Hirdetés

A biszexuális és a punkdíva – Ömlesztett anyag #11

A Spiritus Mortis úgy játszik unalmas zenét, hogy mégsem az. Brody Dalle, a Queens of the Stone Age-es Josh Homme neje megint punkoskodik a Spinnerette-tel. A Duckworth Lewis Method a krikettről írt lemezt. A Scarlett Johansson-Pete Yorn páros a Serge Gainsbourg-Brigitte Bardot pároshoz akar hasonlítani. Mika, amellett, hogy hivatalosan is biszexuális lett, kiadott egy unalmas lemezt. Heti ömlesztett kritikáink.

Spiritus Mortis – The God Behind The God
(Firebox Records)

Alany: több mint húszéves finn doom metal zenekar, de nem a Skepticism-féle éjsötét vonalról, hanem a klasszikus, Black Sabbath, Candlemass, Solitude Aeturnus fémjelezte irányból. Szóval legalább annyira heavy, mint doom ez a metal. A kultikus státuszt elérő földi, a Reverend Bizarre rajongói számára érdekes információ lehet, hogy a Spiritus Mortis jelenlegi énekese Sami Hynninen – ez legalább az ének színvonalára garanciát jelent…
Pro: …de amúgy a zenével sincs baj. Érdekes lemez, „alattomosan” támadja meg az erre fogékonyakat. A témák ugyanis sokszor meglehetősen elcsépeltnek és fáradtnak tűnnek, ugyanakkor például bármennyire is paneles (My Dying Bride-os) a Death Bride az akusztikus résszel és a suttogással, majd a kötelezően begyorsuló tempójú zárással, két-három hallgatás után mégis azt veszed észre, hogy ez bizony tetszik, mert hatásos, mert jól megírt, mert hangulatos. És ez a fura kettősség szinte mindegyik dalra igaz. Amelyikre pedig nem, az eleve nem is klisés, hanem egyszerűen csak jó. A legeltaláltabbak persze a klasszikus gitárszólókkal díszített, lassú, komor számok, ebben derék finnekhez méltó módon nagyon erős a Spiritus Mortis. A kitűnő kritikákat kapó idei Candlemassnél jobbnak érzem a The God…-ot, hogy a béna Heaven And Hellről már ne is beszéljek.
Kontra: Pont azért, mert helyenként átlagos(nak tűnik), hamar félredobhatja a lemezt, aki nem elég türelmes. További probléma, ami nehezítheti a be- és elfogadást, hogy a finnek nem éppen refrénkirályok, márpedig néhány dallamkapaszkodó a doom metalban sem árt. De mindenki saját maga ítélheti meg, hogy pro vagy kontra, ugyanis a zenekar október 22-én Budapesten lép fel.
(Szöveg: SCs; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Spinnerette – Spinnerette
(Anthem Records)

Alany: Brody Dalle csak úgy néz ki, mint egy menő „punk-díva”. Szét van varrva, van benne valami vadítóan szexi, de valójában nyilvánvaló, hogy leginkább a jó férfiakkal való dugásai miatt került ilyen magasra. A Rancidos Tim Armstrong után egy ideje a Queens of the Stone Age-es Josh Homme-mal van együtt, egy gyerekkel is megajándékozták a világot, emiatt Dalle feloszlatta a Distillers nevű zenekarát, és szülési szabadságra ment. Elég antipank dolog. Most visszatért Spinnerette nevű zenekarával, ami a neves közreműködők ellenére is egyértelműen szólóprojekt.
Pro: A Spinnerette bármelyik másodperce többet ér, mint a Distillers egész életműve. Pózerkedés az egész, amolyan 21. századi Holenak is tekinthető, valamivel több jó dallal. Itt a független körökben egyre nagyobb divatnak örvendő lo-fi hangzás, viszont a hasonló stílusban mozgó zenekarok többségével ellentétben nem öncélú zajongásról van szó, hanem visszhangokkal súlyosbított gitárpop-dalokról. Több számban is benne van a slágerpotenciál, a Baptized By Fire-nek kifejezetten illene megszólalnia pár indie-diszkóban.
Kontra: Nem egységes a színvonal. Pár teljesen felejthető dal lehagyásával az 53 percből lehetett volna egy olyan 35-40 perces lemezt varázsolni, amin nincs üresjárat, és egyszer sem kezdek el rajta gondolkozni, hogy vajon mit kéne feltennem, ha vége van.
(Szöveg: fá; pontszám: 3,5/5)

The Duckworth Lewis Method – The Duckworth Lewis Method
(Divinecomedy)

Alany: Neil Hannon (The Divine Comedy) és Thomas Walsh (Pugwash) projektje, amelyet – most mindenki kapaszkodjon meg – a krikett inspirált. Bizony, minden egyes dal erről a nagyszerű sportágról szól, még a zenekar neve is egy krikettes szakkifejezés.
Pro: Ha Neil Hannonnek nem lenne köze hozzá, a büdös életben nem hallgattam volna meg ezt a lemezt. Nem kellett csalódnom, a DLM egy lightos Divine Comedy-albumnak is elmenne, a napfényesebb, vidám fajtából. Néhány dal eléggé Divine Comedy-s, néhány kevésbé, de a The Age of Revolutionről például tisztán beugrik a Super Furry Animals. Beach Boys-os, beatleses vokálok, elmaradhatatlan tapsikolás, vonósok, fúvósok egészítik ki az egyszerű popzenét, és pár azonnal ható slágert is sikerült összeütni (az említett The Age of Revolution, Jiggery Pokery, The Sweet Spot, Meeting Mr. Miandad).
Kontra: Tegye fel a kezét, aki valaha is végignézett egy nyomorult krikettmeccset. Na, hát ez az. Magyar ember számára körülbelül olyan izgalmas egy végig erről szóló lemez, mintha mondjuk a The Moog egy kajak-kenus konceptalbummal próbálná meghódítani Amerikát. Ezenkívül annyira habkönnyű zene, hogy nem biztos, hogy fél év múlva is olyan jónak tűnik majd, mint jelenleg.
(Szöveg: SCs; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Scarlett Johansson & Pete Yorn – Break Up
(Atco/Rhino)

Alany: Scarlett Johansson – bájos amerikai színésznő, akivel bizonyára rengeteg úr szeretne közelebbi, bensőséges kapcsolatot létesíteni. Különös ismertetőjele, hogy néha feltétlenül lemezeken akar énekelni. Pete Yorn – jóképű amerikai singer-songwriter, akivel bizonyára rengeteg hölgy szeretne közelebbi, bensőséges kapcsolatot létesíteni. Különös ismertetőjele, hogy szerinte nem kisebb nevek, mint Serge Gainsbourg és Brigitte Bardot, illetve az ő Bonnie és Clyde lemezük inspirálta a közös dalolászást Scarlettel.
Pro: Rövid!!!
Kontra: Fogalmam sincs, miért érzik úgy néha színésznők, hogy feltétlenül énekelniük kell. Ha árnyaljuk a képet, és tudjuk (mert tudjuk), hogy Scarlett Johansson hollywoodi szupersztár, akkor esetében legalább a pénzszerzés mint mozgatórugó lehetőségét elvethetjük, és a marad a szörnyű valóság: ő csak úgy kedvtelésből és a mi szórakoztatásunkra fakad dalra. Szavunk se lehet: folkos, soulos, popos közös lemeze Peterrel rendkívül naprakész, ahogy naprakész lett volna, mondjuk, 1973-ban is (leszámítva persze az itt-ott felbukkanó, kötelező finom elektronikát). És szavunk se lehet azért sem, mert ahogy vége, már el is felejtjük az egészet, és eszünkbe sem jut újra előszedni. Ilyen lemezekre is szükség van, képzeljük csak el, mi lenne, ha naponta jelennének meg az alapművek, ki győzné azt hallgatni. Na ugye.
(Szöveg: SCs; pontszám: 1,5/5)

Mika – The Boy Who Knew Too Much
(Casablanca)

Alany: A Mika nevet többekkel megosztó libanoni származású színesruhással kapcsolatban soha nem az volt a kérdés, hogy szereti-e a fiúkat, hanem hogy ugyan a lányokat is kedveli-e. Erre a választ megtudhattuk nemrég, bemutatkozó lemeze pedig, amely kapcsán a legtöbben Freddie Mercury hangját cibálták elő, már jóval több mint két éves, és jó eséllyel nem váltotta be a nagy reményeket. Mainstream pop produkció gyanánt nem ért el Britney-i sikereket, annyira intenzív menőség nem volt benne, hogy Scissor Sisters féle indie-diszkó kultusz alakuljon ki körülötte.
Pro: Második lemeze olyan szempontból meglepetés, hogy a debütálás színessége mellett vélhetőleg kevesen fogadtak volna rá, hogy egy ennyire semerre se mozduló, viszonylag érdektelen izét tegyen az asztalra. Ezt nézhetjük úgy is, hogy a fiatalember kialakult stílussal rendelkezik, ami nem is rossz.
Kontra: Ami viszont gond, az az, hogy ami az első lemezt színesebbé tette, itt most idegesítőbb, az affektálás előtérbe helyezése és a lendületes grúvok hiánya elnyomják a pozitívumokat is. Pedig lenne: az egész organikusabban szól, érezhetően a melegdiszkók mellett most jó pár poros, régi bakelit is előkerült, mint inspiráló hatás. A baj az, hogy majdnem ugyanilyet már hallottunk, csak jobb volt. Meg a borítója is.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 2/5)

Kommentek

Teljes bizonytalanságban tart, majd letaglóz – Ilyen volt a Tudhattad volna sorozat

Az HBO minisorozata tele van fordulatokkal, és végre egy olyan krimi, amiben a a legvégéig lehet találgatni, hogy ki tette. De nem biztos, hogy ez az előnyére válik.

Wanted Podcast #21 // Isten keze – Szily Lászlóval Maradonáról

Itt még csak az argentin zseni, minden idők egyik legnagyobb labdarúgójának hatvanadik születésnapja alkalmából ültek le beszélgetni.
35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
705FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Veretes hard rock – P. Box-koncertalbum jön ki LP-n, itt egy dal róla

Most először jelenik meg koncertalbum a korai korszakból.

Tomboló gyerekek az YZZO új klipjében

Mindössze egyetlen dal jelent meg korábban az Yzzo-tól, de most itt a második, klippel együtt.

What’s Mine Is Mine – Premieren a The Anahit új dala

Dal a test és a lélek szabadságáról.

Az idő drog – Premieren a colorStar új videója

A colorStar tavaly megjelent új lemeze, a Time is The Drug címadó dala kapott ezúttal látványos szöveges videót.

Érzelmek és küzdelmek – Premieren Debby May bemutatkozó dala

Debby May bemutatkozó dala, a Tell me Vroom Vroom, egy többéves alkotófolyamat első gyümölcse.
Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló

Az élet kiteljesedése – Meghallgattuk a Makám, a Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák és Guessous Mesi új albumát

Olyan lemezekkel rukkoltak elő, amik önnön létükkel húzzák alá, hogy az élet a költészet tükrében tud igazán kiteljesedni.
02:26:53

Így játszik Alice In Chainst a Metallica, a Korn, a Mastodon, Corey Taylor, a Soundgarden tagjai meg még egy rakás zenész

Idén lett 20 éves a seattle-i Museum Of Pop Culture, illetve idén lett 30 az Alice In Chains első nagylemeze. Nem emiatt, de ilyen...

A Spotifyon hamarosan kiderül, hogy melyik dal honnan nyúlta a témáit

Mesterséges intelligencia mondja majd meg, hogy nem is olyan egyedi az a dal, ahogyan azt a szerzője gondolta.