Szerda este a kora 2000-es évek metálszcénájának három ikonikus amerikai csapata lépett fel a csepeli Barba Negrában. Nem, nem a Korn, a Limp Bizkit és a Deftones. Nem a System of a Down, a Linkin Park és a Papa Roach. Nem az éra fősodorjába tartozó, inkább annak farvizén evező zenekarok, akik bár néhány klipes dal után hamarabb kikoptak az MTV-ről, de a mai napig tisztességes lemezeket szállítanak hűséges rajongóiknak.
A bulit a sokadik énekesével kiálló Drowning Pool nyitotta, akik valljuk be, a Crazy Town mellett vitathatatlanul a nu metal éra legnagyobb one hit wonder zenekara. A ‘Bodies’ hiába minden rockdiszkó kihagyhatatlan darabja, de egy harmincperces műsorhoz is kénytelenek feldolgozáshoz nyúlni, hogy kicsit beindítsák a közönséget. Most egy zúzós ‘Rebel Yell’-t kaptunk, de más állomásokon a ‘Cowboys from Hell’ is felcsendült. Egy rossz szavunk sem lehet az élő teljesítményükre, de azért az utoljára eljátszott slágerükre bólogatva is néha felmerült bennem a kérdés, hogy milyen lehet majdnem harminc év után is még mindig az előzenekari pozícióban játszani.
Egy gyors átpakolást követően jött aztán a ‘Boom’. Mármint a P.O.D., akik tényleg ‘Boom’ című dalukkal robbantak be a színpadra. A San Diego-i keresztény nu metal csapatért egyszer már leutaztunk Székesfehérvárra, ahol egy igazán remek telt házas klubkoncertet adtak az Alien Ant Farm társaságában, most azonban ők is vendégként voltak feltüntetve. A rövid setbe szinte minden lemezükről beválogattak dalokat, de érezhetően a 2001-es ‘Satellite’ album dalaira mozdult meg leginkább a közönség. Szerintem nem volt ember a teremben, aki ne énekelte volna a ‘Youth of the Nation’ refrénjét.
Az estét a főzenekar, a Godsmack zárta, akik néhány éven belül már harmadik alkalommal járnak Budapesten. A két éve megjelent lemezük promóciójaként többször hangoztatták, hogy nem készülnek több albumra, hiszen a közönség úgyis egy jó best of műsort vár csak tőlük. Szerencsére azért az újabb anyagokra is kerültek jó dalok, így nagy a merítés. Én csak a koncert előtt bejátszott öltözős videókon szembesültem vele, hogy a bostoni négyes a fél csapatot most otthon hagyta, így az egyik kedvenc dobosom, Shannon Larkin sem tartott a zenekarral. Sajnáltam, de a buli minőségén nem rontottak a beugró zenészek sem. Tökös-dögös rockolást kaptunk, amit hiába soroltak anno a nu metalba, azért a súlyos riffek és groove-ok mögött is inkább érezhető az AC/DC, a Motörhead vagy a Monster Magnet hatása, mint a rappelős, dj-kkel felturbózott ezredfordulós zenéké. Sorban érkeztek a legjobb dalok és a szimpatikus Sully Erna dumái is jó hangulatot teremtettek. A dupla dobszerkón játszott párbaj, az Aerosmith beidézése vagy a zongorás ballada is színesebbé tették a Godsmack műsorát és semmi hiányérzetet nem hagytak maguk után. Egy izmos másfél óra, a végén megfejelve az ‘I Stand Alone’-nal. Igaz, hogy nagyjából ugyanezt kaptuk legutóbb és azelőtt is, mégis azt gondolom, hogy legközelebb is örömmel nézném, mert ők is örömmel adják elő.
