Hirdetés

A stílusok szerinti zenei kategóriáknak már nincs túl sok értelmük

A nagy zenei díjátadók után nemcsak attól szokott hangos lenni a sajtó, hogy kik nyertek, és miért nem mások, hanem mind a jelöltek kihirdetése, mind a díjátadó után fel szokott merülni, hogyan kerülhetett az a lemez vagy előadó abba a kategóriába, ahol versenyzett.

Miután a Grammy-jelölteket kihirdették, Justin Bieber szomorúan nyilatkozta, hogy bár örül, hogy a Changes című albumát jelölték, de azt nem a férfi pop kategóriában szerette volna látni, hanem az R&B lemezek között. Elmondta, hogy ő nagyon tudatos és aprólékos, mikor zenéről van szó, és hogy a Changes a műfaját tekintve nem pop, hanem minden részletében R&B.

A Grammyn egyébként 83 kategória van, ebből persze a Spoken Word vagy a Comedy kategóriák egyértelműek, de elég sok az, ami sokkal nehezebben behatárolható.

Ki tudja megmondani a különbséget az alternatív és a rock kategória között?

A jelöléseket a Grammy esetében az Akadémia által összeállított jelölőbizottságok kezelik, a metódus titkos, és persze minden esély megvan a hibázásra, és ennek egyre több zenekar ad hangot. Ott van például Tyler, the Creator, aki szerint az IGOR című lemeze egyáltalán nem rap, még csak nem is urban, ami szerinte egyébként is egy eufemizmus arra, ha egy előadó nem fehér. A zenész szerint csak azért került abba a kategóriába, amibe egyáltalán nem passzol, mert úgy néz ki, mint egy rapper.

Ha itthon megnézzük a Fonogram-díj jelöltjeit, ott is jól látszik, hogy egyre nehezebb dolga van kategóriákba besorolnia a jelölőnek, hogy melyik lemez hova passzol a legjobban, legyen szó hazai vagy külföldi előadókról. Nehéz megmondani, mi a különbség egy klasszikus pop-rock vagy modern pop-rock vagy éppen az alternatív vagy indie-rock kategória között.

Pózer vagy true arc?

A stílus szerinti kategóriák egykoron nagyon jól jöttek a lemezboltokban, hogy egyszerűbb legyen rendszert vinni a készletbe, vagy a rádiók tudtak kitűnni azzal, hogy kinél milyen stílusok rúghatnak labdába, esetleg tematikus napokat tartottak. Ma azonban egyre kevésbé jellemző, hogy kategóriák alapján választ a fogyasztó zenét, sőt az is egyre ritkább, hogy egy előadó nagyon szigorúan véve ragaszkodjon egy kategóriához akár egy lemezen belül. Ehhez még csak nincs is szükség gigantikus stílusváltásokra, hiszen valljuk be, nem olyan nehéz, hogy az egyik dal inkább rock, a másik meg metál, és még lehet benne alternatív is. Hasonló helyzet állhat elő azoknál, akiknek a lemeze egy kicsit rap, egy kicsit hiphop, egy kicsit trap és néha R&B, sőt pop is lehet egyszerre. A hallgatóknak sem kell leragadniuk egy műfajnál, főleg mióta havi pár ezer forintért a világ szinte összes zenéje elérhető lett számukra.

Persze aki most a harmincas éveiben jár, az pontosan emlékszik, hogy a tinédzserévei arról szóltak, hogy választott magának egy stílust, valahogy igyekezett bizonyítani, hogy számára az nem egy hirtelen fellángolás, hanem tényleg szívvel-lélekkel támogatja azt a stílust vagy szubkultúrát, amihez a körömszakadtáig ragaszkodott, vagy legalábbis próbálta a lehető legjobban eltitkolni azt, ha elárulta, és megtetszett egy másik stílus is neki.

Mára azonban az identitás mint ennyire rögzített és beszűkült fogalom átalakult. Nem tűnt el, mert a zenei ízlés még mindig a társadalmi identitás közvetítésének egyik módja, és még mindig van az egésznek egyfajta törzsi szellemisége, ahol az egy csoportba tartozók azonnal szimpatizálnak egymással, de az egész sokkal jobban kiszélesedett, és elmosódtak a határok.

Perry Farrell és a Lollapalooza végérvényesen felborította a stílusokat

Elég régen megfigyelhető, hogy a stílusok keverednek, és hogy slágerek vagy népszerű előadók nagyon nagy kínok árán szoríthatóak be a különböző skatulyákba. 1980-ban Debbie Harry pop-vonásokat emelt át a new wave zenekarába, és megszületett a Rapture című dal. A Beastie Boys AC/DC hangmintát használt engedély nélkül, az Aerosmith és a Run D.M.C. együtt írt egy dalt, ami az első olyan rapdalként vonult be a történelembe, ami felkerült a Billboard listájára.

Sokak szerint egyébként ez volt az a dal, ami végleg lerombolta a műfajokat. 1991-ben a Jane’s Addiction frontembere, Perry Farrell elindította a Lollapalooza nevű, akkor még turnészerű fesztivált, ahol fel sem merült, hogy csak egy stílus képviseltesse magát. Farrell egyébként az ötletet az angliai fesztiválokról leste el, ahol szintén nem ragaszkodtak egy műfajhoz. Az első Lollapalooza turnén olyan előadók léptek fel, mint a Rollins Band, Siouxsie, Banshees, Living Color, a Butthole Surfers vagy a Body Count. Olyan előadók, akiket nem a közös stílus kötött össze, hanem szimplán az, hogy a zeneipar perifériájára szorultak.

Hogy mit értünk pop, jazz vagy rock alatt, az időről időre változik, hiszen a zenei műfajok nem statikusak, hanem folyamatosan formálódnak. Ezért is nagyon nehéz meghatározni, hogy tulajdonképpen mit is értünk műfaj alatt. Carolyn R. Miller szerint valamilyen tipizált retorikai cselekvés jellemzi. Vagyis olyan ismétlődő jellemző, ami megfelel az elvárásainknak. Ez a zenére lefordítva lehet a black metálos károgás, a countryra jellemző akkordfutamok, de akár a ruházat is, ahol az ismétlődő jellemző a cowboy-csizma és a farmer. De lehet ez valamilyen viselkedési forma is, mondjuk hogy a punk stílus művelőitől azt várjuk, hogy legyen valami balhé körülöttük. Ahogyan változnak a közönség elvárásai, úgy változik maga a műfaj is, eltérő mértékben. A pop folyamatosan újra feltalálja önmagát, és ez alatt nem azt értjük, hogy világújító gondolatok jönnek, vagy olyan megoldások, amiket eddig még nem lehetett hallani, de gond nélkül emel át más stílusból újdonságokat.

És akkor jött Lil Nas X, és mindent összekevert

A szomorú hír az, hogy az egész lemezipar alapja a diszkrimináció volt. A lemezipar eldöntötte, hogy a színes bőrű emberek nem elég gazdagok, hogy lemezlejátszót és lemezeket vegyenek, így nem is kellenek ilyen előadók. Az áttörést Mamie Smith hozta 1920-ban a Crazy Blues című dallal, és valami megváltozott a lemezkiadóknál. A blueszenéket a fekete közönségnek szánták, és egészen egyszerűen kettéválasztották az egészet: a fekete előadók a feketéknek, a fehér előadók pedig a fehéreknek, és ehhez rendelték a stílusokat is. Vagyis első körben a lemezipar volt az, aki megmutatta az irányt, hogy bőrszín alapján kinek milyen stílusokat kell keresnie.

Majd jött az a probléma, amiről már beszéltünk, hogy a kettő nem vált szét olyan élesen. És Elvis Presley R&B és blues gyökerű zenéjére létre kellett hozni egy új stílust, hiszen egy fehér előadót nem lehet feketéknek szánt stílusokkal jellemezni. 

A végső döfést a műfaji korlátoknak vélhetően az adta, mikor 2018-ban megjelent Lil Nas X, aki az Old Town Road című dalában fogta a Nine Inch Nails 34 Ghosts IV mintáját, rappelgetett hozzá vagy éppen énekelt lovakról, csizmákról meg cowboy-kalapokról, és ettől kicsit mindenki megzavarodott. Először a TikTokon ment nagyot, majd a Billboard country-listájára is felkerült, aztán gyorsan le is vették onnan azzal a magyarázattal, hogy rosszul kategorizálták, annak ellenére, hogy Lil Nas X contry-trap műfajúnak ítélte meg saját dalát.

A lemezkiadók gyakorlatában ugyanakkor még mindig nagy szerephez jutnak a műfaji besorolások, hiszen a marketingesek ez alapján próbálják meghatározni egy előadó közönségét annak érdekében, milyen felületeken promótálják, és milyen rádiókban szóljon. Sokszor azonban a zenei stílus teljesen más, mint a marketing szempontból becélzott stílus. Ugyanígy a legnagyobb streamingszolgáltatók is a mai napig elvárják, hogy a dalok stílusáról is nyilatkozzon az előadó vagy a kiadó annak ellenére, hogy ez a legtöbb esetben nemcsak nem könnyű feladat, de a fiatalabb generációt megkérdezve már nem is igazán releváns. Náluk talán jobb szempont lehetne, ha hangulat alapján kellene a zenét jellemezni, hiszen sokan ez alapján döntik el, hogy mit is hallgatnak, de összességében ez sem könnyítené meg a kiadók vagy az előadók dolgát, csak egy másmilyen skatulya lehetne. Arról nem is beszélve, hogy az azonos téma, mondjuk a “megint tönkrement a kapcsolatom, miért történik ez velem” egy idő után egymástól teljesen megkülönböztethetetlen dalokat dobálna az embereknek. Rábízhatjuk az egészet a mesterséges intelligenciára, hogy próbálja meg valamilyen módon rendszerezni a dalokat, legyen szó a szövegvilágról vagy a ritmusról.

Ha viszont a műfaj folyamatosan változik, akkor már csak azért sem érdemes ebben gondolkozni, hiszen mire meghatározhatnánk a sajátosságait, már teljesen új sajátosságai lettek. 

Hogy mi a megoldás, azt persze egyelőre nem tudja senki, csak azt, hogy egy zenei díjátadó kétségkívül fura lenne stílusok nélkül, a műfaji megkötések viszont már nem igazán megfelelőek arra, hogy azok alapján lehessen értékelni zenekarokat.

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

KOMMENT

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
831FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Tesztek

Hirdetés
Audiópartnerünk