A magyar szerzői képregények tavalyi első féléves felhozatalának javáról itt, az őszi börzésről pedig itt emlékeztünk meg, most pedig az évkör záróakkordjaként fungáló Hungarocomixra időzített publikációk közül válogattunk össze nem is egy, de két csokorra valót. Bár ezek ugye már kijöttek 2022 decemberében, nem vagyunk megcsúszva, a hazai szerzők a közönséggel való offline találkozás (némileg megalapozott) reményével a nagyobb rendezvényekre időzítik a megjelenéseket, így az idei első nagyobb hullám a márciusi börzére és a májusi fesztiválra várható. Mivel pedig túl sok jóság futott be év végén, kettébontva tárgyaljuk, most egy tematikailag vegyesebb adag, míg a pár hét múlva várható második körben a történelmi és az ehhez némileg kapcsolható historikus/mitológiai alapokról indított SFF lesz fókuszban.
Rögvest itt egy új kiadó startja: a Master-Lab Comics nevébe be is kódolódott a háromfős gárdából a rajzoló-író kettőse: Mester Csaba és Tóth-Laboncz Attila „Labi” – őt a korai Tankcsapdából ismerhetik a rockrajongók -, és ha már a rock is ilyen hamar szóba került, a srácok főleg a zenei színterekből merítik az ihletet, ám szó sincs klasszikus biográfikus feldolgozásokról, mint teszem azt a Rock ’N’ Roll Comics esetében. Persze a tágabb vízió a pop-kult, hiszen a napokban kijött harmadik füzet Kemény Henrik bábművész életének néhány jellemzőbb és kalandosabb pillanatát eleveníti fel. A kiadó harmadik, az egésznek profi képregényes formát adó tagja egyébként az a György Zoltán, aki több nagy kiadónak is dolgozik műszaki szerkesztőként (Fazekas Attila, Képes Kiadó, Kingpin) és a HK Comics antológiasorozat főszerkesztője.
Az első Master-Lab füzet, a Dos Diavolos – Egyenesen a mocsárból Ganxsta Zoleet teszi meg főhőssé, de ott van mellette mindvégig a gitáros Vilkó is, a sztori pedig a Dos Diavolos (ők ketten alkotják az akusztikus-blues formációt, a cím pedig a 2021-es zenei albumé) dalaiból kicsippentett legjobb pillanatokat konvertálja akció-sztorikká. A trilógiának szánt sorozat mocsaras roadmovie felütésében Zolee és Vilko az amerikai dél ingoványaiban kószál elveszetten, aztán a hátráltató tényezők ellenére végül eljutnak Mexikóba, hogy találkozzanak végre a Kartell további tagjaival. A békaevéstől az újsütetű haverokkal való bandázáson, krokodilokkal való harcokon és látomásokon át vezet az út, miközben a kiúttalannak tűnő tévelygés közben még Muddy Waters szelleme is felbukkan, hogy új dallamokkal turbózza fel főhőseink ihletkészletét. A Dos Diavolos legénységének valós élményei okán a képregény szerzőjének nem csak Labi tekinthető, hanem Zana Zoltán és Takács-Koltay Vilmos is. Ha már a szövegezésnél tartunk, a sztori görgetése és a dialógusok rendben vannak, a szabadszájúság is ül, életszerű a szóhasználat az adott karakterek és szituációk révén, de a narráció némileg túlírt: képregény lévén jóval kevesebb elég lenne, a történéseket látva nem szükséges mindent elmagyarázni, az olvasó úgy tud a történésekkel a legtempósabban együtt mozogni, ha bátran elengedik a kezét. Már csak azért is, mert Mester Csaba rajzoló profi, minden történést, akciót, hangulatot remekül elkap, és nagyon jó karakterállandóságban is. Ráadásul, ahogy hallom, rendkívül gyorsan dolgozik, így a beígért és tervbe vett füzetek vélhetően szoros ütemezéssel érkeznek majd. A Viva Las Vegas – Egri Péter és a Mystery Gang című füzet jött ki másodikként, és talán nem meglepő, de ennek fókuszában is amerikai kalandozás áll: a Mystery Gang gyakran visszajár Amerikába koncertezni, ráadásul a formációt nemrég a 25 legjobb rockabilly banda közé választották a műfaj hazájában, így adta magát, hogy angol nyelvű kiadást is kapjon. A történet pörgős, az események már az oda út során kibillennek: a repülőgép a tengerbe zuhan, a zenészek túlélik ugyan, de szétszóródnak, mi pedig a zenekarvezető Egri Pétert követjük, akinek útja autóversenyen való szerepléstől az új zenészekkel és muzsikusszellemekkel való bandázáson, majd emberrabláson át vezet a Las Vegas-i ultrasikeres fellépésig, hogy utána még egy két apróbb veszélyt leszámítva a hazaút megadja a keretet is. Nyilvánvaló, hogy az események és jelenetek java túl van tolva mindkét képregényben, így vélhetően ez a szatirikus él és elemeltség a sorozat valamennyi kiadványára jellemző lesz, és jól is van ez így: simán megugorható ezzel a biopic produkciókra gyakran jellemző, történeti hűségből adódó nehézkesség, másrészt pedig a rockandroll/showbiznisz alapból, de leképezéseiben is elbír jó sok őrületet, magyarázat- és megokolás nélküliséget, azaz narratív szabadságot.
A Folytatólagos előadás (Főszerepben: Kemény Henrik a bábok mestere) valódi eseményeket és fikciókat vegyítő elbeszélésmódjával hasonló a másik két füzethez, de azért itt jóval erősebb a biográfikus elem, már csak azért is, mert míg azokban egy-egy konkrét kaland keretén belül körvonalazódnak a karakterek és történnek utalások az életművek láttatására, addig itt egy egész életút sűrítődik 43 oldalba, a felmenőktől indítva Kemény Henrik haláláig. Küzdelmek, korok, életképek, megterhelő és vicces jelenetek, és persze jelentős figurák vonulnak végig, időnként egész korszakokat átugorva, míg máskor rövidebb történések kapnak több oldalt. Ez a váltogatott ütemezés meglepő módon nem akasztja meg a teljes képregény ívének ritmusát, olyan, mint az emlékezet, ami egyes részeket elfeled, másokat pedig kidomborít. Itt még a terjedelmesebb narrációk sem terhelik meg az összképet, jól kiegyensúlyozzák ezeket az illusztrált életrajzi mozzanatokat a mozgalmasabb, képregényszerűbb kalandok, és főleg a bensőségesebb jelenetek: Henrik megszemélyesített bábjai segítségével igyekszik meg- és túlélni jót és rosszat. Ennek a nagyszerű művésznek köszönhetünk olyan generációk közös tudatába beíródott mesekaraktereket (egy az egyben, vagy legalább formai megvalósításban), mint Hakapeszi Maki, Furfangos Frigyes, Süsü, és természetesen az első számú hősfigura, az ördögverő Vitéz László. A három eddigi Master-Lab kiadvány közül messze ez a legsokoldalúbb és legérettebb munka.
Az 5Panels Kiadó a boszorkányos Coven után pár hónappal egy hasonló tematikájú, szintén jelentős számú alkotót felsorakoztató színes/vaskos antológiával állt elő Rémképmesék címmel. A horror-besorolást nagyjából úgy kell értelmezni, mint a Covennél, egyrészt tág műfaji keretek közé lőve, és komolyabb ijesztgetésekre se számítsunk. Én mondjuk az emberi lélek sötétebb bugyraiban turkálást eleve érdekesebbnek találom, így jó helyen keresgélek a Rémképmesék weird és játékos/humoros világában. A tizenegy alkotóból öten a másik kötetben is szerepeltek, de az olyan régebb óta színen lévők, mint Pádár Ádám kiadóalapító és Koska Zoltán állandó munkatárs ne is maradjanak ki ezután sem a jóból: Ádám már az Epicline magazinos Busókkal nagyot dobott, Koska Zoli pedig az Új képregények sorozattal és A nagy Csé című mesterművel írta be magát végleg a hazai képregénytörténet legjobbjai közé. A Rémképmeséket indító A rajzoló ember című kilenc oldalas szösszenetével Zoli marad a kaptafánál, a képregényrajzolás pokolköreivel szemlélteti a szabadon alkotás és egyáltalán a szabadság lelki aktusának rémes nehézségeit, ezzel meg is adva az alaphangot és kijelölve a zsinórmértéket. De így legalább már a belemerülés első pillanataiban megnyugodhatunk: nem csak a mi ficánkolunk a szárazra szikkadt hétköznapok szorosra szíjazott csapdájában; csak azt nem tudom eldönteni, hogy a művészek a feldolgozással kétszer fizetnek mindezért, vagy némi megváltást is remélhetnek? Pádár Ádám vicces képnovellájának (A Sátán gitárosa) nézegetése közben egyébként, a hangvétel és a vizuális hasonlóság nyomán, újra rákívántam a mohácsi télűzőkre, vagyis igazán összehozhatnák már azt a korábban beígért terjedelmes Busók kötetet. Halter András a Covenben szereplő pár oldalas Goyába több olvasatot is belesűrített, míg itt az Időkalandorok – Elkárhozott lelkek-ben ráérősebb kibontással él, hosszabb terjedelmébe beleférnek nagyobb kalandozások, történelmi áthallásokból adódó idősík ütköztetések, beállításaival és stílusváltásaival egészen filmszerű. A szintén kiadóalapító Molnár Gábor Pesten nem él ilyen-je afféle családi sit-com, a szerencsét hozó rémkígyócska házi kis kedvenccé fogadása aranyos és szórakoztató menet, Gábor akár egész univerzumot építhetne az anyuka/gyerek/nagyi hármasára, van ebben még potenciál bőven. Vincze Nóri Klikk klikk klikk-je a klasszikus ágy alatt lakó szörny horror-toposzát frissíti fel ötletesen és sok szívvel, jó szerkesztési ötletnek bizonyult záróakkordként alkalmazni. Igazából nincs a kötetben fals hang és alibizés, a formai és megközelítésbeli sokszínűség mellett átjön az odaszánás, így említsük meg a külön ki nem emelt alkotók is: Árva-Szabó Péter (ő a képnovellák közti átvezető jelenetek szövegeit írta), Benczédi Anna Júlia, Czanik Georgina, Halmi Zsolt, Kárpátvölgyi Roxána, Papp Imre, Sirály Dóra, és Varga Tomi.
A 2015-ben megjelent Cafe Potsnuclear (akkori kiadója a Totalcar, most már a Chameleon Comix) annak ellenére (vagy esetleg azért is) emelkedett kultstátuszba és vált gyors készletkifogyását követően a hirdetési oldalak szétkommentelt kedvencévé, hogy úgy tűnt, emberöltőn belül nemigen várható a beígért folytatás. Aztán mégis: a 2022 decemberi Hungarocomixra kijött a vaskosabb második rész, és kapott az első is egy némileg átszerkesztett új kiadást, így a történet zárlatával most az egész hozzáférhető. Kezdjük is magával a sztorival: a harmadik világháború utáni magyar tájakon, azaz a nukleáris apokalipszis sújtotta kopár pusztákon járunk, mégpedig a nyolcvanas években, így a világ meg is rekedt az akkori szinten nyelvi, tárgyi és szellemi értelemben is. Ha már a szellemi szintnél tartunk: Szűcs Gyula, a sorozat egyik ötletgazdája és szerzője újságírói munkásságából és kiadványaiból következtethetően jócskán benne is maradt akkorra tehető gyermekkorának érájában, és ezzel előre is vetíthetjük a konklúziót: egyrészt az menti meg ezt az folytonos utalásokkal, lejárt szavatosságú poénokkal és emlékeztető frázisokkal telepakolt rajongói örömködést az aláhullástól, hogy őszinte ez az imádat, és szerzőjének DJ-tehetsége irodalmi/popkultúrális vonatkozásban jócskán meghaladja novellista énjének kereteit. De ha már újat létrehozni nem is bír, az istenített kor elemeinek zsonglőrködésével összerakott publikációs és forgatókönyvi mozaiktablóit folyékonyan és élvezetesen képes tálalni. Hogy ez a madmaxi és pusztulat sci-fi köntösbe öltöztetett képregény a klisé-torlasztások dacára mégis működőképes, az egyrészt tehát Gyula pofátlanul laza mixelésének, másrészt pedig az események kormányzásában szintén érdekelt és a grafikai megvalósításért egy az egyben felelős Budai Dénesnek köszönhető. (Ő egyébként ezen felül ismerős lehet a Gépjárómű című Galaktika pályázatra készült steampunk képregényből is, aminek két, korábban külön füzetekben megjelent fejezetei most egybekötve megjelentek a Comicsmania kiadónál.) Dénes nélkül nyilván nem is lenne miről beszéljünk, és persze nem ő az egyedüli rajzoló, aki képes erős hangulatokkal és egyedien karikírozott ízekkel megtölteni posztapokaliptikus víziókat, de ott van a legjobbak közt: beállításai, figurái, a terekben szanaszét heverő leamortizált tárgyak és a napszítta hátterek sok éve beégtek már a retinánkba (tessék ránézni például a Kilencedik.hu képregénymagazin főoldalára), de aki most kezdené vele az ismerkedést, számíthat a gyors ráállásra. De csöppet még a sztorihoz is kanyarodjunk vissza: egy zsoldos, egy sztriptíztáncosnő, két testépítő harcos és egy cica járja a vidéket a zsoldos feltuningolt Škodájával lehetőségeket és javakat remélve, többek közt felkeresik a Balatont, a tatai várat, majd Buda veszélyes vidékeire is elvetődnek, hogy mi is jól szétnézhessünk ebben az új-barbár korban. Az utolsó nagy felvonásokban autós üldözések és amazonokkal való haverkodás után az egész beletorkollik egy Conan képregények gonosz mágusait idéző antagonistával felturbózott inváziós sci-fibe, hogy végül az utolsó kockákon elbizonytalanodva lapozgassunk oda-vissza, hogy most akkor ennyi, ez a vége?
Az első kötet jobban egyben van történetvezetésileg, míg a második, talán nagyobb íve és terjedelme okán is, szétesőbb és foghíjasabb, viszont grafikailag Dudai Dénes szintet lépett: bár korábban is látványos tablókat komponált, ma már határozottabban bánik a hátterekkel és a figurákkal. A kötetvégi szószedetekben Gyula végigveszi a korszak tárgyi- és popkultúráját az autóktól a használati- és szórakoztató eszközökön át a filmekig és rockzenékig (külön pacsi az olyan bandák említéséért, mint A tizedes meg a többiek, és a VHK), és bizony ez az egyik legjobb része az egész vállalkozásnak. Persze nincs is ebben semmi meglepő: a kor leltárba vételére nem is lenne alkalmasabb jelöltem a nyolcvanas évekbe fülig szerelmes Szűcs Gyulánál.
