A zene mindig ott volt, mikor konfliktusok, változások vagy akár forradalmak következtek be a társadalomban. A zene egyedülálló módon tud azonnal egységes hangot adni egy mozgalomnak, és mindig megmarad, mint az aktuális társadalmi kérdések lenyomata, amire évtizedekkel később is vissza lehet tekinteni, ha igazán szeretnénk megérteni az adott kor közhangulatát és azokat a kérdéseket, amik a fiatalokat foglalkoztatták.
A zeneipar átalakul, a zenészek sokkal közvetlenebbül szólhatnak az emberekhez, és sokkal könnyebben terjeszthetik is a nézeteiket, hiszen nem szükséges már egy lemezkiadó, aki esetleg visszafogja őket. Hogy ezt az erőt és a technológia adta új lehetőségeket hogyan lehet használni, és nem kihasználni, hogyan lehet jóra fordítani, és egyáltalán mitől lehet valaki példaképe vagy akár vezetője egy közösségnek, arról olyan emberek beszélgettek az idei SXSW-n, mint Chuck D, akit talán mindenki ismer a Public Enemyből, vagy Glenn “Daddy-O Bolton”, a Stetsasonic alapítója, majd olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Mary J. Blige, Keith Richards vagy éppen a Red Hot Chili Peppers, és Suga-T aki az egyik legelső női hiphop-előadó, aki ma már amellett, hogy vállalkozó és író, emberjogi aktivista is.
Példaképnek lenni felelősség
Az, hogy fiatalok elkezdenek valakit követni, mindig iszonyatosan nagy felelősséggel jár, ezért nem mindegy, hogy ezt a vezetői szerepet ki mire használja. Nyilvánvalóan voltak és mindig is lesznek olyanok, akikben megvan a vezetői képesség, de azt nem arra használják, hogy jobb hellyé tegyék a világot; aki viszont odafigyel arra, hogy mi a környezete és a közössége problémája, milyen változásokra lenne szükség, az képes lehet hosszú távon is vezetni a közösséget.
Gondold végig, mi lehet a következménye a tetteidnek, és tedd fel magadnak a kérdést, hogy ezt szeretnéd-E a saját gyerekednek is. Azt szeretnéd, ha a gyereked például egy kamera előtt vetkőzne pénzért, és ELHINNÉ, hogy ez az egyetlen kiút, vagy azt szeretnéd, hogy tanuljon, legyen szakmája, legyen családja, és úgy éljen, mint egy királynő?
– tette fel a kérdést Suga-T, aki szerint egy igazi példaképnek magának is sokat kell tanulnia, és sok mindenhez kell értenie, mert az nem üres közhely, hogy a tudás hatalom. És ami a legfontosabb: tudni kell irányt váltani, és tudni kell, mikor kell leállni.
Én szerencsés voltam, mert egy olyan viszonyítási alap és példakép került elém már a legelején, mint Daddy-O, mikor még koncerteket szerveztünk, és többször is elhívtuk a Stetsasonicot fellépni
– Chuck D szerint ez a zenekar tulajdonképpen egy egységes szervezet volt, jó barátok, és véletlenül úgy alakult, hogy velük kezdtek el turnézni is. Egy éven keresztül együtt utaztak 13-an egy 10 fős buszban, és akkor tapasztalta meg, milyen is egy igazi példakép. Nagyon hasonló volt a hátterük is, fiatal fekete férfiak, ők Brooklynból, Chuck D Long Islandről, és tőle tanulta, hogyan kell például egy zenekart irányítani, a rajongókkal bánni.
Daddy-O, és aztán később én is azt csináltuk, hogy megállt valahol a turnébusz, és elmentünk felfedezni az ottani rapéletet, és például rácsodálkoztunk, mi megy Jacksonban, Mississippi államban
– mesélte Chuck D, aki szerint egy ilyen példakép ébresztette rá, hogy mi a helyes irány, mennyi mindent el lehet érni, és személy szerint ő ha nem is arra jött rá már akkor, hogy kicsoda is valójában, de az mindenképpen egyértelmű lett neki, hogy milyen előadó vagy ember nem szeretne lenni.
Az utca zenéje
Sokak szerint Daddy-O volt a 80-as évek végén a hiphop közösségen belül az „idősebb testvér figura”.
A Stetsasonic olyan zenekar volt, hogy én például már felnőtt emberként indultam turnéra, de mondjuk Prince Pault szó szerint el kellett kérnem az anyukájától
– kezdte Daddy-O, akire a legnagyobb hatással Grandmaster Flash és a Furious Five volt akkortájt.
Szerinte a Grandmaster Flash and the Furious Five Message című lemeze gyakorlatilag az utca hangja volt akkor, és később Chuck D is azt mondta, hogy a rapzene a fekete zene CNN-je. Aztán eljöttek a 90-es évek, és akkor New York-i hiphopot egyáltalán nem hallgatott.
Az utcáról jöttem, és tudom, hogy azok hazudtak, hiszen ismertem mind. Jöttek azzal, hogy ők drogot árulnak, mikor én azt is tudtam, mikor rabolták ki őket, na én ezzel a kamuval nem tudtam azonosulni, de akkor sokat hallgattam például houstoni rapet, és pontosan értettem, hogy min mennek keresztül
– Daddy-O arról is beszélt, hogy mennyit vitatkozott mindenki a turnébuszban zenéről, mondanivalókról. Az egyik leghevesebb vita azon folyt, hogy felfedeztek egy bizonyos N.W.A. nevű zenekart maguknak, és a Dope Man című dalt, és mindenki mindenkivel ordibált miatta. Ő és Chuck D is arról beszélt, hogy akármennyire is őrült dolognak hangzik vagy hangzott akkor, de ők tényleg azt gondolták, és gondolják a mai napig, hogy létezik a harc a jóért, és mindennek az alapja a kapcsolatokon múlik, az, hogy mennyire segítik egymást azok, akiknek közös az üzenete. És nem kell, hogy minden zenekar komoly, idézhető üzeneteket közvetítsen minden dalban, hanem az a lényeg, hogy legyen egy közösség, akik átérzik, milyen teher van a vállukon azzal, hogy fiatalokat tudnak egyik vagy másik irányba terelni.
Mi még vadásztuk a kazettákat, nektek ott van a Spotify, az Apple Music meg a Youtube, ami odateszi elétek a zenét, és fel se kell kelni a székből, hogy lássátok, milyen előadók vannak
– Daddy-O szerint bár iszonyatos nyomás a közösségen belüli vezetői vagy véleményformáló szerep, de azt nem kell egyedül viselnie annak, aki csoportban, közösségben gondolkozik. Lehet, hogy valaki nem lesz soha J. Cole vagy Kendrick Lamar, de bárki segítheti azt az ügyet, amiért ők harcolnak.
A forradalomhoz érthető, de nem szájbarágós üzenetek kellenek
Valóságos fordítónak kell lenned most, hogy a narancsokból képes legyél kifacsarni a narancslevet
– utalt arra Chuck D, hogy a mai hiphopot hallgatva nehéz megtalálni a szájbarágós szöveg és a semmitmondó szöveg közötti középutat. Régebben egy sor elég volt, hogy mindenki értse a politikai üzenetet, és hogy az egy nagyon kemény üzenet legyen káromkodások, fenyegetőzések nélkül. Példának Biz Markie sorát idézte:
Reagen is the Pres, but I voted for Shirley Chisholm
– Chisholm 1968-ban első fekete nőként kapott helyet a Kongresszusban, és 1972-ben ő lett az egyik legesélyesebb demokrata elnökjelölt, de végül Nixon ellen George McGovernt indították, és szenvedett vereséget. Mégis ez az egy sor tette Biz Markie Goin’ Off című lemezét 1987 egyik legkeményebb politikai lemezévé.
Chuck D szerint nagyon hiányzik ez a fajta megmondás és állásfoglalás a mai zenékből, vagy legalábbis az a vezető, aki kipréseli a gyümölcslevet a tömegeknek a dalszerzőkből és szövegírókból, aki megszabadítja a gyümölcsöt a magoktól, a sérülésektől, hogy csak az értékes gyümölcslevet kapja a közönség.
Egy olyan vezető, aki egyfajta kurátori munkát is végez, és nem egy olyan producer, aki csak azt nézi, hogy jó helyen van-e az autotune. A szerelemnek egy csomó aspektusa van, de ha a szerelmes dalokat leegyszerűsítjük a dugásra, akkor máris kiesnek a rádióállomások, és így tovább
– hozta példának Chuck D, miért lenne fontos, hogy a mondanivalóra jobban figyeljenek azok, akik üzeneteket szeretnének a közönség felé intézni. Most Chuck D és Daddy-O együtt az Oppositionnel újraindítják a One Nation mozgalmat, amit az egész világra szeretnének kiterjeszteni. Az eredetit még Tupac Shakur jelentette be 1996-ban, aminek a célja az erőszak csökkentése volt. Most szeretnék újraéleszteni, és több célt is kitűzni, valamint a jelenlegi vizuális audio világot arra használni, hogy tovább folytassák a jó harcot. „Egy olyan öreg arc, mint én, már csak annyit tud tenni, hogy utat mutat és tanácsokat oszt a fiatal energiának, de az irányítás már a fiatalok kezében van.”
