Kezdjük azzal, ami egyben a buli gyenge pontja, és nagyon spoilert sem tartalmaz: aki a második Rammstein-napra megy, annak annyit szeretnénk tanácsolni, hogy időben álljon be a büfésorba. Ezalatt azt értjük, hogy nyugodtan készüljön akár 30-40 perces sorban állasra. Mikor az ember a koncert egy jelentős részéről lemarad amiatt, hogy a sörcsapoknak csak a fele működik, és két sör, két rövid, két kóla kiadása nagyon jó esetben is több mint négy perc, akkor tényleg könnyedén úgy érezheti, hogy itt most az egész élménye kuka a büfék kritikán aluli és konkrétan felháborító felkészületlenségétől. Viszont a koncertről nem érdemes lemaradni. Na és akkor innentől jönnek a spoilerek.
Kezdjük onnan, hogy az elmúlt hónapokban a Rammstein háza táján meglehetősen sok volt az olyan jellegű hír, ami nem a turnéról szólt. Mi is írtunk arról, hogy szexuális visszaéléssel vádolták meg Till Lindemann énekest, és nem csak a zenekar, hanem a rendőrség is vizsgálatot indított. Vagyis akinek ez a feladata, az teszi a dolgát, mi pedig nyomon követjük az eseményeket, és majd ha lesz eredmény, beszámolunk róla. Addig viszont hagyatkozzunk csak arra, amit láttunk ezen a kedd estén.
A Rammsteinhez hasonló produkciók egyre ritkábbak, sőt megkockáztatom, hogy ehhez fogható produkciókat egy kezemen meg tudom számolni. Persze izgalmas az is, ha egy énekes tizenötször cserél ruhát egy koncert alatt, de tegnap este nagyjából összemosódtak a műfajok határai, és több mint két órában kaptunk egy koncertet, egy színházi előadást, egy augusztus huszadikát meg egy vurstlit.
Kevés olyan zenekar van, amit akkor is lehet élvezni, ha soha nem hallgatta valaki, a Rammstein határozottan ilyen. Már attól a pillanattól kezdve lehet ezt tudni, mikor meglátod, hogy egy hét alatt egy komplett hármas metró peront építettek fel lifttel meg mindennel, mert egy ilyen díszlet egyben azt is jelenti, hogy a koncertben se spontaneitás nem lesz, se hiba, jelentsen ez jót meg ugyanakkor rosszat is. Jót, mert tényleg nehéz ebbe a produkcióba belekötni, minden másodperc ki van találva, minden tökéletesen össze van hangolva, és meg van koreografálva, a profizmusban pedig nehéz csalódni, igaz azért a világító pálcikaemberek tánca alatt úgy éreztem magam, mintha egy szalagavatón nézném a 12. C előadását, és ilyen lelkes közönségintegetés is legutoljára gyerekként a Dáridó német változatában láttam a tévében, mint most. De ezzel nincs is semmi gond, ennyi embert órákon át szórakoztatni nehéz, érhető módon mindent be kell vetni, még a „kiss cam” műfaját is, ahol jelen esetben az egyik legfiatalabb rajongó lett a legnagyobb nyertes, miután a közönség csak akkor éljenzett, ha őt mutatták. A Flake-Lindemann párharc alatt pedig nagyjából ugyanazt éreztem mint ötévesen Kemény Henrik bábelőadásain, ahol Vitéz Lászlónak szurkoltam, hogy a palacsintasütővel le tudja ütni az ördögöt, dehát megöregedtünk, most már arra tapsikolok, hogy lángágyúval lövi az egyik ember a másikat, és nehéz eldönteni, hogy ha egy Lángoló Flake rovattal bővülne az újság, az az üst miatt gasztro rovat lenne, vagy a billentyűs futópadja miatt inkább sportos életmód, esetleg a Mr. Bean-i magasságokra hajazó színészi kvalitások miatt a magaskultúra kapna-e ott szerepet. Mindenesetre ha a Rammstein-koncert nem zenei pillanatait nézem, akkor az pontosan azt tudta, ami a több tízezres közönség szórakoztatásához elengedhetetlen, és amitől az emberek valószínűleg jelentős része azt mondta koncert után, hogy ez rohadt jó volt.
Ha szimplán csak a zenei részét nézem, akkor már kicsit fájhat, hogy ennyire végletekig megrendezett az egész. Persze nehéz a kettőt különválasztani, hiszen a zenészeknek minden pillanatban tudni kell, hol állhatnak meg anélkül, hogy a következő percben felgyulladnának, vagyis a spontaneitás már csak ezért is nehézkes, de tény az, hogy szigorúan csak koncertként nézve annyira profi volt az egész, hogy az már a sterilség irányába mutatott, még ha egyébként jót is tett az egésznek, hogy a fentebb említett történések miatt kicsit módosult a setlist, kikerül a péniszágyú, meg az ahhoz zenei aláfestésként használt Pussy, ami még a rajongókat is megosztja.
Persze a Rammstein jó ideje ilyen, az is igaz, hogy nagyon nehéz lenne közvetlennek maradni egy ekkora stadionban, mégis érdekes volt látni, hogy a közönség nem a gigantikus tűzcsóvák, lángok meg a tűzijáték, de még csak nem is a Du Hast énekeltetés közben őrült meg igazán, hanem akkor, mikor Lindemann gyakorlatilag tökéletes magyarsággal azt mondta, hogy “Köszönöm szépen”. De ez csak a kákán a csomót tipikus esete. Az emberek többsége valószínűleg úgy ment haza, hogy ez élete egyik legjobb bulija volt, és erre minden oka megvan, ugyanis ez tényleg egy kifejezetten szórakoztató, látványos és zeneileg is vérprofi előadás volt.
Voltunk a szerdai buliban is, arról itt van pár gondolat:
Kétszer is jó a Rammstein – pár gondolat plusz teljes galéria
És még Lindemann verseskötete is megjelent magyarul:
