Hirdetés
Hirdetés

A szép minden érdek nélkül – A The Gathering Beautiful Distortion című idei lemezéről

Manapság már nem nagyon keresek kifogásokat arra, miért nem csináltam meg valamit időben. Volt abban munka, amíg ezt a hozzáállást magamévá tettem, ráadásul napjaink valóságában egyre súlytalanabbnak tűnik, hogy úgymond naprakészen nyilvánítsak véleményt egy-egy albumról. Manapság inkább onnan közelítek, miről írok érdemben szívesen. A The Gathering idei anyaga vitán felül ilyen. A Beautiful Distortion április végén jött ki a zenekar saját kiadójának gondozásában. Nem számolom össze, hogy ennyi idő alatt hány komplett „megszakértett” lemezt felejt el az egyszeri sajtómunkás, ugyanakkor, ha valami szűk fél év után is rendszeresen megfordul a lejátszóban, az rendszerint a jó, illetve ilyen meghaladott jelzők helyett inkább az adott hallgató szívéhez valamiért közel férkőzött zene ismertetőjele.

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki számára így jön le, de úgy tűnik, a holland zenekar az utóbbi tizenpár évben már nem számít olyan hivatkozási alapnak, mint mondjuk a kilencvenes évek végén, a közmondásos klasszikusok idején. Beszédes, hogy amikor barátaimnak lelkendeztem itt-ott a friss lemezzel kapcsolatban, az első reakció általában az volt, hogy „Ők még vannak?”

Pedig hát vannak, bizony. És milyen jól teszik! A helyzet ugyanis az, hogy pusztán zenei szempontok alapján a Silje Wergeland énekével megjelent lemezek semmiben sem maradnak el az életmű általános színvonalától, még akkor sem, ha egy zenekar számára talán a legnehezebb feladat, ha egy olyan karizmatikus, méltán körülrajongott jelenséget kell maradéktalanul pótolnia, mint Anneke van Giersbergen. A The Gatheringnek viszont a köztes EP-ket nem számítva immár a negyedik teljes albumon sikerül ez a bravúr, és azt gondolom, ezért, valamint az albumon hallható zenéért minden tiszteletet és figyelmet megérdemelnek.

A Beautiful Distortion 48 percében hallható 8 dal azt a féle kortalan, soha el nem avuló zenei szépséget hordozza, ami magától értetődő módon tud megható, elgondolkodtató, helyenként egyenesen katartikus lenni, miközben semmilyen hatásvadászattal vagy szándékoltsággal nem vádolható. Ritka jelenség. Olyan zenészek, dalszerzők és hangszerelők kellenek hozzá, mint René és Hans Rutten, Frank Boeijen, illetve a hosszú idő után 2017-ben visszatért, a Souvenirs album óta stúdiófelvételen először közreműködő basszusgitáros, Hugo Prinsen Geerligs, akivel az énekesnő személyét leszámítva gyakorlatilag újra itt van a How To Measure a Planet? felállása. A zenére pedig felteszi a koronát Silje hangja: vokális megoldásai most ugyanolyan lélegzetelállítók, mint bármelyik vele készült korábbi anyagon.

Akik szeretik a zenekar kései korszakának lemezeit, azoknak a zenei világ is ismerős lehet, hiszen nagy vonalakban ugyanolyan rock-metalból kiinduló, elektronikával ízlésesen kísérletező, hangulatos, bátran hangszerelt, érzelem- és gondolatgazdag dalokat tartalmaz ez a lemez is, mint a The West Pole, vagy a Disclosure. Az utóbbin kezdődött háromrészes Gemini dalfolyamra a mostani album We Rise című tételében kis kikacsintásként vissza is utalnak néhány motívum erejéig.

Ha pedig az igazán emlékezetes pillanatokat akarom felsorolni, különösen nehéz a dolgom, hiszen ember legyen a talpán, aki bármiféle sorrendet fel tud állítani olyan, a maguk nemében ugyanúgy és másképp tökéletes számok között, mint az éteri hangulatú When We Fall, a gyönyörű, emelkedett Black is Magnified, az albumot hangulati keretbe foglaló In Colour és On Delay kettőse, vagy a már említett, szintén hibátlan We Rise. De ott a Grounded, ami kissé több torzított gitárral akár a kilencvenes évek második felének albumaira is felfért volna, az érdekes basszustémára építő, szintén külön bejáratú dimenzióban létező Weightless, meg a játékos, eleven Pulse of Life, és akkor minden dalt megemlítve igazoltam is a saját állításomat. A közös nevező, hogy mindegyik szép, ízléses, és zenei, mentes mindenféle póztól és allűrtől. Akinek pedig ez a nyolc szám nem lenne elég, hallgassa meg bátran a lemezzel egy időben megjelent Interference EP két stúdiófelvételét is, bármelyikük felfért volna a teljes albumra.

Ha jobban belegondolok, magától értetődik, hogy az igazán tehetséges előadókat és zenekarokat nem a magukról mutatott, jól kitalált és eladható képért szereti bárki is, hanem azért, akik, és azért, amit adnak magukból, pedig mindig ez a nehezebb út. A The Gathering ma is ugyanolyan értékes és szerethető zenét játszik, mint a közvélekedés szerinti legjobb napjain, és a magam részéről nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy vannak még mindig.

Értékelés: 5/5

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók