A kölyök lassan felnő – Bring Me The Horizon-lemezkritika

Bring Me The Horizon – Sempiternal
(Epitaph)

A metálzene jelenleg leginkább túljátszott, és a legkevesebb tartalékkal rendelkező iránya a metalcore vagy a deathcore. A fiatal korosztály, konkrétan a tinik ebben találják a legtöbb kapaszkodót, ha éppen nem dubstepre akarják szétcsapni az agyukat. A kiüresedett stílust még nem mindenki próbálja levetkőzni, de meglepő módon, éppen a közülük legnépszerűbb Bring Me The Horizon az, amelyik intenzíven dolgozik rajta, már az előző lemezével is ezt tette, de az újjal még inkább.

Pedig ha a kölyökképű zenekarra nézünk, az érett gondolkozás a legutolsó tulajdonság, amit feltételezünk róluk. Persze, ez prekoncepció, ami nem szép dolog, de az úgynevezett komoly zenehallgatók a Bring Me The Horizont messze elkerülik, és jó ha nem köpnek is mellé. A milliós rajongótáborral rendelkező zenekar nem valószínű, hogy fikázókat akarja meggyőzni, de önmagának is felállított egy mércét a legújabb albummal, a Sempiternallal. Felnőtt lemeznek lehetne mondani, ha Oliver Sykes kiabáló hangja nem hasonlítana egy kamaszodó kismalacéhoz.

Kezdhetjük is innen. Az ének hatalmas változáson ment keresztül még az előző lemezhez képest is. A legtöbb alkalommal Sykes lehetne akár egy rekedtebb, kissé hamiskás Chester Bennington. Egyébként a legtöbb esetben amolyan félig kiabáló, félig éneklő hangokat présel ki magából. Ez az a bizonyos malackahang, amit meg lehet ugyan szokni, de az ismerekedéskor szűk keresztmetszetnek számít. A tiszta ének viszont tényleg jobb, mint volt, (különösen, hogy korábban szinte alig próbálkoztak vele), hallhatóan sok meló van benne. Skyes amúgy változatosan használja a hangját, a kórusok pedig sokat erősítenek rajta. Más kérdés, hogy élőben ez a félének várhatóan el lesz alibizve, de sebaj.

A Linkin Park asszociációkat erősíti, hogy a zenébe rengeteg elektronikát pakoltak és úgy is használják, mint Benningtonék a korai albumaikon. A bpm-et szintén letekerték, intenzív csépelést szinte elvétve lehet csak hallani. Ha valaki úgy áll hozzájuk, hogy ez egy deathcore zenekar, azt sürgősen felejtse el, a zabolátlanságnak nyoma sincs. Megfontolt, aprólékosan összerakott rock/metal slágerek ezek, amiket egy hallgatás után be lehet kajálni. A lemeznek egységes képe van, kialakítottak egy hangulatot, és ebből nem lépnek ki.

Az előzmények és az ember sznob énje próbálna fogást találni ezen a slágergyűjteményen, de elég nehéz. Valójában tényleg csak Skyes vokalizálása lehet taszító, de a dalszerzői véna éppúgy a helyén van, mint az arányérzék. Persze az eredetiséget is számon lehet kérni, mert alkalmanként a Linkin Park-hasonlóság már túlzó, és ilyen szempontból a There Is a Hell, Believe Me I’ve Seen It. There Is a Heaven, Let’s Keep It a Secret egyénibb is volt, mert a death darálást még itt-ott bevetették a mocskos hangzás mellett.

A Sempiternal monumentálisan szól és kellően rövid, minden rendben van vele, de két kérdést biztosan felvet. Vajon hogyan reprodukálják ezt élőben? Az ének minősége nem emelkedhetett ilyen rövid idő alatt ekkorát, de az elektronika is nehéz terep lehet koncerten. A másik pedig, hogy mi lesz vajon a következő lépés? A többmilliós rajongótábor vélhetőleg megmarad, szóval ezen nem múlik. Még több bátorság, még több énektanár, és talán kevesebben mondják majd rájuk, hogy csak pukkanás közeli felfújt lufi.