“Halászként nem könnyű dolog nekem egy hajón játszani” – mondta Alvarez Huntley köszönésképen az A38 színpadán állva, és egyértelművé téve, hogy elképesztő minőségben játszanak ugyan, rendszeresen turnéznak a kontinensek között, nyertek Grammy-díjat Jon Baptiste oldalán, és kísérték többek közt Lauryn Hill-t is karrierjük során, zenekarának tagjai mégsem készültek mindig főállású, profi zenésznek.
Talán őket magukat is meglepte hogy 2008-2010 környékén milyen nemzetközi érdeklődés mutatkozott a funk, soul, jazz vagy éppen brass feldolgozások iránt. Európai kis kiadók rohamtempóban préselték őket lemezre, és a korszak leghallgatottabb “organic grooves” címke alatt játszó dj-inek lemezes táskáiban végezték. Ekkor tűnt fel a The Prodigy feldolgozásával arató Hackney Colliery Band, a chicagói Hypnotic Brass Ensemble vagy a hamburgi The Bacao Rhythm & Steel Band, akiknek 50 Cent feldolgozása annyira hitelesre sikerült, hogy rengetegen őket hitték a dal eredeti előadóinak. (A P.I.M.P. azonban nem feldolgozás a D12-ben rapperként megismert Denaun Porter saját zerzeménye.)
A Hot 8 Brass Band is ekkor kapta a szerződését a brightoni Tru Thoughts Records első amerikai előadójaént, ahol többek közt Alice Russel és Quantic label-társaivá váltak. Az ő zenei gyökereik azonban jóval mélyebbre nyúltak a 2000-es éveknél, vissza egészen a végtelenül gazdag New Orleans-i jazz tradíciókig, tagjaik pedig a város híres “second line” fúvoszenekari felvonulásain, tradicionális zenés temetési menetein váltak választott hangszerük mestereivé.
A Katrina hurrikán tombolásából magához térő város sajátos életébe jó betekintést nyújt az HBO Treme című sorozata, magát a katasztrófát pedig Spike Lee Rekviem a hurrikánról (When The Leeves Broke) című négyrészes megrázó dokumentumfilmje meséli el érzékletesen. A jazz hagyományok mellé a gasztonómiájáról is híres város életébe a 90-es évek második felében elemi erővel érkezett meg a hip-hop, előbb a Master P vezette No Limit Records, majd a Cash Money lemezkiadó térnyerésével, utóbbi a város leghíresebb rappelő hősét Lil Wayne-t is a soraiban tudja.
A Hot 8 Brass Band tagjai feltűntek Master P videóban (Hoodie Hooo) a hip-hop esztétika pedig máig szerves része a produkciójuknak. A Superbowl miatt a fél világ idén tavasszal az ő városukra figyelt és bár Lil Wayne helyett a Los Angeles-i Kendrick Lamar kapta meg a halftime show nyújtotta óriási lehetőséget, a város népszerű zenészei közül végül Trombone Shorty is fellépett az amerikai futball bajnokság döntőjén.
A Ghost Town videójában a hurrikán sújtotta New Orleans elevenedik meg
Az A38-ra februárban megjelent legújabb lemezük a Big Tuba turnéjának keretében érkeztek, ami a zenekar 2021-ben Covid miatti szövődményben elhunyt alapítójának Bennie Pete-nek állít emléket. A dalok között többször mondtak neki köszönetet, sőt az egész turnét neki, a mentoruknak dedikálták. A hajón pedig sok tekintetben nem egy hagyományos koncertet, inkább egyfajta “közösségi élményt” láthattunk, ahol a nyolc zenész – hat fúvós, és két dobos, a színpadon két sorban elhelyezkedve – és a közönség gyakran egymásnak felelgetve alakította az este hangulatát.
A zenészek bár fizikailag nem léptek le a színpadról, és nem sétáltak be a sorok közé mégis sikeresen adtak át egy magyarul talán leginkább “utcabálinak” nevezhető, pezsgő, önfeledt hangulatot. Egy végtelen zenefolyammal kezdték a koncertet, – mintha csak egy New Orleans-i parádé egyik állomásától a másikig sétáltunk volna őket követve – amiben Snoop Dogg feldolgozásuk a What’s My Name?! (Rock With The Hot 8) aratta a legnagyobb sikert.
Negyvenhat állomásos turnéjuk egyik utolsó helyszíne volt Budapest, de a kissé fáradt zenekar és a közönség alig néhány perc alatt így is “összecsiszolódott”, hogy aztán együtt adjon elő tánckoreográfiát, vagy éljen át Joy Division vagy épp Luniz feldolgozást a következő másfél órában.
A Hot 8 lételeme a szórakoztatás – nem véletlenül játszanak a mai napig esküvői menetek élén vagy filmpremier after-partykon – és ez az ő esetükben rengeteg improvizációval és szabadsággal párosul. Meghallgathatunk egy kétperces rap-verzét, hogy aztán négyen énekeljenek együtt, a hiperszociális szaxofonos játéka szülővárosuk legszebb jazz hagyományait idézze meg, míg a trombitás mikor elfáradt néhány szám erejéig egyszerűen csak oldalt táncolt fehér trikóra vetkőzve. (Ezzel a produkcióval egyébként bármelyik Ol’ Dirty Bastard hasonmásversenyen a döntőbe kerülhetne.)
A lábdobon messziről világít a New Orleans jelképeként is funkcionáló Anjou-liliom, amikor pedig legnagyobb sikerük a Sexual Healing megszólal mindenki érzi, hogy a koncert tetőpontjához közeledünk. Marvin Gaye dala után biztos kézzel dolgozzák fel Al Green legnagyobb nemzetközi sikerét – ami Magyaroszágon talán a Ponyvaregény soundtrack-ről lehet mindenkinek ismerős – , és legfrisebb klipes dalukat, Bill Withers örök érvényű klasszikusát az Ain’t No Sunshine-t is meghallgathatjuk, mielőtt levonulnak a színpadról.
A visszataps működik, eljátsszák még nekünk az In The Air Tonight saját változatát, a közönség pedig egy emberként énekli Phil Collins sorait, ennél tökéletesebb zárásra pedig aligha lehetne szükségünk.
Hamisítatlan New Orleans-i “second line” felvonulás a Can’t Nobody Get Down klipjében
