Hirdetés
Hirdetés

A hétköznapiság kultusza – Ömlesztett anyag

A White Liest a legkevésbé sem érdekli, merre halad manapság a gitárzene, ők mindenképp a mostaniból akarnak meggazdagodni. Iron & Wine már megint máshogy szólal meg, mint legutóbb tette, és bár nem ez lesz a Nagy Mérföldkő, azért jó kis lemezt dobott össze. A Cloud Nothings igazán hétköznapi srácok igazán hétköznapi zenéje, és ettől lesz szerethető. A Falkenbach halad a megkezdett úton, tehát ismét kielégíti a zsebgermánok igényeit. Feed Me első lemezét adta ki ezen a néven deadmau5 kiadójánál, és sikerült is felülmúlnia főnökét. Ezen a héten is értekezünk.

White Lies – Ritual
(Fiction)

A White Lies nem foglalkozik a korszellemmel, de ezt már a bemutatkozó lemezüknél is lehetett sejteni. Ez az Interpol és Editors által csúcsrajáratott erőteljes Joy Division hatásokkal operáló poszt-punk már 2009-ben sem számított nagy durranásnak. A White Lies ehhez képest meglepően szépen mutató lemezeladási statisztikákat tud felmutatni a To Lose My Life-al, ezért aztán meg sem hat újdonság erejével, hogy a Ritualon sem törődtek a zeitgeisttal. Mindenféle mértékadó médiumok szerint a londoniak idén akár Kings of Leonhoz hasonló sikereket érhetnek el, és a Ritual hallatán tulajdonképpen ezen meg sem lepődnék. Ahogy a Kings of Leon sem számított egy másodpercig sem különösen érdekesnek a maga szcénájában, úgy a White Lies sem tud felmutatni semmit, ami arra sarkallna, hogy őket hallgassam a már említett zenekarok bármelyike helyett. Vannak itt szép himnikus, befelé forduló dalok, az aktuális sláger Bigger Than Us különösen jól szólhat koncerten, de egyszerűen annyira pózolós az egész, hogy szinte előttem van, amint Harry McVeigh énekes/gitáros mély átéléssel pózol a színpadon, miközben ezernyi mélyérzésű tini úgy érzi, itt épp az ő problémái vannak kiénekelve. Ráadásul a White Lies véletlenül sem akar letérni a biztos útról, dalról dalra ugyanazok a megoldások köszönnek vissza, amitől az ötven perces lemez második felére már tényleg embert próbáló feladat emlékezni. Aki a szenvedést összekeveri az önsajnáltatással, annak bátran tudom ajánlani a lemezt, aki érzi a kettő közti különbséget, annak ajánlom inkább azokat a zenekaroknak, amikből a White Lies épp most próbál stadionrockot csinálni.
(Szöveg: fá; pontszám: 2/5)

Iron & Wine – Kiss Each Other Clean
(Warner)

A legújabbkori amerikai folk hullám egyik legillusztrisabb alakja tulajdonképpen a saját karrierjében összegzi az egész színtér jellemzőt. Az első album karcos, alulhangszerelt (?) lo-fi folk bemutatkozását követőn érkezett tőle profi stúdióban rögzített  második, oda-vissza közreműödés többekkel (így a szintén igen népszerű Calexicoval), hangos kritikai és közönségsikert hozó nagylemez (Shepherd’s Dog) néhány tényleg hibátlan dallal, ritkasággyűtemény ami mutatóujjal bökött rá, hogy tulajdonképp elválaszthatatlan az "értékes" az "értéktelentől". Mindezek mellett egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a nyughatatlan hippi is a legtöbbször jobban tenné, ha kicsit kevesebbet variálna a hangszerelésen, meg úgy általában ezen az egész zenélősdin, merthát hasonlítsuk már össze ezt ezzel!
Talán felesleges okoskodás, de mintha emberünk is érezné ezt, legalábbis az új lemez karcosabb, jelentően gitárokra épülő megszólalása erre enged következtetni. Csakhogy ő sem kivétel a tény alól, hogy bizony ez az egész hangzás elég erősen elfáradt, a saját dallamait már körbejárta jópárszor, és kevés itt bármilyen szempontból is emlékezetes momentum. Ha eddig rajongtál (bár ez a szó Közép-Európában vélhetőleg elég erős), jó eséllyel ezt is szeretni fogod, de ha kezdesz ráunni erre a hangzásra, esetleg eddig is hidegen hagyott, nem ez lesz a Nagy Mérföldkő.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám 3/5)

Cloud Nothings – Cloud Nothings
(Wichita)

A Cloud Nothings hivatalos biográfiájában mindössze ennyi áll: "18 years young." Ez az ömlengősséggel nem vádolható bemutatkozás le is írja a clevelandi zenekart, mert az első ami lejön a bemutatkozó lemez anyagából, hogy ezek gondtalanul fiatalok még. Aki látta az egy ideje itthon is megtekinthető Scott Pilgrim a világ ellen című filmet, az tudja milyen típusú 18 éves fiatalok ezek: nem akarnak igazából világot váltani, nem is tűnnek kiemelkedően okosnak, viszont szeretnek a saját magánéletükkel foglalkozni, és együtt zenélni, lehetőleg garázsban, tróger hangszereléssel. Ez az ábrándozós tini életérzés baromi aranyos, de elképesztően sok semmi különöset nem mutató lemezt zúdít a világra évente, amit végül is lehet tekinteni egy "ki tud hétköznapibb" lenni versenynek. A Cloud Nothings is pont úgy szól, mint általában a lo-fi rockzenekarok szoktak: az ütemekkel sem sokat variáltak, és a 27 perces lemez egyik részén sem tűnik úgy, hogy valaha is meg akarják érteni, hogy itt most bizony kurvára nincs nyár. A végeredmény annyira hétköznapi, hogy könnyedén befurakodhat bárki hétköznapjaiba pár hétre, akár hónapra is.
(Szöveg: fá; pontszám: 3,5/5)

Falkenbach – Tiurida
(Nuclear Blast)

Hazugság lenne azt állítani, hogy bárki is várta volna az új Falkenbach lemezt, viszont az is igaz, hogy ha megjelenik egy-egy új darab Vratyas Vakyastól (ismét egyszemélyes banda alert!), arra bizony minden szoba- és nem szobametálos felkapja a fejét. Nincs ez másként a Tiurida esetében sem, ami 7+1 (a +1 egy 1995-ös demó újra felvéve) számmal fog a héten debütálni világszerte.
A múltról annyit érdemes tudni, hogy a német művész Izland mániájának a kivetülése minden egyes Falkenbach megmozdulás, tehát hősies, igazi értékeket akar hordozni és átadni az erre fogékony zsebgermánoknak.
A Tiurida abszolút nem lóg ki az eddigi életműből, mondhatni, hogy Vratyas megtalálta a saját útját, amiről valószínűleg sosem fog már letérni. Itt nem kell félni Daudi Baldrsos kitérőktől, poros hangzástól, minden nagyon szép és csillogó. Harcias is talán, ha egy unalmas menetelést nevezhetünk annak, ugyanis a lemezen a középtempós (vagy annál még lassabb, de nem doomos vonszolások) dalok nagyon szépen sorjáznak egymás után, ami eleve meghatározza az egész album hangulatát. Itt nincs szörnyeteg a szépség mellett, csak negédes vágyódás, szinte szerelmes vívódás a régmúlt felé.
Szegény vikingekről senki nem fog egy vérző, halálgőzös barbári seregre asszociálni, inkább egy révbe ért, pátosszal és pozitív életszemlélettel bíró hobbi hódító csapatra.
Elégszer leírtam már, hogy ’szép’ az album, de félő, hogy sokunk szemében ez egyenlő lesz a dögunalmas háttérzenével. Azon keveseknek pedig, akik a világ ocsmánysága elől szeretnek elvonulni a saját kis fantáziavilágukba azoknak kitűnő választás lesz ez a nebáncsvirág folk és viking metal. Mondjuk ha ez metal, milyen lehet egy Pantera?
(Szöveg: gnosis; pontszám: 2,9/5)

Feed Me – Feed Me’s Big Adventure
(Mau5trap)

A dnb-producerként jól ismert Spor néhány éve úgy döntött, miután tört ritmusaival már jól megszórta a világot, Feed Me néven is támadásba lendül. Persze nem lett belőle gitárzenekar, maradt az elektronikánál, annál a recsegős, ropogós, húzós alapokkal operáló hangzásnál, amit jobb híján nevezzünk electro house-nak, és ami a Justice évekkel ezelőtti feltűnése óta ezernyi mutációban hallható ezernyi producertől. A Feed Me’s Big Adventure az első albuma ezen a néven, bár ez nem is valódi album igazából, hanem egy „8-track EP” – legalább is így nevezik házon belül, deadmau5 kiadójánál. És ha már deadmau5: kész szerencse, hogy ő is nemrég adott ki egy albumot, annak a teljesen jelentéktelen lemeznek köszönhetően ugyanis egészen határozottan kirajzolódnak a Feed Me’s Big Adventure értékei. Legelsősorban az, hogy jól hallatszik, deadmau5-szal ellentétben Spornak voltak ötletei, amikor bement a stúdióba, aztán pedig volt bátorsága ezeket meg is valósítani. Persze azért a világot azzal nem váltja meg, hogy jobb, mint egy szar lemez. És azzal sem, hogy – hasonlóan egyébként a deadmau5-album jobb pillanataihoz – dubstep is van rajta, hol saját jogán, hol pedig egy számon belül házasítva az electro house-szal. Arra viszont pont jó, hogy megmutassa, attól még, hogy az agyonsztárolt deadmau5 béna és ötlettelen, nem érdemes kiábrándulni az egész stílusból, hiszen vannak itt kevésbé túllihegett figurák, akik tudnak tisztességes produkciót nyújtani. A jó érzékkel 48 percesre szabott lemezbe ráadásul még némi önirónia is szorult, ez pedig külön jót tesz neki.
(Szöveg: mista; pontszám: 3,5/5)

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,927KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,510FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók