Hirdetés

A szupersztár eljövetele – 25 éves az Antichrist Superstar

Ha bárki azt állította volna 1996-ban, hogy 25 évvel később egy közösségi médiában megjelent poszt fogja tönkretenni Marilyn Manson karrierjét, minden bizonnyal nevettünk volna – és nem azért, mert fogalmunk sem lett volna róla, mi az a közösségi média. A ’90-es évek második felében és az ezredforduló táján ugyanis politikusok, hadseregek és egyházak sem tudtak gátat szabni Manson cirkuszi-démoni egyeduralmának. Underground antihős korszakában nem ártott, sőt inkább kedvezett neki az egyre gerjedő balhé és tiltakozás, az égő keresztek, lerombolt színpadok és törött üveggel összekarcolt felsőtestek. Nem roskadt bele a kicicomázott, slágeresebb irányváltásba és az ezzel járó elkerülhetetlen kereskedelmi sikerekbe sem. A nyakába varrt iskolai lövöldözéseket követően sem sikerült bűnbakot csinálni belőle, higgadt és intelligens külső szemlélő maradt, bár a Holy Wood című rockoperája már egy aranykor lezárásaként díszeleg a diszkográfiában – erről bővebben írtunk korábban, a lemez huszadik születésnapján.

Most egy korábbi Marilyn Manson-album ért kerek negyed évszázados évfordulóhoz, az együttes vitathatatlan magnum opus-a: az 1996-os Antichrist Superstar. Ritka kreatív erők és idősávok ideális keresztmetszetében született a lemez. Egyrészt olyan társszerzők és producerek dolgoztak a háttérben, mint Trent Reznor, Sean Beavan vagy Dave Ogilvie. Másrészt 1996-ban Manson és zenekara ereje teljében volt: a kezdeti anyagok kissé kaotikus és formátlan csúnyasága itt már jól átgondolt koncepcióban kristályosodott ki, viszont ezt a lemezt még nem tartja korlátok között az ezt követő két album helyenként túlcsiszolt perfekcionizmusa. Az Antichrist Superstar egy jólfésült szörnyeteg, pont amilyennek gazdája elképzelte: eleget vicsorog ahhoz, hogy ráijesszen a nem felkészült szemlélődőre, de közben rengeteg szín, részlet és lélek rejtőzik a grimasz és a felszíni mocsok mögött azok számára, akik átlátnak a hókuszpókuszon.

Persze ismerve Manson későbbi munkáit, főleg a soron következő Mechanical Animals és a Holy Wood tudatosan szép és míves dalait, utólag nem nehéz rejtett szépséget és struktúrákat találni az Antichrist Superstar szerzeményei között sem. A lemez megjelenése idején azonban még a korábbi művek szolgáltak viszonyítási alapként. A Portrait Of An American Family üdítően dühös és gonosz debüt anyag, ám hiányzik belőle az igazi méreg és harapás. A köztes állomásként értelmezhető Smells Like Children már okosan használja a komikus és teátrális mumus karakter pózt, illetve a horror és sokk elemeket, de kollázs-formátumából adódóan nem képes kohezív egészbe rendeződni. Az Antichrist Superstar viszont nevetve átugorja az összes eddigi akadályt. Tökéletesen átgondolt és aprólékosan megszerkesztett zenei anyag, amit a köré álmodott fiktív karakter és koncepció tesz igazán ellenállhatatlanná.

Az Antichrist Superstar természetesen elsősorban egy industrial rock lemez, a műfaj minden karcos, zajos és torz jellemvonásával. Rögtön az albumot nyitó ál-élő Irresponsible Hate Anthem teljes erővel nekiesik a hallgatónak sikító gitárokkal és egy végtelenül egyszerű fuck it refrénnel. Ez a harag lankadatlanul kitart a teljes játékidőn keresztül, ám különböző formákban ölt testet. A fékevesztett zúzás megbízható dózisokban visszatér: a dühös mondókaszerű 1996 és a pokolian őrjöngő Little Horn mellett a legdurvább (és talán legerősebb) tétel az Angel With The Scabbed Wings című dal, melyben egyre fokozódó sodrású, elhadart versszakok mesterien váltakoznak félelmetes kiállásokkal. És persze ide sorolható a magabiztos zombi módjára menetelő The Beautiful People is, mely azóta az együttes talán legemblematikusabb dalává nőtte ki magát.

Manson azonban tisztában volt vele, hogy bő egyórányi agresszió hamar kifulladt volna árnyalás és kontrasztok nélkül. Így az őrült kirohanások mellett felbukkannak klausztrofóbiás középtempós szerzemények és kifejezetten dallamos, táncolható dalok is. A kislemezre másolt Tourniquet az együttes legjobb dalainak egyike, magával ragadó és fülbemászó, de keserű és sötét is egyben. A lemez közepére pozicionált dalhármas ellenben szinte vidám oázis a pusztítás közepén: a Deformography érzékien-közönségesen lüktet, a Wormboy játékosan szaggatott ütemekkel, a Mister Superstar pedig dögös riffekkel perdít táncra. A szintén karrier-szintű csúcsteljesítmény The Reflecting God már a Mechanical Animals előfutáraként egyensúlyozik az industrial zajozás és a feszes-pontos dallamok és ütemek között.

Máshol az együttes szándékosan lejjebb tekeri a gázt szorongósan fortyogó dalokban, mint a Smells Like Children-t idéző, rémálomszerű Kinderfeld vagy a monoton basszuson építkező Minute Of Decay. A harsogó gitárok helyett előtérbe úsznak a szintetizátorok és hangminták. Ilyen csendesen torz pillanat a legérdekesebb és egyben legszemélyesebb tétel, a rideg géphangokon lebegő, súlytalan, szomorú Cryptorchid, de ebbe a hangulatba passzol a végül a Lost Highway filmzenéjére csúsztatott, ám a turnén szinte minden alkalommal játszott Apple Of Sodom is. Az album végén felcsendülő gyászinduló, a Man That You Fear stílszerű végefőcím egy hömpölygő, zajos industrial opera zárásához.

Konceptlemez lévén, az Antichrist Superstar szuperereje csak részben rejlik magában a zenében. Ugyanennyit nyom a latba a gondosan felépített körítés, világ- és karakterépítés. A történet és a vizualitás nemcsak támogatják, hanem életre keltik, felerősítik a koncepciót. A Begotten című rémisztő-szürreális filmalkotás és Nietzsche tanításai egyaránt erősen hatottak Mansonra: előbbi a dupla borító előlapján lévő féregalakot inspirálta, utóbbi a hátlapon lévő übermensch karaktert. Floria Sigismondi is hibátlanul álmodta mozgóképre az énekes elméjében összevegyített világokat ikonikus videóklipjeiben. A vizualitás mellett a koncepciós vezérfonal persze a zenében is jól nyomon követhető. A fejezetekbe és körökbe rendezett dalokban riffek és szintitémák, néha komplett versszakok ismétlődnek, kerülnek elő új formában és kontextusban. A szövegek visszatérő elemei (fasizmus-vallás-sztárkultusz párhuzamok, féreg-pillangó életciklus) is összefüggő hálót sző a dalok közé. Manson bűvész módjára zsonglőrködik és sikerül neki a mutatvány. Később a Holy Wood lemezen újra megkísérelt hasonlót keresztülvinni, nagyrészt újra sikerrel, de míg azon a lemezen végig érződik az izzadságos háttérmunka, az Antichrist Superstar esetében szinte magától működik, önmagát gerjeszti a gépezet.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a lemez elkészítése valójában ennyire gördülékeny lett volna. A The Long Hard Road Out Of Hell könyvben maga Manson is kínkeserves élményként számol be az Antichrist Superstar stúdiómunkáiról, távozó producerekről, balhézó bandatagokról, drogokról és önpusztításról – ez részben nyilván rocksztár-botrányhős image-építés de feltételezhető, hogy van valódi szenvedés és fájdalom is a történetben. A csaknem 200 állomást felsorakoztató, atrocitásokkal teli Dead To the World turné eközben bebetonozta Mansont az amerikai rémálom főmumusaként – egy szerepkörbe, amiben az énekes kifejezetten jól érezte magát. Hogy a rémisztő hernyó két évvel később csillámos glam pillangóként születik majd újjá a Mechanical Animals lemezen és igazi MTV kedvenccé avanzsál, ekkor még senki nem sejtette. De 1996-ban Marilyn Manson már szupersztár volt – teljesen mindegy, hogy az antikrisztus is volt-e mellé, vagy nem.

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
843FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk