A nagy sikerű júliusi Reflektor fesztiválos fellépésük után október második szerdáján a Dürer kert színpadán duplázik Tarr Béla filmjeinek belga nagykövete, a Whispering Sons. Ebből a kiváló alkalomból a zenekar énekesével, Fenne Kuppens-szel beszélgettünk többek között a nyolcvanas évek nosztalgiájáról, a koprodukciók kényelmetlenségéről, új albumról és persze a kedves magyar idegenekről.
Az elmúlt öt év alatt ez már a hatodik koncertetek lesz Budapesten, biztosan szerettek itt játszani! Milyennek találjátok a zenei színteret Magyarországon?
Budapesten játszani mindig öröm! Az emberek mindig szuper barátságosak és lelkesek, amikor nálatok játszunk. A koncertjeinkre járó tömeg fokozatosan növekszik, és látunk néhány ismerős arcot, akik minden alkalommal visszatérnek, szóval szuper! Az év elején a Reflektor Fesztiválon is nagyon szerettünk játszani. Nagyon szép fesztivál volt, sok hasonló gondolkodású zeneszerető emberrel. Ami viszont hatalmas szégyen, hogy ezalatt az öt év alatt sajnos még mindig nem volt lehetőségünk felfedezni a várost.
Az utóbbi időben minden platformon – főleg a zenében – megnőtt az igény a nosztalgiára. Érzitek ezt a közönségen?
A közönségünk nagy része átélte a nyolcvanas éveket, azt az időszakot, ahonnan eleinte mi is ihletet merítettünk. Azt hiszem, néhányuk számára a zenénk valóban olyan, mint egy időutazás, egyfajta módja annak, hogy újra átélhessék azokat az időket. Mindenesetre remélem, hogy nem a múlton merengünk, hanem valami frisset és újat is le tudunk tenni az asztalra. Észrevettük, hogy mostanában sokkal fiatalabbakat is vonz a zenénk, de vajon nosztalgia-e ez, vagy csak a dolgok ciklikussága? Nem tudnám megmondani. A dolgok jönnek és mennek. A múlt megőrzött számunkra néhány nagyszerű művészeti alkotást, zenét, filmet, miegymást, de a múlt nem volt jobb a jelennél. Legalábbis nekem nem. Kifejezetten antinosztalgikus ember vagyok.
A debütáló albumotok megjelenése óta csak magát az Alone című dalt több mint 2,3 millióan hallgatták meg a Spotify-on. Mit éreztek ezzel kapcsolatban? Mi számít sikernek számotokra?
Elképesztő látni, hogy az „Alone”-t ilyen gyakran hallgatják, de egyáltalán nem gondolom, hogy ez lenne a legnagyobb dolog, amit elértünk, sőt, nem is tartom ezt sikernek egyáltalán. Ennél sokkal fontosabbnak tartjuk, hogy az emberek hallgatják az albumainkat, eljönnek a koncertjeinkre, és inspirációt kapnak, vagy meghatódnak tőle. Természetesen ezek a streaming- és lejátszási listák napjai, ez egy szép eredmény, és nagyon hálásak vagyunk érte. De ez egyszerre sajnálatos is, mert az „Alone”-t hallgatók nem fedezik fel a többi zenénket. Az igazi siker az, amikor a színpadon játszol és érzed a tömeg energiáját, még akkor is, ha a tömeg csak 15 emberből áll. És hadd áruljak el egy titkot: az Alone valószínűleg a legkevésbé kedvenc dalunk. Szóval láthatod, hogyan különböznek a nézőpontok.
Mi volt a legnagyobb dicséret, amit eddig kaptatok bárkitől?
Voltak, akik 700 kilométert autóztak, hogy megnézzék egy koncertünket, csak azért, mert az ő országukban nem léptünk fel. Valójában ez a legnagyobb elismerés.
Szeretitek a Sátántangó című filmet, melyről egy dalt is elneveztetek. Gondoltatok már rá, hogy írhatnátok zenét akár egy filmhez is? Milyen filmet tudnátok elképzelni?
Amikor legutóbb játszottunk Budapesten, a Reflektor Fesztiválon, egy nagyon kedves srác a helyi moziból adott nekünk egy óriási Sátántangó plakátot. Annyira szép! Bekereteztettem, és ez lett a nappalim legszebb éke. Nagyon büszke vagyok rá, ezt innen is üzenném annak a barátságos idegennek! Gyakran írunk gondolatban filmekhez zenét, ez igaz. Inspirálódunk belőlük, a légkörből, az ingerekből, a képi világból. Gazdagíthatja a dalszöveget, vagy akár az alapját is képezheti. Csodálatos lenne, ha egyszer filmzenét szerezhetnénk. Szerintem egy hangulatos, introspektív, a világtól elidegenítő, lassú tempójú, mégis intenzív és vizuálisan stimuláló film lenne a legjobb. Például egy Gaspar Noé film.
Mi volt a legjobb javaslat, amit valaha kaptál zenészként?
Nem igazán emlékszem, de sokat tanultunk abból, hogy csak csináltuk. Tettük a dolgunkat, kipróbáltunk új dolgokat, és persze rengeteg koncertünk volt, ahol a legszarabb körülményekkel találkoztunk. Igazi megpróbáltatások, és persze sok bukta. Ha tudok valami javaslatot adni egy másik zenésznek, csak annyi lenne: csináld! Csináld, amit csinálni akarsz! Próbáld ki! Nézd meg, hová vezet!
Néhány héttel ezelőtt megjelent a legutóbbi EP-tek, melyen korábbi dalaitokat különböző zenekarok új köntösben adják elő. Számíthatunk-e további együttműködésekre más zenészekkel? Kikel dolgoznátok együtt szívesen?
Csodálatos hallani, ahogy különböző stílusú előadók a maguk módján értelmezik a zenédet, áthangszerelik azt táncolhatóbbá, filmszerűbbé, hátborzongatóbbá. De végül is ez nem igazán együttműködés. Teszik a dolgukat, mi pedig hagyjuk őket, és a legtöbbször annyira megdöbbenünk az eredményeken, mint te. Elképesztően jól hangzik a más előadókkal való együttműködés, és nagyon sok mindenkire felnézünk, akikkel szívesen együtt is dolgoznánk, de nem hiszem, hogy ez mostanában megtörténhet. Legalábbis velem személy szerint nem. Imádom az olyan emberekkel való munka kényelmét, akiket ismerek, és akikkel jól érzem magam, ilyenek például a bandatársaim is. Ha egy másik térbe, más emberek közé kerülök, ez kényelmetlenné és bizonytalanná tesz, és ez kontraproduktívan hat rám. De szerintem minden a helyzettől függ! Ki tudja mit hoz a jövő?
Mit várhatunk tőletek a Dürer kert színpadán november 9-én?
Sok energiát! Végre bemutathatjuk legújabb „Several Others” című albumunkat. Szerintem játszottunk pár számot az albumról, amikor legutóbb nálatok jártunk, de nem az egészet. És természetesen keményen dolgozunk az új anyagon is, így pár új dalt is hallhattok majd.
Interjú: Korbély Veronika
