napján a helyszínen szerezhető be. Alább a lemezt meg is lehet hallgatni, de érdemes még lentebb tekerni, ugyanis a zenekar tagjai is elmondják, hogy milyen koncertlemezek voltak rájuk nagy hatással. (Fotó: Zsiga Pál)
Miklós Milán: Sting – Bring On The Night (1986)
A Bring On The Night Sting úr első önálló próbálkozása a Police feloszlása után. Ez egy dupla CD-s koncertlemez, melyre még Ausztráliában csaptam le, aztán kb. szarrá hallgattam. Darryl Jones ekkor lett az egyik kedvenc basszusgitárosom (Sting és Orszáczky után). Omar Hakim-mal és Kenny Kirkland-del brutális ritmusszekciót alkottak ezen a koncerten. Minden dal egy-egy zenei tanulmány összhangról, pontosságról és energiáról. A CD-hez tartozó doksifilmet Hegyi Árontól kaptam meg és vagy százszor megnéztem, annyira inspirálóan hatott rám.
Szabó Laci: Pantera – Official Live: 101 Proof (1997)
Ami elsőre eszembe jut, az a Panterától az Official Live: 101 Proof. Óriási hatással volt rám ez a lemez és persze az egész korszak. Az album 1997-ben jelent meg és ezt követően Európában is turnéztak a Black Sabbath-tal, ilyen koncertlemez bemutató koncertes jelleggel, tehát pont mint most a Jazzékiel. A turné Magyarországra is eljutott, nekem pedig volt szerencsém ott lenni, és életem top három koncertjeinek egyikét átélni a Kisstadionban. Beleégett az agyamba az egész, mintha tegnap lett volna. Ha a 101 Proofot hallgatom, újra ott vagyok a Kisstadionban 15 évesen… Fel is rakom mindjárt.
Jakab Péter: Kispál és a Borz – Happy Borzday (1997)
Molnár Pityustól kaptam 2001 körül, addig nem is igazán hallgattam rockzenét. Kurva jó hangulata van az egésznek, nekem klasszikus a mai napig, de valószínűleg ez azért is lehet, mert ez volt a belépőm a műfajba. Szóval nem tudom ezt én már más füllel hallgatni soha, hallottam már durvábban összerakott, jobban szóló lemezeket a témában nyilván, de ennek minden perce megvan, ugyanabban a kádban fekve hallgattam a szüleimnél, ahol az első szövegeket írtam vagy ahol a zenekar nevét kitaláltam. Amik még ilyen etalon cuccok és sokat pörögtek különböző életszakaszokban: The Doors – Absolutely Live (1970), The Roots – Come Alive (1999), Nine inch Nails – And All that Could Have Been (2002), Sting – All this time (2001), Portishead – Roseland NYC (1998).
Czitrom Ádám: John Coltrane: Live In Seattle (1971)
+ David Bowie: Live Santa Monica (1972), Frank Zappa: Roxy & Elsewhere (1974)
Nem emlékszem melyikkel hogyan találkoztam, de mind a három lemezen egyszerűen eldobom az agyam, akárhányszor hallgatom.
Hegyi Áron: Portishead – Roseland NYC (1998)
+ Esbjörn Svensson Trio Live in Stockholm (2003), Radiohead Live at Astoria (1995)
Az a baj, hogy ezek mindegyikénél fontos jelentőséggel bírt nálam az, hogy kép is van hozzá… Ezzel szemben ez az a három koncertalbum, amelyeket megszámlálhatatlanul sokszor hallottam, annyiszor, hogy már régen nem nézem a képet hozzá. Amennyire emlékszem, a Portishead felvételt behatóbban akkor ismertem meg – Fürge jóvoltából – amikor egy Fender Rhodes zongora vásárlása már elkerülhetetlennek kezdett látszani. Azt hiszem, ez egy olyan zene, aminek a hangszerelése minden alkalommal lenyűgöz. Habitusában komolyzene, hangszerelésben etalon, amúgy pedig csodálatos popzene – nekem!
A posztot a Cseh Tamás Program keretében az NKA támogatta: