Majdnem 10 éve már annak, hogy a Parkway Drive rajongói gyakorlatilag darabokra szedtek egy cikk miatt, amit itt megőrzött az internet az örökkévalóságnak, de ez volt a fő mondanivaló:
„Magyarország egyik rockújságírója mondta nekem nem olyan régen, hogy egy metálzenekar ne álljon színpadra strandgatyában. A kollégával nem egy dologban van nézetkülönbségünk, de valahogy ebben egyetértünk. Elég ehhez a színpadra nézve azt látni, hogy félmeztelen, strandoláshoz öltözött zenészek ugrabugrálnak, és közben agresszív metalcore szól. Egyszerűen nevetséges. Persze, nem kell mindent komolyan venni, de a hörgés és a szörfölés valahogy nem passzol.”
Azóta ezt a témát sajnos nem volt módom megvitatni az említett újságíróval, de azt tudom, hogy a Parkway Drive újkori iránya nem volt ellenére. Én arra próbáltam akkor utalni, hogy egy zenekar mondandója összhangban kell legyen a külalakjával. Mit ad isten, a Parkway Drive zenei váltása együtt járt egy olyan imázsváltással, ahol bizony a külsőség legalább akkora hangsúlyt kap, mint ami a zenében, szövegekben van. Elég csak megnézni bármelyik aktuális koncertfelvételüket. A zenekar akkorát váltott és annyira népszerű lett, hogy a rajongók között biztosan vannak olyanok, akik már nem is emlékeznek a strandgatyás időszakra.
Az ausztrál zenekar zenéjét több lemez óta már egyáltalán nem lehet metalcore-nak titulálni. A most megjelent Darkest Still ezen az úton halad tovább sőt, a metál mezsgyéjén is túllöki magát. Gyakorlatilag sorrendben már a harmadik lemezen használják ugyanazt a receptet és ha van is valami változás akkor az leginkább a további egyszerűsödés. A Darkest Still egy néhol ijesztően szimpla metállemez, olyan önállótlan zenei idézetekkel, amiket tényleg nem lehet mire vélni (Metallica, Pink Floyd). Ez a kisebb probléma, hiszen a zenekar a korai időszakában a göteborgi death metalt másolta vagy inkább panelezte, és azt is meg tudta (majdnem) mindenki bocsátani
A nagyobb baj, hogy gyakorlatilag egyforma minden dal. Persze, a címadó líra kilóg, oké, de a többi nagyon hasonló: van a középtempós riffelgetés (olykor Five Finger Death Punch-hatásokkal), egy-egy primkó gitárdallammal, amire jön a bömbölő ének, meg egy arénarefrén. Minden dal nagyon hatásos metálsláger, de csak ha egyenként nézzük őket. A lemeznek nincs íve és így a hatásosság is elveszik. Illetve Winston McCall frontember is szűk keresztmetszet, mert szegény egyszerűen nem tud énekelni, bármennyire akar, és ha ennyi idő után nem sikerült sokat fejlődnie, valószínűleg adottak a korlátok. Azt is értem, hogy amikor elnyújtott magánhangzókkal dörmög, azt ő drámainak szánja, de sajna nem az, főleg ha ennyiszer használja.
Ennyi kritika után meglepő lehet, de tökéletesen értem, hogy miért működik sokaknál ez a zene, és még rossznak sem mondanám, de annyira érezni rajta, hogy megmarkoltak egy receptet, és nem engedik, hogy ettől ellenszenvessé válik, pedig a Reverence és az Ire is tele volt bátor lépésekkel, a Darkest Still viszont nincs. Ezzel együtt azt is látom, hogy az eddig megjelent kritikák szinte egyöntetűen oda vannak a lemezért, szóval veszíteni senki nem fog, aki rászán 46 percet, maximum hozzám hasonlóan nem fogja többször.
