A svéd Pain of Salvation egy stabil felállásból alakult át Daniel Gildenlöw szinte egyszemélyű progresszív zenekarává. Szépen sorjában hagyta el őt három ember, még a testvére is. A helyzet olyannyira érdekes, hogy pillanatnyilag az sem tiszta, hogy ki a zenekar tagja, és ki nem. Ebbe a szituációba született bele a Linoleum EP, ami már előzetesen meglepőnek volt beharangozva. A net áldásos hatása, hogy egy nem túl jó minőségű, de ízelítőnek megfelelő változat kint is van a címadó számból. És tényleg meglepő, ha nem is annyira.
A Pain of Salvation szerencsére sosem volt egy helyben toporgó zenekar, hol kisebb, hol nagyobb változásokkal alakul, fejlődik (valóban progresszív). A Linoleum EP megint egy új irány, és a címadó szám a leginkább különleges dolog. A kezdés alapján meg sem lehet mondani, hogy mi szól, a téma a hetvenes éveket idézi, amolyan Led Zeppelin-ihlette hard rockot hallunk, még Gildenlöw hangja is nehezen azonosítható. A dal később sem változik sokat, csak pár megoldás, váltás és a kiállás idézi a zenekar korábbi irányát, a hangzás pedig a legkevésbé sem. A gitárok retro-módon recsegnek, a háttérben hammond hagja szól. Kevéssé hihető, hogy a zenekar rajongói megsértődnek egy újabb váltáson, de ha valaki mégis a múltra vágyik, annak biztosíték, hogy a dal, a refrén teljesen egyben van, emlékezetes, de ez nem csoda Gildenlöw képességeit ismerve.
Az EP többi száma egyébként nem sokban üt el a címadótól, de azokban sokkal több a megszokott megoldás, ellenben egyik sem pörög, mint mondjuk az America tette az előző lemezen. Kár is lett volna most egy teljes albumot kihozni, így az ember csak jobban várja, hogy mivel lepik meg legközelebb.
