A trilógia első két kötetének rövid mérlege: Benyák Zoltán profin és vonzóan épít világokat, majd vezeti benne döccenők nélkül a legkülönbözőbb karaktereket, mindezt nem túlírva, kötetenként kétszázegynéhány oldalban, ráadásul elkapkodva sincs semmi, szóval felettébb ügyes, a mértéket és a fordulatok aranymetszéseit is tévedhetetlenül jelöli ki. Egyébként lövésem sincs, hogyan kell ezt csinálni, jó regényt írni eleve külön vénát igényel, egészen más törvényszerűségeknek kell megfelelni, mint a kisprózáknál: a terjedelmi viszonyok lehetőleg ne szánkázzanak unalmas elaprózódásokba, de túl se pörgessék a kereteket. Utóbbinál némileg tágabbak a lehetőségek, az olvasó hajlamos a mennyiséget addig elnézni, amíg a folyamat izgalmas és jó a világába belefeledkezni. A Requiem univerzumába felettébb, én például a mennyiségből is elbírtam volna akár többet is, cserébe viszont a szöveg rendkívül tömény és részletező, szerzőnk, és ezért külön legyünk hálásak, nem használ fölösleges jelzőket, mondatokat és epizódokat, mindennek sejtszintig lebontva átható, tágító jelentésrétegezése, szerepe és hatása van. A sztori maga végig alá van rendelve a karaktereknek, a szereplők maguk pedig úgy részei az egésznek a helyzetektől és alapuniverzumtól kezdve a történeti mozzanatokig, hogy elmozdítani vagy behelyettesíteni nem lehetne senkit és semmit a regénytest sérülése nélkül.
Az Egy nehéz tél emlékezete alcímű harmadik, lezáró epizód ott folytatja természetesen a sztorit, ahol a másodikban elhagytuk: néhány figura kidőlt a tábláról, a még mozgásban lévők pedig már mind nagyjából ugyanabba az irányba tartanak, a várható nagy mérkőzést lejátszani a (külcsínben fiatalember képében tevékenykedő) ördögi karmesterrel. Aki egyébként felettébb érdekes főgonosz: szociopata énjénél tán csak dramaturgi és rendezői énje jelentősebb. Be is ugrott róla a régi bon mot: a gonosz rosszra tör, de jót okoz – természetesen szimbolikusan értelmezve: az ember többet tanul a megpróbáltatásokból és fájdalmakból, mint a nyugodt semmittevésből. A próbák és kísértések optimális esetben tehát előre viszik a pácienst, és a titulus szándékos: mi mindannyian betegnek minősülünk, mivel oly sok mindenből kell kilábalnunk, kezdve nehezen legyűrhető egoizmusunkkal, hogy a világnak, a természetnek, Istennek, nevezzük akárhogy, az összes létező gyógymódot be kell vetnie értünk. A szélsőséges tortúrákkal küzdő, szigetre épült végvidéki város, Paradiso lakosainak „kezelése” tehát beindul gőzerővel, amihez olyan eszközök és specialisták szükségesek, mint a világ többi részéről való leválasztás, a súlyosan széttagolt és megtévesztett lakosságból kiemelt potens főhősök, és az ezredfordulós eseményekre idevetődő tettre kész látogatók. Nagy kedvencek az események sűrűjéből a motorosbanda megmaradt tagjain kívül: a háborús állapotokért vallásos hévvel rajongó rendőrfőnök; a régi és újgenerációs boszorkányok, azaz a varázsképességű nagyi és unokája; a helyi rádiós srác, aki az események sodrában gyorsan kinövi gyermeki ártatlanságát, de morális énjét szerencsére nem; a pestisdoktorként becézett álarcos jótevő, aki saját magán is alkalmazza különböző csodaszereit; és természetesen Vernon, a luciferi alkatú főgonosz, aki tényleg művészi szintre emelte a gondosan szövögetett drámai helyzetek színre vitelét. Mondhatjuk persze, hogy volt ideje gyakorolni az emberiség sok ezer éves vegzálása folyamán, nagyjából a társadalmakba rendeződés kezdeteitől. De az előbb már tisztáztuk, égető szükségünk van arra, hogy érdekes drámák szemlélői és résztvevői legyünk, saját magunktól úgyis csak berögzült köreinket rónánk a végtelenségig. Bár nem biztos, hogy szeretnénk ott lenni a golyózáporok kereszttüzében, és nem szívesen kerülnénk a memóriagondokkal küszködő jódoktor kezei közé sem, aki kitudja mikből összeállított kapszuláit beléjük pofozva gyógyítja lelki bajaikat sugárban kihányó akaratlan pácienseit, és nemigen mernénk vállalni Vernon mellett csatlósi szerepet, hiszen láttuk és olvastuk már ezerszer, a gonosz bár odaígéri fele királyságát, és akár még komolyan is gondolja, hiszen mit neki földterület, ingatlan, vagyon, pozíció, viszont éppúgy az emberélet, a perclét sem fontos számára.
A jelentős figurák mozgásba lendültek tehát a táblán, azaz a gonosz megadta a startot a végső felvonáshoz, kedvenc hőseink különböző irányokból szintén eljutottak saját állásaikhoz, ki is nyomozták, amit csak lehetett, oly sok huzavonát és megpróbáltatást követően egymásra is találtak, hogy összefogva legyen egyáltalán halovány esélyük Vernonnal és apródjaival szemben, majd rendre le is zajlanak az események, mindenki elnyeri méltó jutalmát, ki ilyet, ki olyat, és az élet, még ha új mederben is, de megy tovább. Az „új” persze szintén viszonylagos, a válságok, háborúk, korszakváltások purgáló erejűek, és nyilván jó lenne már valami újat találni és beépíteni az összemberi genomba – hátha akad valamelyik sarokban a lomok közt felejtve egy békésebb forgatókönyv. De nem vagyunk naivak, előrelépés, múltátírás még nem megy bemondásra és szépeket prédikálva, egyelőre csak abból tanulunk valamicskét, amikor fáj, és csőstül jön a veszteség. Aztán kiderül, hogy szerzőnk tehetsége odáig elér, amivel már elkerülhető a szokásos vég, a főgonoszból antagonistává vedlő Vernonnal egészen másként pengetteti meg a záróakkordokat, mint a felvezetés sugallta, a kifuttatásban bizony mégis csak ott a továbblépés lehetősége. Mert bár megelőzik küzdelmek, egyszerre brutális és költői hangvételű harcok – mert Benyák láthatóan nagyon hisz az irodalmi lelkület erejében, és baromi jól is áll neki –, szóval, ami a vaskos és mindenre kiterjedő hiriget követi, az aromásabb és emelkedettebb a szokásos megoldásoknál.
Aztán meglehet, hogy nem is ez fontos igazán, és amit a mű szövetének hittünk, az a lényeg, és az események, a nagy ívű történések valójában a hordozóanyag, hogy szerzőnk elmondhassa végre, miben is hisz igazán, mi a valódi érték számára. Ha tényleg figyelünk olvasás közben, és nem rohanunk az események sodrásával, de elmélyedünk a bőven szórt apróságokban, akkor kirajzolódik az a kép, ami talán minden egyébnél kontúrosabb: az élhető és lakható világ momentumainak, évezredek folyamán kisajtolt kulturális összetevőinek és elemeinek számbavétele, és a hozzájuk írt szerelmeslevél. A látható és hangzó környezet legapróbb tárgyai és örömforrásai is előjönnek, élükön természetesen az analóg zenei kor időtállóságaival, így elsősorban hanglemezek formájában (nagyon helyesen: bakelitként emlegetve), veretes rockandrollok a Doorstól Claptonig. Benyák univerzumában a CD, mint olyan, már a romlás, a személytelenedés, a méretcsökkent tömegtermékké simulás hozadéka. És még ki tudja, mi minden szóba jöhetne, mint fájdalmas veszteség, a huszonegyedik századba hatolva, de ugye a regényidőben még csak az ezredfordulón járunk. A klasszikus motorok, egyéb masinák és használati tárgyak mellett olyanok is előkerülnek, mint például a régi típusú ujjgyűrűs fecskendő, amit ki lehetett főzni csírátlanítás végett. Természetesen nem csak a tárgyi világ kerül fókuszba, de az élet teljessége: a szabatos és ízes megfogalmazások, a több irányba mutató dialógusok, a korunkra már csúcsra járatódó varázstalanított világszemlélet előtti utolsó pillanatok, amikor még a rögvalóságtól elemelt, transzcendens látásmódok valóságos aurát képeztek a szociális létezés köré… Nos, talán az utolsó pillanatokban jártunk az ezredforduló tájékán, amikor ezek még kiterjedtek vertikálisan is, nem szűkültek látszat-horizontálissá.
Benyák Zoltán tehát vélhetően visszavágyakozik – és ebben nyilván nincs egyedül – abba korba, ami persze már akkor sem volt kielégítő, főleg nem teljességében és maradéktalanul, amikor még zajlott, de valahogy érzékelhetőbbnek, valóságosabbnak hat. Az, ami tömegtermék és szakmányban dől ránk, sosem lesz, és nem is lehet igazán fontos és személyes, hiszen a mennyiség önmagában semmi. Az pedig, hogy mindezt szerzőnk nem prédikálva, hanem átható és melengető színekkel oldja meg, mondhatni hab a tortán.
