Hirdetés

A sors társa – Müller Péter Sziámival beszélgettünk

40 éve alakult a Kontroll Csoport – 6. rész

Játék. – Az első szó, ami eszembe jut Müller Péter Sziámiról. Játék szavakkal, gondolatokkal, dallamokkal, helyzetekkel, kollégákkal, a közönséggel vagy épp a hatalmaskodókkal. Szerinte maga a sors is egy játékostárs, mely az elénk vetett élethelyzeteken keresztül hív kalandra. Müller eddigi legnagyszabásúbb játéka jelenleg is tart: április óta naponta kínálja új dalszövegeit, dalvázlatait megzenésítésre bárkinek, aki kedvet érez a közös alkotáshoz. A Napidal Sziámival elképesztően népszerű vállalkozás, a cégvezetőtől és az együtt zenélő családtól kezdve a fiatal és érett ismert zenészeken át jó pár Kossuth-díjasig több százan váltak már Müller szerzőtársává. Az, hogy a bezártság miatt a sokakban felgyülemlett tettvágy és az előadókban ragadt zenélés szempontjából ez mennyire jókor jön – csak hab a tortán. (Akit érdekel a játék, a youtube.com/MüllerPéterSziámiNapidal csatornára feliratkozva részt vehet benne, vagy követheti.) A sors kétségkívül rátermett játékostársra lelt Müller Péter Sziámiban, aki ritkán látott találékonysággal fogadja a neki dobott helyzeteket – melyek közül néhányat most felelevenítünk.

Az URH előtti korszakodról nem sokat tudni. Milyen voltál akkor? Hogyan láttad a jövőd?

Akkoriban nem sok közöm volt a zenéhez, lényegében egy alvó szál volt az életemben, de azért nem teljesen, mert például még a gimiben alakítottunk egy kamarakórust. Egyszer irdatlan botrány volt, mert beválasztottunk egy dalt, amiről kiderült, hogy politikailag vállalhatatlan. Akkor volt a Hatnapos háború, de mi ezt nem tudtuk, és vidáman énekeltük a „When Israel was in Egypt’s land” kezdetű spirituálét, és hát a Pártbizottság a baráti Egyiptom nevében tiltakozott az igazgatónál. Majdnem kirúgtak. Az első nagyobb zenei kalandom 15-18 éves korom között volt. Dévényi Ádám barátom megzenésítette a verseimet, és a szerzői estünkkel elkezdtük járni az országot. Ő gitározott, énekelt, én pedig mondtam a verseket, illetve néha vokáloztam. Nagy százalékban lánykollégiumokban adtunk elő, kiváló hangulatban és hozammal. Ezeket leszámítva egyáltalán nem gondoltam arra, hogy színpadra kéne mennem, nyilván egyrészt azért, mert bandzsa vagyok, másrészt mert úgy ítéltem meg, hogy nem ez az utam. Tudtam, hogy költő vagyok. 3-4 éves koromban már tudtam írni, onnantól kezdve én verseket írtam. Gyerek voltam, amikor elvittek Weöres Sándorhoz, nagyon lelkes és támogató volt, bemutatott más költőknek: Kormos Istvánnak, Vas Istvánnak, Juhász Ferencnek. Nekem ez a pálya lett kijelölve, műfordítani is roppantul szerettem és szeretek, jártam Elbert Jánoshoz, Lator Lászlóhoz és Nemes Nagy Ágneshez műfordító szemináriumokra.

Ma mégsem elsősorban műfordítóként ismernek.

A zene irányába baromi erős löket volt a Spions. Csináltam velük performanszokat, voltam a hangmérnökük, Hegedűs Péterrel (később: Peter Ogi) dalokat írtunk és vettünk fel a Zeneakadémia stúdiójában – amit akkor Hortobágyi Laci vezetett. Hogy ne kelljen katonának mennem, jelentkeztem egy csomó helyre, de végül filmrendező szakra mentem, és csak esetenként fordult elő, hogy elmondtam egy versem, vagy elénekeltem egy dalt valahol.

Aztán később mégis ez lett a meghatározó.

Sok mindent csináltam jókedvvel, odaadással, de hogy nekem a dal van az életem közepében, arra most kezdek rájönni. Magától kapott ekkora hangsúlyt. A dal a legnagyobb rejtély, baromira bírom, hogy nem kell hozzá semmi, csak papír, ceruza vagy ma egy mobiltelefon. Szabad voltál, oda mentél, ahova akartál, ha eszedbe jutott valami a lépéseid ritmusáról, a szívverésedről vagy egy csajról, azt leírtad, és kész volt a dolog. Ha definiálni kell magamat, akkor én egy dalszerző-költő vagyok. Ez egy olyan játék, kutatási terület, olyan együttléteket generáló tevékenység, ami mindennél élvezetesebb és mindennél jobban nekem való.

Bal oldal: Rudyval bohócvizsgán az Artistaképzőben. Középen: a Bódy Gábor féle ’81-es Sminkfesztiválon, ahol az URH is fellépett. Jobb oldal: az Ex-Kódex forgatási szünetében. (A középső kép Vető János felvétele.)

A hangod ma is ugyanolyan erős, mint régen. Tanultál énekelni?

Az, hogy megmaradt olyannak, amilyen volt, az mázli, bár nem gondolom, hogy nagyon jó hangom lenne. Iszonyatosan széterőltettem az URH fél éves működése alatt: technikátlanul, hatalmas intenzitással énekeltem, csoda, hogy nem ment tönkre. Tanultam énekelni, de egyrészt rapszodikus volt, hogy mennyire, kitől és hogyan, másrészt nagyon nagy ellenállás volt bennem. Egy ideig dolgoztam Normandiában halászként, és a halászoktól, környékbeliektől gyűjtöttem népdalokat. Ahogy ők énekelnek – az nagyon megfogott: beszédszerű, erőteljes és színe van. Ezek a halászok nekem igenis mesterek voltak. Szeretem énekelni ezeket a dalokat és volt alkalmam látni azt is, hogy a breton, normann zene hogy hat koncerten. Aztán tanultam még a Színművészeti Főiskolán korrepetitortól, volt pár órám a Zeneakadémián tanító operaénekessel, tavaly pedig egy tehetséges, fiatal, zeneakadémistától – Kolosai Fecótól – vettem pár énekórát, hogy csekkoljam, hol tartok, mi az, amiben hiányosságaim vannak. A legeslegelképesztőbb mester Marton Éva volt, aki mesterkurzust tartott fiatal operaénekeseknek az Operafesztiválon, ahova meghívtam zeneigazgatónak. Ott én nem álltam be énekelni – mert nem vagyok fiatal operaénekes –, de nagyon figyeltem, és Éva elképesztően magas szintű látásról, jelenlétről tett bizonyságot.

Több számodban érzek egyfajta keleti hatást, ilyen az Öt kontinens, a Mi újság, csillagászok? vagy az Ezer nő és ezer férfi.

Mindenféle zene hatott rám, nagyon sok keleti zenét is hallgattam, de nem kiemelten. A Mi újság, csillagászok? végén a Rumania Rumania egy zsidó kaddis, amiket Halász Péter is kedvtelve énekelt. Az Öt kontinens kifejezetten Bhaktivedanta Shri Prabuphada egyik mantrájára született, éneklem is a számban olykor a szanszkrit szöveget. Ha kelet, akkor India volt rám talán a legnagyobb hatással, korábban tanultam is indológiát. A cunami alatt Goában voltunk családostól, abból az élményből írtuk a Kisablak című Sziámi számot Gasner Jánossal.

Az URH volt az első zenekarod, fél év után átigazoltál a Kontroll Csoportba.

Több szempontból is elkezdtem érezni, hogy ott a helyem. Egyrészt beleszerettem az Ágiba, másrészt én színházi gyerek vagyok, a Madách Színházban nőttem fel, később a Pinceszínházzal is szinte együtt éltem, darabokat írtam nekik, itt voltak a barátaim is. Ezután jött Halász Péterék társulata, ami szintén nagyon fontos volt nekem. Ági, Csaba, Laci – a Kontroll alapítói – az Óbudai Művelődési Központ Mosolygó Színházában képezték magukat, míg a később csatlakozó Karcsi és János a H.U.R.K.A. Színpad tagjai voltak. Az, hogy én színházban gondolkodtam és közben rock ’n’ rollba fordultam a Kontrollban egyesíthetőnek tűnt. Az egészet nagyon szerethetőnek találtam, nagyon komoly szellemiségű társulatnak éreztem.

Kontroll koncert a Kassák klubban 1981-ben. Balról: Pálmai János (beugró basszusgitáros), Árpi, Péter, Norbi, Ági, Laci, Csaba. (Hajnóczy Árpád felvétele.)

Jó pár sikeres szcenírozott koncertetek volt.

Nagyon figyeltünk arra, hogy a koncerten túl a narráció, a jelenlét is komponált legyen. Volt, hogy megfestettük Helsingör várát. Először az Ági, mint Ophelia jött ki és hulahoppozott, aztán kijöttem én és belekezdtem a Hamlet nagymonológba, aztán jött még egy Hamlet – a Kistamás Laci –, és ő is belekezdett a nagymonológba, majd ebből kialakult egy szerelmi háromszög. Ezután a papírra megfestett várkaput széttépve kirontott a zenekar. Sok trükk, gesztus, performansz volt a lekonyuló csövű gépfegyverrel való lövöldözéstől kezdve a színeket átváltoztató sprével való „festésig”. Egyszer a mézzel bekent kezünket és arcunkat színes, kínai tollseprűkről leszedett tollakkal borítottuk. Volt, hogy a Schönherz Kollégium nagytermét egy tyúkhálószerű kerítéssel választottuk ketté. Egyik oldalra a nőket, a másikra a férfiakat engedtük be. A bejáratnál mindenki kapott egy 500 méteres színes cérnaspulnit, majd a koncert során megkértük a közönséget, hogy rombolják le a kerítést és építsenek ki egy kapcsolati hálót, vagyis legyenek szívesek a fonalakat – volt vagy 1000 ember – úgy felhasználni, hogy azokból egy színes pókhálót szőjenek a térben, de vigyázzanak, hogy ne szakítsák el a másikét. Gyönyörű volt.

Aztán volt Gödöllőn Az Első Hazai Vágy- és Rémképgyűjtemény.

A koncert előtt nagyon sok emberhez odamentem, és hangfelvételeket készítettem velük. Azt kértem, hogy mondják el egy rém- vagy vágyálmukat, az első képet, ami beugrik. Gyönyörű dolgok jöttek össze. A számok közti átvezető szövegek a hangszóróból megszólaló kollektív vágy- és rémálmok voltak. Színházi értékű koncerteket hoztunk létre a semmiből. Szerették, mi is nagyon szerettük, irdatlan nagyot szólt, aztán a zenekarnak személyes okokból vége lett.

Kontroll koncert az Ikarusban. Ophelia (Ági), Árpi, Csaba és a két Hamlet (Péter és Laci) Helsingör váránál. (Vető János felvételei.)

Kerültél akkoriban összetűzésbe a rendőrséggel?

Egyetemista koromban, egy március 15-i tüntetésről betereltek minket a bölcsészkar tornatermébe, ott gumibotoztak, bár olyan sokat azért nem kaptam. Volt egy Kontroll koncert Rákospalotán, ahol az Ági beszólt a rendőröknek, mindkettőnket elvittek kihallgatásra és fenyegettek, hogy kirúgnak az iskolából, meg elveszik a lakásunkat. Igazából az URH-ban szembesültem először azzal, hogy ilyenek vannak. Egyszer egy srác a Jogi Kar koncertszervezőjeként mutatkozott be, de nem tudtuk, hogy KISZ-titkár és szigorúan titkos tiszt volt. Örültünk, hogy koncertezni fogunk, még fölajánlott egy próbahelyet is náluk a pinceklubban. Ott próbáltunk, ki volt tűzve a buli, kitaláltunk rá mindenfélét, majd egyszer csak váratlanul közölte, hogy „sajnos” nem engedélyezik a koncertet, mert mi írtuk Szabó Lászlóról a Kék Fény című számot. Kiderült ugyanis, hogy Szabó László felesége a jogon tanított, és a srác lehívta az egyik próbára, hogy nézzen meg minket. Ez a fiú később az egyik népszerű baráti zenekar menedzsere lett, és még halála előtt békésen átbeszéltük ezeket, és jóban lettünk. Az URH ideje alatt egyébként a Színművészetire jártam, ahova egyszer bementek BM-esek, hogy engem azonnal rúgjanak ki, mert a szabadidőmben a rendszer ellen lázítok – például a Nagy testvér című számmal, ami állításukkal ellentétben a halálról szól, nem pedig a Szovjetunióról. A rektor Simó Jenő, az osztályfőnököm Szinetár Miklós volt, akik előadtak egy színjátékot a BM-eseknek, elhitetvén velük, hogy nagyon komolyan veszik ezt az ügyet: behívatták a tanulmányi osztályvezetőt, kérték az indexemet… majd végül azt mondták a BM-eseknek: „Nincs a fiatalemberrel semmi baj, jeles, tehetséges. Hogy szabadidőben mit énekel, ahhoz nekünk semmi közünk, dehogy rúgjuk ki.” Megvédtek, végtelenül gerincesnek és jó fejnek bizonyultak.

Nem számíthattál egy átlagos jelenségnek a szocialista hétköznapokban. A kőbányai lakótelepen laktál, rengeteg különleges fazon fordult meg nálatok. Hogy reagáltak rád a szomszédok?

Világéletemben jóban voltam a szomszédaimmal. Kőbányára úgy költöztünk, hogy egy gyár kisajátította a ferencvárosi lakásunkat, és annyira jóban voltunk a szomszéd Babi nénivel, hogy ő is hajlandó volt Kőbányára költözni velünk, ugyanabba a házba, amibe mi is mentünk. Ennél brutálisabb történet az, hogy lakott ott egy lány, aki gyereket várt, és épp válófélben volt a féltékeny férjétől. A férfi egy nap megjelent nála és kirugdosta a gyereket a hasából. Ahogy vitték el a mentők, a kezembe nyomott a hordágyról egy kockás papírt, amin ez állt: „megbízom Müller Pétert Gergő nevű óvodás fiam nevelésével”. Gergőkét addig én kétszer láttam. Kiderítettem, hogy hova jár óvodába, elmentem érte, megmutattam a papírt, megdumáltam az óvónőket, hogy adják ki nekem, és hazavittem. Jó ideig nálam volt Gergő, és nagyon megszerettem. Anyukám csodálkozott is, hogy karácsonykor egy olyan gyerekemmel állítok be, akiről ő nem is tudott. Úgy maradt nálam Gergő, hogy az anyja eltűnt a kórházból, vidéken lett ápolónő, és csak nagyon sok idő múlva jelentkezett. Később magához vette a gyereket.

Tartod a kapcsolatot Gergővel?

Már nem, de sokáig tudtunk egymásról, és jó ideig figyeltem az életét. Ismert színész lett belőle. Lehet, hogy örülne, ha tudná, hogy az Alexandriai négyes című könyvembe pici korában írt versét a mai napig kívülről tudom: „Egy bácsi levelet hagyott egy néninek a kertben, de az nem találta meg.”

Ez egy nagyon szép haiku. Köszönöm, hogy elmondtad. Ha már a szeretteidnél tartunk, a Kontroll két eltávozott tagjáról, Újvári Jánosról és Lehoczki Karcsiról eszedbe jut valamilyen élmény, történet?

Két olyan ember, akinek a társasága már önmagában folyamatos élmény volt. Én ebben az egész sztoriban a Jánosnál szeretetreméltóbb, komolyabb, derűsebb srácot nem nagyon láttam. Olyan volt, mint egy nagyon kedves, nagyon bölcs indián főnök. Pozitív, csendes, erőt, derűt sugárzó. A rock ’n’ rollban inkább önmegvalósító, neuraszténiás srácok szoktak megjelenni és nagyon szerethető mindegyik, de az, hogy valakinek olyan a légköre, mintha a napsütésben tanyáznál – az a János volt. A Karcsi is valami hasonló: csöndes, nagyon jó humora volt, ami a Kontroll után nagyon élesen manifesztálódott, mert a Hócipőben baromi jó karikaturista lett. A Kistehén zenekar is egy páratlan humorú és mélységű formáció volt. Két olyan ember ment el közülünk, akiknek alapvető szerepük volt a Kontroll harmonikus egyensúlyában.

1981 – A Kontroll Csoport tagjai valahol a Svábhegy környékén. Balról: Árpi, Zoli, Laci, Péter, Csaba, Norbi, Ági. (Vető János felvétele.)

Orbán Viktor szerette a Kontroll Csoportot, járt koncerten is. Emlékszel rá?

Először akkor találkoztam vele, amikor a Sziámival játszottunk Zalaegerszegen, és a koncert után odajött hozzám egy kedves, szerény, szimpatikus fiatalember, öltönyben, nyakkendőben és azt mondta: „Szervusz, nagyon szeretem a zenéteket.” Én pedig azt mondtam: „Köszönöm, ennek nagyon örülök.” Számomra úgy derült ki, hogy Orbán Viktor volt az, hogy Garamvölgyi György, a kulturális bizottság elnöke rögtön odalépett hozzám és izgatottan azt kérdezte: „Mit mondott neked a Viktor?” Erre én: „Milyen Viktor?” Ő meg: “Hát, az Orbán Viktor!”  Azóta egyszer-kétszer találkoztam vele futólag, és mindig egy-két mondatos, udvarias párbeszéd alakult ki köztünk. Utoljára akkor, amikor az édesapámat elkísértem a Parlamentbe a Kossuth-díj átvételére. Amellett, hogy gratulált a papának, odajött hozzám is és azt mondta: „Gratulálok az édesapja Kossuth-díjához.” Erre én azt mondtam: „Nagyon örülök”. Én nem az a fiú vagyok, aki politikai helyezkedésbe, szóváltásba vagy lobbiharcba keveredik bármiért vagy bárkivel. Ebből a szempontból megmaradtam ugyanannak a – magam számára is – kiismerhetetlen, szabad srácnak, akinek születtem.

Mi az, amit remélsz, hogy Orbán Viktor magával hozott abból a szellemiségből, amit képviseltetek?

Nem remélem, hanem látom, de ez nem annyira a szellemiség, hanem csak egyfajta kommunikációs vagányság. Mintha felszedett volna valamit abból a fajta tömör megfogalmazási készségből, amivel kénytelenek voltunk rendelkezni. Lehet, hogy nem leszek ezzel népszerű a referenciacsoportom körében, de azt látom, hogy ő bármelyik platzon levő politikusnál slágfertigebb, tömörebb, összeszedettebb és jobban kommunikál. Ez nem feltétlen szimpatikus vagy antipatikus, csak vannak olyan beszólásai – mondhatni rock ’n’ roll megnyilvánulásai –, amik nem a tartalmuk miatt figyelemreméltók, hanem mert beszól egy olyat, mint mi régen. Persze lehet, hogy ez az adottsága, és nem a mi hatásunk, bár minden hat az emberre, amivel találkozik.

Mindig is természetességgel beszéltél, énekeltél olyan témákról, ami a legtöbb embernek nem megszokott, tabu vagy egyenesen veszélyes volt. Ezt otthonról hoztad?

Korábbról. Kimondani, amit éppen gondolok: elemi szabadság. Nem vagyok közéleti költő, csak az történik, hogy ha már egy pici százaléka ilyen annak, amit leírok, akkor a legváltozatosabb helyzetben fölhasználják az emberek, mert annyira ott van bennük egy ilyen után való vágyakozás. Az, hogy menjenek ki az oroszok, az egy minimálprogram volt, csak legtöbben nem merték kimondani. Ha bekerül valamibe ennek egy vetülete, azt rögtön erre kezdik el használni. Amikor én adom elő a dalokat, akkor nagyon precízen tudom, hogy aznap miért veszem elő őket: dramaturgiai, érzelmi okai vannak. Azzal kapcsolatban viszont ellentmondásos érzéseim vannak, amikor más nyúl a számainkhoz, mert egyrészt sokszor nem tudok azonosulni azzal, amire használják őket, másrészt viszont mégiscsak jó érzés, hogy például az SZFE-s gyerekek jogos dühükben a mi egykori jogos dühünket veszik elő, amikor az Ismeretlen katonát játsszák egy demonstráción.

Ezek szerint érintett már kellemetlenül, amikor egy dalod visszaköszönt valahol?

Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor egy dalomat Orbán Viktor képével tette fel valaki a netre, én ugyanis senki ellen nem írnék dalt – egy jelenség ellen már annál gyakrabban. Talán Szabó László volt az egyetlen kivétel. Azt gondolom, hogy más a tett és más az ember, és különben sem látom fekete-fehéren a világot. Utálom a gyűlölködést, és utálom ezt a „dögöljön meg az állampárt” attitűdöt is. Máshogy képzelek egy országot és másképp képzelem a kormányzást is, de ez megbeszélés tárgya kéne, hogy legyen. Nem érdekelt soha, hogy milyen ideológiát hangoztat az, aki a hatalmat gyakorolja. Szerintem ezeknek a közszolgáknak az a dolguk, hogy működtessenek és fejlesszenek egy országot és ne nagyon lehessen észrevenni őket, ugyanis veszélyes, ha hirtelen hatalmas pódiumot kap egy ilyen szereplő csak azért, mert ambíciója és hatalma van.

Frank Zappa, Menyhárt Jenő és Vető János társaságában egy dunai hajókiránduláson. „Zappa már beteg volt, de viccelt megállás nélkül.” Budapest, 1991.

Egy régi Sziámi koncerten a 100 bolha című számot így konferáltad fel: „Ez a szám a belenyugvást hirdeti, az alázatot, ugyanakkor derűs. Egy olyan országban szeretnék élni, aminek ilyen himnusza van.”

Ma azt mondanám, hogy olyan országban szeretnék élni, amiben erős a részvét. Vagyis az együttérzés, a mások problémája iránti fogékonyság. Bár nem vagyok mai csirke, de azért elmegyek oda, ahol azt mondják: gond van. Volt, hogy összegyűjtöttünk egy kamionra való krumplit és elvittük Gyergyóba, ahol tudtuk, hogy éheznek az emberek az árvíz miatt. Barátokkal mentem, akik odaadóak és lelkesek voltak, és ehhez én is jó érzéssel tudtam csatlakozni. Vagy nem is olyan régen Színész Bobbal és Farkas Franciskával a gyöngyöspatai iskolában játszottunk ígéretes és tehetséges roma gyerekekkel. Ez az attitűd kéne hogy legyen bárhol az emberi együttélés alapja. Ezt azonban ki lehet irtani félelemkeltéssel, és ez engem zavar.

A Dixire is nagyon figyeltél.

Dixi a tesóm volt. Sokat dolgoztunk és lógtunk együtt. Próbáltam vele lenni és segíteni őt egészen a sejthető végkifejletig.

A ’90-es évek első felében mintha egy olyan korszakod kezdődött volna, amelyben rengeteg, addig nem látott volumenű dolog született és születik a mai napig. A hosszú listából csak néhány: Sziget, Operafesztivál, Operaház, az első hazai zenei TV kreatív igazgatása (A3 Nem könnyű zene),  könyvírás, könyvfordítás, könyvkiadás, színházi munkák, Insomnia, Songwriters’ klub, slam poetry, több együttesed is lett, rengeteg koprodukció, rengeteg vendég, új műfajokba merülés, Szeretni még pályázat, most pedig a Napidal Sziámival. Sokan életük második felére inkább elfáradnak, te meg mintha fordítva lennél bekötve.

Én világéletemben folyamatosan alkottam, mindig nagyon sokfélét csináltam. A ’90 annyiból volt fordulópont, hogy onnantól újra itthon vagyok. Hat évet Hollandiában éltem, és csak koncertezni jöttem haza. Amszterdam felkészülés volt arra a sok mindenre, amiről beszélsz, merthogy egy kulturális producer cégnél dolgoztam, ami alapvetően filmkoprodukciókkal meg mindenféle kulturális szervezéssel, menedzseléssel foglalkozott. Nem szeretem ezt a szót, de én ott nagyon sok projektszemléletű tevékenységben vettem részt, tehát fölkészültem arra, hogy ha véletlenül valami ilyen bejön az életembe, azt tudjam csinálni. És jöttek maguktól, sose én kerestem ezeket. Itthon meg éppen rendszerváltás volt, engem meg mindenfélének ki akartak nevezni.

Valamikor azt nyilatkoztad: „rémült vagyok akkor, amikor túl sok, túl nagy súlyú esemény történik velem. Nagyon sok energiát fordítok arra, hogy ezt valahogy elviselhetővé, ökonomikussá tegyem.”

Amikor valami nagyon megnőtt vagy intézményesült a kezem között, akkor otthagytam. Ilyen volt a Sziget, de ez volt az Operafesztivállal is, amikor elkezdtek komoly gazdasági és politikai viták lenni körülötte. Pár éve visszahívtak ugyan, de a korábbi pozícióm nem vállaltam el, helyette a nemzetközi kapcsolatokat ápolom, mert az viszont érdekel: nemzetközi sajtó, nemzetközi operaíró versenyek karbantartása… ilyenekkel szívesen foglalkozom. A hatalomtól iszonyúan viszolygok. Nem tartom magamat alkalmasnak arra, hogy miközben verseket írok meg énekelek, akkor ilyen felnőtt felelősségekkel idegesítsem magam. Konkrétan emlékszem arra, hogy a Szigeten este kilenckor még a Bowie előtt ordibáltunk a Nagyszínpadon, és amint lementem, ott vártak a körmüket rágva a tulajdonostársak és azon izgultak, hogy lesz-e elég napijegyes, vagy csődbe megyünk. Ez nekem totál tudathasadás volt. Nem akarok álszent lenni, hogy a földi dolgok nem érdekelnek. Dehogynem! A földi dolgokból jönnek a rendkívül mennyei versek. Az egész életemet valamiféle kegy vitte, mert mindig azt csináltam, amihez kedvem volt, és valahogy még meg is éltem belőle.

Az értelmileg sérült színészeket foglalkoztató Baltazár Színház előadásán. Az Elek Dóra által rendezett darab jelmezeit Király Tamás tervezte.

Többkötetes gyerekversíró is vagy. Ez hogy jött?

Ez egy tipikus példa arra, hogy én csak csinálom azt, ami történik velem. Nem akartam gyerekversszerző lenni, csak az történt, hogy Peti fiam jól mondott verset, így részt kellett vennie a szavalóversenyen. A választható három vers nagyon rossz volt, mire Peti azt mondta: „Apa, nem írunk egy verset?” Hozzátartozik, hogy hároméves korában már írtunk együtt egy verseskönyvet A járművek élete címmel. Megírtam „Az apukám kiskorában csibész volt az iskolában” kezdetű verset, amivel nyert és továbbjutott. Jött a másik két gyerek, hogy nekik miért nem írok… aztán megjelent a Tóth Krisztával közös Kicsi, nagy, középső című hangoskönyvünk. Utána jött az óvó néni, hogy a Süni csoportnak írnék-e indulót, majd jött még egy csoport, illetve megkeresett Veres Andi, hogy csináljunk könyvet az óvodás jelekről. Én magamtól ilyeneket soha nem spekulálok, mindig kell hozzá egy barátság, egy szerelem vagy egy impulzus… különben csak nézném a sorozatokat, meg néha leírnék valamit.

A Dixitől a Koncz Zsuzsáig hihetetlen könnyedséggel járod át a műfajokat, ami szokatlan idehaza. Ezzel kapcsolatban azt nyilatkoztad egyszer: „Ha az ember szigorú önmagához, és kiszűri ezt az eklekticizmust, akkor a dolgok talán szuggesztívebbek lesznek, de jóval hazugabbak is.”

Ha valamit át tudnék adni az embereknek, akkor az az lenne, hogy ismerjék már fel, hogy minden ember sokszólamú. Ha elhallgattat valaki magában főszólamokat, akkor abból skizo lesz. Nagyon komoly részvéttel vagyok minden olyan ember iránt, aki nem tudja harmóniába hozni a szólamait. Ezt vissza lehet vezetni külső okokra, de általában e mögött az önismeret hiánya és gyávaság van. A zenénél maradva: örömmel látom, hogy a gyerekeim irdatlan sokféle zenét hallgatnak a nagyon régiektől a legújabbakig. Én már reggel a fürdőszobából hallom a tracklistjüket, meg a kocsiban a Spotify-on amit éppen szeretnek, és mindig megkérdezem: „Mi ez? Jaj, de jó! Ez olyan, mint a…” – tehát jól el lehet beszélgetni ezekről. Amikor a gyerekeimmel a Billie Eilish- vagy a Leonard Cohen- könyvet fordítottuk, mindegyikben határozott örömem volt, és iszonyat jókat tudtam meg belőle.

Előttem van egy megkapó jelenet egy Sziámi koncertről. Az akkor már elég rossz állapotban lévő Őz Zsolt hirtelen ötlettől vezérelve felment szám közben a színpadra, és az egyik szélső, épp nem használt mikrofonhoz lépve elkezdett énekelni. A mikrofon azonban nem volt bekapcsolva és a technikusok ha látták is nem akarhatták bekapcsolni neki, mert a helyzet nem sok jót ígért. Miközben az ápoltságban, józanságban egykor jobb napokat látott Zsolt babrálta a mikrofont, te észrevetted őt, odamentél hozzá, átkaroltad és a saját mikrofonod magatok elé tartva énekeltél vele tovább. A Kontroll mellett a Sziámiból is több zenésztársad, barátod meghalt. Változtatott ez benned valamit az élethez, halálhoz való hozzáállásodon?

Gyászt éltem át mindegyikükkel kapcsolatban. A kontrollosok után bekövetkezett Gasner János barátom halála is, akivel sziámi ikrek voltunk. Ott nekem nagyon sok mindent újra kellett gondolnom. Az egy erősen konfrontatív, de nagyon baráti viszony volt, nagyon komoly dolgokat megéltünk együtt, és nagyon sokszor nem értettünk egyet. Annak a tükrében, hogy ő elment, megfontoltabb vagyok, amikor konfrontálok valakivel. Jobban átlátom azt az utat, amin el lehet jutni az együttélésnek az egyensúlyához, és nem éri meg állandóan az Egy lócsiszár virágvasárnapját játszani és hajlíthatatlannak lenni. A kompromisszumra sokkal jobban hajlok azóta. A halálhoz kiskoromtól fogva békésen és megértően viszonyulok. Mindig azzal a tudattal éltem, hogy ez átmenet, és gyanítom, hogy van olyan, hogy ott, és ott jobb. Szerintem nem lenne jó, ha örökké élnénk, másrészt az se lenne jó, ha kérlelhetetlen bizonyságot szereznénk még életünkben a túlvilág létezéséről. Ennek dacára állati jól érzem magam, ha bemegyek egy templomba.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy te annyi idősen kezdted a rock ’n’ rollt 30 éves voltál ekkor , amennyi idősen már illik belehalni. Idén leszel 70 éves, és a nyugdíjazásnak semmi jele.

Itt nincs szenior kategória. Amíg megvan az izmom hozzá és eljöttök egy koncertre, addig: welcome!

A Kontroll Csoport – ahogy az URH is – a maga idejében a médiából szinte teljesen ki volt tiltva. Több mint harminc évvel később a Besúgók és provokátorok és az Ismeretlen katona – Péter által írt – szövege helyet kapott az általános iskolai, illetve a gimnáziumi tananyagban. A tiltástól a tankönyvig – elég szép pályaív. Egy kerek történet. Akár ülhetne is a babérjain megdicsőülten a revideált éneklő költő. De a sors ennél sokkal furfangosabb játszótárs. Miközben ugyanis a diákok Péter szövegeit irodalomórán olvashatták, azalatt egy közszolgálati rádióadón egyetlen sora miatt betiltották a Müller Péter Sziámi AndFriends zenekar Szeretni még című dalát…

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
840FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk