Számomra tökéletes popzene. Körülbelül ez a nagyon röviden összefoglalható vélemény körvonalazódik a fejemben, valahányszor Dream Into It dalait hallgatom.
Az a helyzet, hogy kifejezetten kedvelem Billy Idolt, nemcsak mint zenészt és énekest, hanem mint jelenséget. Nemcsak azért, mert gyerekkori barátom, első zenekarom későbbi dobosa őt alakította anno a királyi tévé egyik műsorában, mert simán eljátszotta saját maga karikatúráját a Nászok ásza végén, vagy mert huszonéve csinált egy olyan karácsonyi lemezt, ami bármikor választható menekülőútvonal, ha már eleged volt aznap estére a Mennyből az angyalból.
Hirtelenszőke dalnokunk ugyanis született showman és szórakoztató, legalább annyira, mint David Lee Roth, a nyolcvanas évek másik halhatatlan, szeretnivaló ripacsa. Egyikük sem tagadhatná, hogy szívesen flörtölnek a kommersszel, imádnak slágereket írni, és bizony sikerült is nekik néhányszor munkásságuk során. Idol elsőgenerációs brit punkrockerből lett a nyolcvanas évek pop-rock – most majdnem leírtam, hogy bálványa, de senki nem hinné el, hogy véletlen egy ennyire olcsó szóvicc – csillaga, akinek dalai elől éveken át elrejtőzni sem lehetett, és nagyjából tökmindegy, hogy itt a White Wedding, a Dancing With Myself, a Rebel Yell, vagy épp a Cradle of Love címe áll-e illusztrációként. Aztán teltek az évek, voltak bukások – szakmai értelemben a Cyberpunkkal, fizikailag motorral, amibe kis híján bele is halt -, meg persze kisebb-nagyobb visszatérések, amennyire a nyolcvanas évek ikonjai általában vissza tudnak térni egy-egy új lemezzel. De függetlenül attól, hogy a maguk idejében mekkora feltűnést keltettek, sem a Devil’s Playground, sem a Kings & Queens of the Underground sem volt rossz lemez, sőt.
És ebben az értelemben elég gyorsan meg is érkezünk a jelenbe, hiszen az utóbb említett album 2014-ben jött ki, tehát két, amúgy kitűnően sikerült EP-t – The Roadside (2021), The Cage (2022) – leszámítva 11 év óta ez az első teljes stúdiólemez, ugyanakkor a kiadványok mögött olvasható évszámokból akár arra is következtethetünk, hogy evés közben újra megjött az étvágy. Aminek a közönség csak örülhet.
Ugyanis az Idolhoz hasonló, sokadik X felé ballagó, még mindig aktívan alkotó és turnézó, régiváságú rockzenészek már általában megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy ne nagyon akarjanak bizonyítani semmit, ne akarjanak feltétlenül nagyon sok pénzt keresni egy új lemezzel, és annyira az a nyomás sem frusztrálja őket, hogy mindenképpen túl kell dobni valami évtizedekkel ezelőtt megjelent, elsöprő sikert. Ilyen élethelyzetekben szoktak elkészülni azok a fajta, már nem korszakalkotó, mégis kifejezetten jól sikerült, szórakoztató, görcsmentes lemezek, amelyeken nem csak a dalokat halljuk, de azt is, hogy a készítők örömmel, jó hangulatban dolgoztak rajta, vélhetően jó sokat nevettek, sztorizgattak a régi időkről, és mintegy mellékesen, összehoztak pár olyan dalt, amelyek bőven jobbak annál, hogy helykitöltők legyenek a következő turnén a kötelező slágerek között.
Az önéletrajzi ihletésű, konceptalbumként is felfogható Dream Into It pontosan ilyen lemez. Kicsit visszatekint, néha kifejezetten idéz is a korábbi munkásságból – a záró Still Dancing egyértelmű Rebel Yell / Dancing With Myself utalásait nehéz lenne nem észrevenni –, de akkor is kifejezetten önazonos, könnyen hallgatható anyag, amikor nem ezt teszi, szimplán hozzáad néhány újabb fejezetet egy most már közel ötven évnyi karrierhez.
És igen, pop. Nincs ezen mit szégyellni. Idol a Generation X korai korszakát leszámítva mindig is rockos popzenét játszott, punkos elemekkel és csomagolásban. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy ilyen formában ezt csak ő, és mindenkori zenésztársai – elsősorban Steve Stevens gitáros – csinálták, és voltaképpen pont így csak ők csinálják ezt a mai napig, hiába voltak hatással seregnyi pop/punk előadóra. Szóval nincs azzal semmi baj, hogy az Avril Lavigne vendégszereplésével készült 77 simán lehetne betétdal bármilyen Disney + sorozat végefőcíme alatt, vagy hogy több helyen lehet hallani a refrének mögött a „na, ezt a sort fogjátok majd együtt énekelni a koncerteken!” szándékát.
Ugyanis a Dream Into It jó lemez. 9 dal, bő 34 percben, 2-3 hallgatás után máris fülbe ülő refrénekkel, a főhős életútját felelevenítő szövegekkel, elsőrangú zenészgárdával. Hogy névsorolvassunk, dobokon a dalok többségében a Foo Fighters-ből nemrég érthetetlen módon kiebrudalt, hétpróbás veterán Josh Freese, basszusgitáron nagyrészt Chris Chaney (Jane’s Addiction, jelenleg AC/DC turnébőgős is), meg a már említett Steve Stevens, akit most sem lehet eléggé dicsérni; érdemes végighallgatva a lemezt úgy, hogy a gitárjátékra figyelünk, és azonnal rájövünk, miért is tartják nagyon sokan nagyon sokra. Aki olyan, önálló zenei miniatúráknak beillő szólókat pakol a dalokba, akár csak pár taktus erejéig, mint amiket a lemezt indító címadóban, a 77-ben, vagy a Too Much Funban hallhatunk, az nem csak a virtuozitás, a színes fantázia, de az arány- és stílusérzék ajándékának is birtokában van.
Érdemes persze szóba hozni a további közreműkődőket a gitárok és billentyűk mellett a produceri feladatokért is felelős Tommy Englishtől a John Wayne-ben éneklő Alison Mossharton át a Wildside-ban vendégeskedő Joan Jettig, akinek Idol igazi úriemberként sokszor jórészt át is engedi a terepet, igazi duettet formálva így a szerzeményből. Azt pedig öröm lesz hallani, amikor ezek a kifejezetten rádió- és hallgatóbarátra kevert, szellős hangképű dalok élőben igazi rockhimnuszokká változnak majd – pedig ezt a szót a hasonló című, magyar gyártmányú zenei terrorcselekmény megjelenése óta nem voltam hajlandó leírni! –, ugyanis a hírek szerint az aktuális turnén a friss termés majdnem fele előkerül a koncerteken.
Olcsójános lezárás, hogy pár nap múlva Budapesten is tanúi lehetünk mindennek, de attól még ez a helyzet.
Értékelés: 4/5
Billy Idol július 8-án, kedden játszik a Budapest Parkban. A koncertről további információk a Live Nation weboldalán. A három évvel ezelőtti budapesti buliról itt olvashatsz.
