Hirdetés

A fiúk balhét akartak – Dropkick Murphys-koncertkritika

Akinek volt szerencséje élőben látni a Poguest, lehet némi elképzelése, hogyan festene a Loch Ness-i szörny, ha élőhelyét víz helyett sósborszesszel töltenék fel. És persze tisztában lehet vele, hogy a punk szellemben játszott ír népzenével akkor sem nagyon lehet hibázni, ha a tagok némelyike már rosszabbul fest Norman Bates édesanyjánál. Nomármost, a Dropkick Murphyst nagyon is fitt májgyilkosok alkotják, így borítékolható volt: nagy partira számíthat, akinek az Aerodrome után egy nappal maradt még energiája elzarándokolni a Budapest Parkba. Arra azonban már kevesebben mertek volna fogadást tenni, hogy az év talán legnagyobb népünnepélyének lesz szemtanúja. Egy laikus azt gondolhatta volna, hogy egy hasonló kaliberű zenekar Budapesten legfeljebb Dürer Kert méretű helyeket tud megtölteni, ehhez képest a nézőszám legalább annyi, ha nem több volt, mint az előző nap.

Már a nyitó Boys Are Back alapján nyilvánvaló volt, hogy az elkövetkezendő másfél órában senki nem fog közös költség hátralékán és egyéb Szomszédok-közeli témákon rágódni. A több helyen is circle pitet kezdeményező közönség olyan volt, mint egy ufóinváziótól sújtott búzatábla megfejelve egy-két repkedő söröspohárral. No, de minimum egy kiadós stroke szükségeltetett ahhoz, hogy az ember ne mozduljon be a Bastards On Parade, Worker’s Song, I’m Shipping Up To Boston, Going Out Of Style-kaliberű szerzeményekre. (Ez utóbbit valami valószerűtlenül be is gyorsították.) Ám ugyanilyen jól működtek az ittas összeborulás olyan himnuszai, mint a Wild Rower.

Mindeközben a zenekar egyik tagja sem rekonstruálta Demjén Rózsi sitkei produkcióját, sőt – punk hagyományokhoz nem annyira hűen – egytől-egyig kifogástalanul játszottak. Teljesítményüket mi sem dicséri jobban, mint hogy az elcsépelt feldolgozásdalok élvonalában helyet foglaló TNT (írta Bon Scott, valamint Angus és Malcolm Young skót-ausztrál állampolgár) is akkorát ütött, mint az akciós Long Island Iced Tea. És amikor már azt gondolta volna bárki, hogy a hangulatot képtelenség fokozni, jött a ráadásblokk. Ekkor ugyanis El Barr frontember az első sorokból színpadra hívta az összes csajt, aki már jó eséllyel kapott az utcán „meg hát!”-jellegű bókot a csatornázási művek munkatársaitól. Mindeközben nagy egyetértésben konstatáltuk, hogy ennyi önfeledten vigyorgó arcot egy bizonyos vasárnap délelőtti vallási műsorban láttunk utoljára. A konzekvencia adott: a Dropkick Murphys isten volt.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
829FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló