Hirdetés

A ráncosodó Korn is jobb, mint a semmilyen

Még én is meglepődöm néha rajta, hogy ahhoz képest, hogy nem szoktam a történelem legjobb zenekarai közt emlegetni, nem küldözgetek dalokat másoknak, és úgy általában hajlamos vagyok kicsit idejétmúlt dolognak gondolni, mennyire meghatározza az életemet a Korn. Középiskolás koromban nyilván Jonathan Davis fejhangú nyögdécselésére és kiabálására tudtam az egyik legjobban szenvedni az olyan hatalmasságok miatt, mint a közoktatás vagy a mindig csak másokkal dugó lányok, de hát volt ott még egy csomó másik zene is. 

Valamiért aztán 35 éves koromra mégis ott tartok, hogy a városból éjszaka legjobban a Blindra szeretek hazasétálni, az éves kapuzárásipánik-találkozóimon is rendre előkerül valahogy a Korn, ha zenéről kezdünk beszélgetni, ráadásul jól szórakozok olyan podcast vendégeként, ahol a Kornról kell okoskodni.

A jelenség ráadásul nem is annyira új. Minden jel szerint már kilenc évvel ezelőtt is kicsit párás szemmel okoskodtam arról, mennyire lehetetlen feladat megöregednie a Kornnak, hiszen ezt az Adidas cuccokban ugrálást nem lehet úgy csinálni, mint az AC/DC.

Aztán megöregedett mindenki, Korn meg most is van, még ha megtépázottan is. Az egész hangzás alapjául szolgáló basszusgitáros, Fieldy például épp nincs velük, mert súlyos alkoholproblémái miatt nem tud turnézni, Jonathan Davis pedig pont olyan öregedő rockernek tűnik, mint amilyenek ellenpárjaként lehetett felhozni még valamikor régen.

Sőt, Korn nemcsak van, de még jól is szerepel. Bár engem továbbra sem tud igazán érdekelni, mostanra már több emberről is tudok, akiknek a korai lemezek nem jelentettek különösebben semmit, ellenben a nagyjából az átlagosnál valamivel súlyosabb rádiórockként jellemezhető új zenéiket kifejezetten szeretik. Sőt, a 2019-es Nothing és az idén kiadott Requiem albumok is kifejezetten kedvező kritikákat kaptak, ami azért nagy meglepetés egy olyan zenekartól, ami nagyjából tíz éven keresztül minden új megjelenéskor azzal töltötte az interjúit, hogy bocsánatot kért az előző megjelenésért.

Ennek megfelelően jóval kevésbé akarták eldugni a csúcskorszak után készült dolgaikat is Budapesten. Összesen négy olyan dal hangzott el az “öregkorntól”, a maradék az 1994-től 2005-ig tartó tizenegy év termését mutatta be, remekül ugrálva a kicsit az egész metált megreformált legelső korszak, és aközött az idő között, amikor egy családon belüli erőszakról éneklő zenekar meg tudta előzni Britney Spearst és a Backstreet Boyst a lemezeladási listákon. Azért a közönség most sem hazudott, a klasszikus dalok alatt tömegek gondolták úgy, hogy itt az ideje meglátogatni a vécét.

További kötelező körök: jól szólt, (a basszusgitár most sem jött ki annyira, mint lemezeken, az a gyanúm, hogy nem is lehet olyat kikeverni élőben), szép volt a színpad, a Korn pedig eleve élő bulira termett, hiszen vannak benne hangos gitárok, lehet rá ugrálni a refrének alatt, és több olyan sor is van, amit együtt lehet ordibálni.

A meglepetés egyedül a No One’s There volt. Az Untouchables lemez megjelenésének huszadik évfordulója miatt eljátszották ezt a legkevésbé sem klasszikus dalt, amiről Jonathan Davis elmondta, ez volt a kedvence az egészről. Valószínűleg nekem is az volt a magam írott cédéjén annak ellenére, hogy még ugrálni sem lehet rá sehol, viszont istenien megmutatja, milyen irányba mehetett volna a Korn, ha nem akartak volna leragadni annál a stílusnál, amit 1994 körül kitaláltak.

Nagyjából a koncert közepén jutott először eszembe, hogy végül is minitörténelem zajlik előttem. Ez volt az első önálló Korn-koncert Budapesten, de ami még fontosabb, eddig én is csak fesztiválon láttam őket. Többek közt azon a mára legendássá vált szigetes bulin, amikor úgy általában nem voltak hajlandók feljönni együtt a színpadra túl hosszú ideig, és az egészet csak az mentette meg, hogy a közönség nagyrésze valószínűleg részeg volt. Ahhoz képest egész más dimenzió mára a Korn. Lehet, hogy még annyira sem menő már Kornt hallgatni, mint 2005-ben volt, viszont most van látványos színpadképük, együtt mozog a zenekar, és egy percre sem lehetett azt érezni, hogy valami röhejes szenvedést látunk annak érdekében, hogy a sztárgázsija jelentős részét kábítószerre költött zenekar ki tudja fizetni a drága amerikai rezsit.

Amikor legutóbb láttam koncerten a Kornt, úgy voltam vele, hogy szerintem utoljára néztem meg őket. Nem azért, mert nem tetszett, hanem azért, mert úgy voltam vele, hogy jobb ezt még méltósággal látni, és elbúcsúzni tőle. Most úgy jöttem el az Arénából, hogy tulajdonképpen jövő héten is megnézném, ha erre járnának. Nem azért, mert újra beleszerettem a Kornba, hanem egy egyszerű egyenlet miatt: még egy kicsit ráncosodó Falling Away From Me is jobb, mintha nincs semmilyen Falling Away From Me. És tovább is lehet vinni, hiszen lehet, hogy a Korn már se nem olyan lendületes, se nem olyan formabontó, és se nem olyan fontos, mint 2000 körül, attól még mindig jobb, mintha nem lenne.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,020FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk