Miután a fesztivál első hat napján elképesztően meleg volt, vasárnap ismét ki lehetett próbálni, milyen sárban és esőben fesztiválozni. Mi ezt egy gyengébb Limp Bizkiten és jobb Passengeren tettük, meg belenéztünk az end show-ba is, ami pontosan olyan gagyi volt, mint amilyenre számítani lehetett. És természetesen a világzenei színpad sem maradhatott el. (Fotók: Mahboubi Salim)
Azt hiszem, a legelső nagykoncertes élményem még 2004-ből pont a Limp Bizkithez kötődik. A zenekar éppen ekkor volt népszerűsége csúcspontján, és én is rongyosra hallgattam a Chocolate Starfish…-t. Azóta tizenegy év telt el, és a Limp Bizkit hiába készített több lemezt is, még mindig abból élt a tegnapi koncerten, amit élen járó nu-metal zenekarként a kétezres évek fordulóján alkotott. Ez annyira igaz, hogy a feldolgozásokon kívül összesen kettő darab olyan dalt játszottak vasárnap este, ami nem hangzott el a 2004-es koncerten, és ebből ráadásul az egyik a Livin’ It Up volt, ami szintén a Chocolate Starfish…-en jelent meg.
Feldolgozások viszont voltak bőven, szerencsére azért nem annyi, mint egy hete Robbie Williams koncertjén, de így is elég meghatározó részt képviseltek a bulin. Nem tudom, miért lehet ez, talán már ennyire unják azt, hogy tizenöt éve ugyanazokat a dalokat játsszák. Mindenesetre előkerült a Rage Against the Machine, a DMX, a Faith No More és még a Bee Gees is, bár a RATM-on kívül a többi csak felvételről vagy félplaybackről, de egyik sem dobott sokat a koncerten. Mindeközben a számok közti meglehetősen hosszú pihenőkben Fred Durst rendszeresen elmondta, hogy mennyire szeret bennünket, és hogy mennyire köszöni, hogy kíváncsiak vagyunk rájuk, nem tűnt úgy, hogy nagyon lelkesedne azért, hogy itt ugrálhat az amúgy meglehetősen nagy tömeg előtt. Ezek után el lehet gondolkozni, hogy miért is volt jó ez a koncert, vagy egyáltalán jó volt-e, és mi volt az értelme 2015-ben. Erre én igazából csak azt tudom mondani, hogy aki kora tizenéves korában állandóan Limp Bizkitet hallgatott, annak jó volt élőben újra meghallgatni ezeket a számokat, szóval jó volt nosztalgiázni. Független szemlélőként, hát, úgy már nem tudom. (má)
Már előbb is utaltam nagyjából a koromra, de most újra megteszem az end show kapcsán: a leginkább az érdekelt Martin Garrixben, hogy mi a fenéért lett akkora sztár, hogy bár öt évvel fiatalabb nálam (még csak tizenkilenc éves), ő tarthatta a Sziget záróbuliját. A fellépés során azonban egy hajszálnyival sem kerültem közelebb a válaszhoz, pontosan ugyanolyan volt ez a buli, mint bármelyik nagy EDM koncert. Voltak híres számok átdolgozva, sok fény, még több füst, lézer, lángcsóvák, és körülbelül kétpercenként menetrendszerűen jött egy totál jellegtelen, tucat kiállás és drop, amire meg kellett őrülni. Én tényleg nem tudom, Martin Garrix biztosan már öt évesen remixelte Mozart Oragna Figáját, aztán pedig biztos zseniális mixeket készített, és övé az Animals is, de tevékenysége a koncerten ránézésre annyiban merült ki, hogy időnként letekerte a hangerőt. Vissza akarom kapni azokat az időket, amikor a fesztivál utolsó fellépője nem ugyanolyan volt, mint bármelyik kis helyszínen az esti party, hanem egy igazán nagy zenekar. (má)
Martin Garrixszel nem csak nekem volt gondom, hanem a Passenger zenekarnak (vagyis Michael Rosenbergnek és a gitárjának) is, amit elég egyértelműen ki is nyilvánított Star Wars-os metaforáival már rögtön a koncert elejétől kezdve: „Ha most a Star Wars-ban lennénk, akkor ők lennének a Halálcsillag, mi pedig a lázadók”, vagy mint az ellentábor tűzijátékos parádéjakor „A Halálcsillag felrobbant! Győztünk! Isten áldja Luke Skywalkert!”. Emellett az átvezetésekkor is kedvesen, viccesen, néhol öniróniával tartotta fenn a figyelmet és egy nagyon szerethető előadó képét mutatta, akinek még a hangja is elég különleges ahhoz, hogy rögtön megjegyezzük. Ez eddig mind szép és jó, de az igazság az, hogy ha mindettől eltekintek és csak a zenére koncentrálok, be kell, hogy valljam, az A38 sátrában majdnem elaludtam. Ez mondjuk nem Rosenberg hibája, aki már az elején sem árult zsákbamacskát, mondván, hogy aki itt marad az végig depresszív folk számokat fog hallgatni, és ez így is lett. Na jó, becsúszott még a Haddaway What Is Love-ja is, de ezt most nem is tudom, hogy pozitívum volt-e. Lehet bennem volt a hiba, hogy az utolsó estére egy ilyen koncerten a meghatottság és a melankólia helyett az álmosság fogott el, de igazából a Passenger dalai egyszerűen ilyenek, sokkal másabb koncertre nem is lehetett belőlük számítani. Legközelebb viszek majd kispárnát is. (tina)
A zárónap erősre sikerült a Világzenei színpadon, hangulati íve pedig a másodikként színpadra lépő francia/algériai HK & Les Saltimbanks-nél robbant nem is kicsiket, az energiabomba énekes, a minden oldalról működőképes muzsika és egyáltalán, a teljes zenészgárda teljesítménye meghozta a kedvet a helyszínen maradásra. A Dhoad – Gypsies from Rajasthan világába szédülés közben pedig igazán örültem a jó szerencsémnek, ezt a káprázatos utazó cirkuszt igazán kár lett volna kihagyni. Ahogy az már lenni szokott, a hagyományos indiai/rajasthani viseletben bemasírozó muzsikusok látványa elég volt az első merüléshez, nyomban világossá vált, itt nem lesz semmi kamuzás, ilyen széles és őszinte mosolyt csak azok tudnak villantani, akik mindent halálosan komolyan vesznek. Az egyik tablás rögtön egy szólóval nyitott, majd egyre másra kapcsolódott be a további öt muzsikus, és a másik tablás bizonyult a fő ceremóniamesternek, de mindenki énekelt és vokálozott is. A harmóniumos srácnak pedig olyan a hangja, hogy ha ez sem rengette meg az egeket, akkor tényleg nagy a baj. Két, az ilyen zenében megszokottan hosszú eksztatikus dal után, mialatt a közönség és a zenekar teljesen egymásra hangolódott, kifejezetten elszabadult a cirkusz. A táncosnő többször, a fakír csak egyszer jött színpadra, igaz, akkor hosszan maradt, és mutatványai a már-már követhetetlen tempójú muzsikára végre egészében kirántottak a hétköznapok mocsarából. Bár a minden történést el is magyarázó ceremóniamester az istenségek és vallások közös nevezőjét hangoztatta, a tűznyelő szám katartikus pillanatai közben nem a modern világvallások hangulatában, sokkal inkább egy pogány karnevál forgatagában éreztem magam. Ezután már minden egyéb buli csak laza afterpartynak tűnt. (rm)
