Hirdetés

A cuki magyarkodástól a Dzsungel könyvéig

Van ez az újítás most a Volton, hogy két nagyszínpadot raktak egymással szembe. Azt mondják, hogy az egyik csak méretben kisebb valamivel, de technikailag mindkettő ugyanolyan felszereltségű. Persze azt leszámítva, hogy a nagyobbik küzdőterét keresztben kettészedték korláttal, így ha a kisebbiken jó nagy tömeg van, mint mondjuk nyitónapon a Quimbyn vagy csütörtökön a Vad Fruttikon, akkor a kalandparkban vagy a VIP-ban lévő emberek erősen meggondolják, átvágjanak-e az embereken. (Fotók: Juhász Edina)

Szóval most van két nagyon jól szóló színpad, de ezen kívül egyelőre nem tudom mi értelme volt az átalakításnak. Eddig volt külön egy másik, félig sátras helyszín, ahol a nagyszínpaddal párhuzamosan futhattak a koncertek, most pedig már nem futnak párhuzamosan (bár izgalmas lenne egy koncertcsata, mondjuk Guetta és a Motörhead között), csak elviekben folyamatosan. Azért csak elviekben, mert többször is előfordult, hogy simán annyi ideig volt csend, mint mondjuk tavaly egy-egy átszerelésnél. Plusz ugye a logika alapján így kevesebb fellépő is kell a fesztiválra, mivel egy komplett, sokszereplős színpad kiesett, helyette pedig csupán kicsit bővebb lett a nagyszínpad.

Szóval ezek közül a nagyobbikon volt csütörtökön az amerikai Ignite. Jó korán, fél ötkor, ami a kánikula miatt kissé megviselte a közönséget. Téglás Zoli frontember ki is adta parancsba, hogy hozzák előre az összes folyadékot a backstage-ből, nehogy kitikkadjanak az első sorban állók. Közben meg ment a dallamos hardcore-juk, megszórva ezzel a cuki, nem az itthon megszokott offenzív magyarkodással, ami legutóbb a Falu című slágerükben csapódott le. Ez még ugye lemezen sem jelent meg, de már most a koncertek slágere, megelőzve az A csitári hegyek alattot is. Még vetítés is volt hozzá, Veresegyháza címerrel, kiskori Téglás-képekkel, ilyenekkel. A zenekar most négytagú, de csak néha lehetett érezni, hogy itt igazából két gitárra íródott dalokat hallunk. Az új számot pedig így sokadjára sem érzem annyira erősnek, mint a legutóbbi nagylemez, a kilenc éve megjelent Our Darkest Days dalait. De majd a beígért új albumnál minden kiderül. A körülményekhez képest egy jó koncert volt ez.

Valamennyire mázlistább volt a Parkway Drive közönsége, mivel a kisebbik nagyszínpad adott némi árnyékot, bár akik nem fértek be oda, azoknak meg pont a szemét égette ki a nap, olyan szögben állt késő délután. Az ausztrál metalcore-zenekar pár évvel ezelőtt nagyon kiakasztott minket ugyanezen a fesztiválon a strandfelszerelésükkel (mi pedig a rajongókat akasztottuk ki a beszámolónkkal). Most is lett volna okuk strandpapucsban fellépni, de úgy látszik az apokaliptikus díszletük elé ez mégsem illett. Szóval rendesen felöltöztek a gyerekek, nem is voltak annyira nevetségesek. A zenéjük persze ettől még nem lett jobb, klisés metalcore persze, de a tomboló kora huszonéveseknek tiszta álom lehetett. A frontember mindenestre elég jó vezényli a koncertet, meg ami a műfajhoz kell, azt a Parkway Drive rutinból hozta. Arra meg még én is elismerően csettintettem picit, hogy rögtön az első szám elején konfettit meg szerpentint szórtak szét, később pedig lángok is voltak, nehogy valaki fázzon (bár a konfetti meg a láng együtt lett volna igazán izgalmas).

A Rise Againsttel meg az van, hogy próbálkoztam én a lemezeikkel rendesen, de sosem ragadt meg semmi bennem. Most meg koncert alatt rájöttem, hogy nem is fog. Alapvetően a magukat punknak képzelő, durcás lázadó tiniknek szól ez az egész, azok közül is azoknak, akik szeretnek moralizálni a tönkremenő világunkon. Nagyjából ez is viszi el a zenekart a hátán, mert a zene borzasztóan unalmas. Az énekes olyan, mintha dallamosan énekelne, de igazából csak egy hangon végigkiabálja a koncertet. Plusz a dalok is teljesen egysíkúak, már az öröm volt, mikor kapkodósabb punktempóra gyorsultak. Az meg, hogy az utolsó előtti számra felhívta Téglás Zolit énekelni, csak a zenekar legfőbb hiányosságára, a dallamokra hívta fel a figyelmet. De mindegy, mindig lesznek duzzogó fiatalok, szóval a Rise Againstnek mindig lesz közönsége.

A mostanában nagyon népszerű Bastille-t viszont csak hézagosan láttam, úgyhogy nem nagyon tudok beszámolni róla. Az énekes által grunge-osnak titulált The Draw című dal amúgy elment, de valahogy most nem érintett meg ez a nagyon érzelmes, dobolgatós indie pop. Ez volt amúgy a dal, ahol a vége felé lévő berobbanásnál a Volton ment a szerpentin ezerrel:

Ja, meg nem olyan néha a Bastille zenéje, mintha a Dés-Geszti-féle Dzsungel könyvéből loptak volna?

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
873FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló