Hirdetés

A Dominó-elv

A Big Pink és a Japandroids koncertje Bécsben

Denny Cordell (az 1960-as években olyan slágerek producere mint pl. a Whiter Shade of Pale, a With a Little Help From My Friends Joe Cocker-verziója, vagy a Magnificient Moodies című Moody Blues-album) ha még élne ma biztosan büszke lenne Milo fiacskájára. A huszonéves srác pár éve megalapította saját kiadóját (Merok Records), ahol a Klaxons, Crystal Castles, és a Titus Andronicus korai dolgait jelentette meg, majd a kiadó-főnökösködésbe beleunva összehozott egy saját zenei projektet Robbie Furze haverjával, amit a The Band nevű együttes első albuma után Big Pink-nek nevezték el, Dominos című számuk refrénjét pedig már világszerte részeg fiatalok ezrei üvöltik a hétvégi bulikban ("these girls fall like DOMINOOOOS, DOMINOOOOS!!"). A zenei sajtó több mint fél éve hangos a fülbemászó dallamokat fülsüketítő zajba csomagoló duótól, akik miután tavaly ősszel megjelent első albumuk (A Brief History of Love) hosszú turnézásba kezdtek, és az év elején hazánk környékére is eltévedtek. Bécsben az Arénában néztük meg mit tud a színpadon az élőben 4 tagra bővülő Big Pink.

Az előzenekar a kanadai Japandroids volt, akik egy – a White Stripes befutása óta divatos- dob+gitár felállású zaj-garázs-punk duó. A terem fél 9-kor kezdett lassan megtelni amikor Brian King gitáros kisétált a színpadra, berobbantotta lehangolt, vastagon szóló gitárját, gyorsan elmondta, hogy rövid a műsoridejük, ezért a későbbiekben nem is szeretne feleslegesen pofázni, megpróbálnak minél több számot lenyomni. David Prowse dobos közben beült a közönségnek oldalt fordított dobszerkója mögé, lehúzta a maradék sörét, beszámolt, és már kezdődött is az ötletes riffelésekkel, ritmusváltásokkal telenyomott garázs-zajrock parádé. Megállás nélküli, energikus szettet nyomtak punkos lendülettel, majdnem lejátszották a teljes Post-Nothing című egyetlen albumukat, közben persze úgy szóltak mintha legalább négy ember lenne a színpadon (ráadásul mindketten énekeltek szinte végig, ami jót tett a Hüsker Dü legszebb éveire emlékeztető dallamoknak). Szimpatikus srácokról van szó, de sajnos ezeket a számokat nagyon gyorsan meg lehet unni, a harmadik-negyedik dal után hiába vett King egy plusz dobverőt a kezébe, amivel felváltva ütötte a gitárhúrokat meg a tamot/cineket egy dal erejéig, az első egy-két soron kívül egy idő után már nem sok embernek kötötték le a figyelmét. Félórás koncertjük a maga nemében így is teljesen rendben volt, becsületesen lenyomták, ami a csövön kifért.

Villámgyorsan lepakolták a cuccaikat a színpadról (kedves fiatal, együttes alapítás előtt álló zeneszerető olvasóink: tessék dob+gitár felállású duókat csinálni, elég hozzá pár jó ötlet meg kevés cucc, nem kell sokat cipekedni, és lehet jó sokat koncertezni, utazni), majd a Big Pink technikusai vették át a terepet.

A Big Pink koncertjeiről legtöbbször azt lehet hallani, hogy időnként a My Bloody Valentine-féle, ún. "sonic holocaust" módszert alkalmazzák a színpadon, azaz lágy dallamokra pakolt gyilkos, fülsüketítő fehér-zajjal büntetnek, és ezt még az énekes-gitáros (egykoron Pantera- Ministry- és Slayer-rajongó) Robbie Furze se nagyon cáfolja amikor a túl nagy hangerő miatt bírálják a Big Pinket: "egyszerűen el akarjuk kapni az embereket mint a napalm.." Azt már csak halkan jegyezném meg, hogy a hangtechnikusukat Evil Eddie-nek hívják, és a Primal Scream hangtechnikusaként lett ismert zajszerető körökben, amikor tíz éve az XTRMNTR turnén "tolta pirosba" a zenekart…

Ennek tudatában pontosan a terem közepére állunk, és várjuk, hogy elkezdődjön a koncert. Háromnegyed 10-kor a nagy füstben és a cikázó fehér lámpák fényében négy árny jelenik meg lassan a színpadon, kb. úgy, mint a Köd című Carpenter-filmben a szellemek, majd belekezdenek Too Young To Love című számukba. Olyan erővel szólal meg az elektronikus alapokkal jelentősen megtámogatott dal, hogy sokan nem tudják, hogy most épp a fejük fog leszakadni, vagy a gyomrukban keletkezik egy lyuk a kegyetlen basszusoktól, esetleg mindkettő. Az első pár másodpercben a sógorok közül páran (főleg lányok) a pult felé veszik az irányt hol a mellkasukat, hol a fülüket fogva, mi pedig vigyorogva nézünk bele a stroboszkópba mint Alex a haverjaival a Gépnarancsban, és örülünk, hogy felszabadult pár hely.

A kegyetlen indítás után marad a gyilkos zaj, és az alattomos, bólogatós ritmus (az albumon is szinte végig a belassult tempó dominál, kivétel az At War With The Sun, bár az se egy Ministry féle TV II…), a második szám végén pedig a hangerőtől sokkolt közönség soraiból csak halk, bizonytalan tapsfoszlányok hallatszódnak, amire Robbie Furze csak félig viccesen ennyit reagál:
“Remélem jól vagytok…”

Sajnos azonban hamar nyilvánvalóvá válik mi is a Big Pink gyenge pontja. A dob, gitár/ének, basszusgitár, elektronikus kütyük felállás egyszerűen elveszíti az erejét azoknál a számoknál ahol nem szólnak alapból az elektronikus aláfestések (ahol nincs "fél-playback"), és itt nem hangerőre gondolok hanem dinamikára. A szimpatikus dobos csaj (Akiko Matsuura) csak dísznek van a színpadon, sokszor alig hallatszik a dob, inkább a HD-ről szóló, előre megszerkesztett indusztriális alapú ütemek adnak lendületet a daloknak, ami nyilván nem baj ha ez a koncepció, viszont a csupasz számoknál ahol tényleg csak a fent említett hangszerek szólnak bizony hiányérzetünk van, túl nagy a kontraszt, hullámzó lesz tőle a koncert. Ettől eltekintve mindenki hozza formáját; a bandavezér Milo Cordell egy hosszú asztálnál állva, leszegett fejjel tekergeti vadul különféle pedáljait, kütyüjeit, Robbie Furze pedig a gitárgejesztésen, riffelésen kívül jól hozza a könnyen megjegyezhető, repetitív énektémákat. Az ének egyébként meglepően tiszta végig, a sokszor Tom Meighan-re (Kasabian), illetve Richard Ashcroftra emlékeztető éles hangszín jól kivehető a nagy zajongásban, néha viszont az alacsony termetű Robbie-t elnézve, amint a magasabb énekhangokat préseli ki magából sajnos még Brian Molko is eszembe jut róla. Mindössze tíz számot játszanak, ami a nagy zajmasszának köszönhetően kb három órának tűnik, és az utolsó számnál jövünk rá, hogy itt valójában minden a DOMINOOOOS-ról szól. A legnagyobb sláger maradt a végére, és hirtelen úgy érezzük, hogy az egész koncert erre az egy dalra volt kihegyezve, egyedül ez a dal szól egységesen, olyan formában, ahogy az albumon is van, és ennek örülnek a legjobban az emberek, szinte megkönnyebbülten üvöltik az egyes hazai rádiók által is agyonjátszott dal refrénjét.

Ráadás nincs, egy kis hakniszag viszont maradt a levegőben, de összességében nem okozott csalódást a Big Pink.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
849FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló