Hirdetés

A nagybömbtől a karaszig – Elolvastuk az X-Men: Mutánsok genezise című képregénykötetet

A marveli kilencvenes éveket indító X-men sorozat első hét füzete lett most tetszetős kötetbe rendezve, így két nézőpontból is bevizsgálhatjuk: egyrészt öregedését, valamint beszélhetünk-e valódi kornyitányról. Pár oldal után egyértelmű, hogy nem sikerült ekkor még lerakni a megelőző nagy képregényes korszakok farnehezékét, a túlírást, ami itt nem is elsősorban a narrációt terheli, sokkal inkább a látványos és meglepően modernnek ható akciókoreográfiák tempóját akasztja meg rendre a verekedő felek szómenése. Egy-egy ütés elindítása és bevitele közt nehezen képzelhető el ugyebár több mondatnyi megfontolt információátadás vagy szabatos jópofaság. Cserébe viszont kapunk átgondoltabb és részletekbe menőbb kapcsolati drámákat a sűrű történések mellé, és itt jön képbe a talán furcsának ható cím: emlékszünk esetleg a Vonnegut féle szociális/társas/vallási érintkezések elnevezésére a Macskabölcsőből? A karasz a valódi emberi kapcsolódás, az igazi összetartozás közege, míg a nagybömb a hamis karasz, a látszólagos, tartalom nélküli brigád, „ha érteni vágyod a nagybömböt, hámozz meg egy léggömböt”. Szóljon bár az Xmen kezdeteitől valamiféle új családi akolról a kitaszított mutánsok számára, amíg önszántából, saját akaratából a figurák nem lépnek szántszándékkal a valódi közösséggé formálódás útjára, bizony a hangzatos szólamok ellenére is csak (genetikai alapokra helyezett) nagybömb marad. A jó hír, hogy a Mutánsok genezise a sok hirig és drámai fenekedés holdárnyékában valójában erről regél: a díszes társaság útja a nagybömbtől a karaszig.

Mi tagadás, szórakoztató ez az út, de kérdés, hogy ezzel a korszakosnak kikiáltott és sikeres sorozattal valóban egy újabb korba lépett-e a szuperhőscsapat, és vele együtt a Marvel? Nyilván korábban is volt példa a képregényekben élesebb nézőpontváltásokra, olvasóra bízott felfejtésekre, de ilyen gyakoriságú akció-közepi és nézőpontvágásokra talán kevésbé. Persze még ebben a sorozatban is kétszer-háromszor annyi a szövegezés, mint manapság, a szereplők tényleg szétdumálják egymás fejét, így olvasóként főleg a szétdarabolt jelenetek összeillesztése a dolgunk. Ez persze időigényes, és memóriabefektetést igényel, de nem is érdemes vele kapkodni, Jim Lee eszményi képregényrajzoló, poszterszerű beállításait, fél- és egész oldalas grafikáit nem csak a gigászi ütközetek és a kirobbanó energiáktól duzzadó figurák miatt érdemes alaposabban megszemlélni, az apró részletek, a mellék- és háttérfigurák néha előkészítenek egy-egy következő menetet, vagy folytatnak valamilyen éppen kibontakozó történetszálat. Nem beszélve a drámai többletekről és a vicces egysorosok hozzáértő ábrázolásáról.

Ha már a történetnél tartunk, Chris Claremont bár profi, és már 75-ben nekidurálta magát a mutánsfrissítésnek, kicsit lazíthatott volna a gyeplőn és bedobhatta volna a grafikusok közé, hogy Jiméknek ne kelljen feltétlenül oldalanként más-más nézőpontból fenntartani az epic-szintet. Ez a hét füzetnyi adag két jól elkülöníthető, nagyjából két hasonló terjedelmű etapra osztható, az elsőben főleg a szratoszférában járunk, itt bújt el Magneto egy aszteroidán a világ elől, valamiféle nyugalmat remélve, és nem csak a homo sapienst igyekszik kerülni, de a többi mutánst is. Ez voltaképpen belátáson alapuló ön- és világvédelem, Magneto klasszikus tragikus (anti)hős, tudja jól magáról, hogy könnyen elgurul a gyógyszere, és már nem feltétlenül szeretne a bolygó romjai fölött szügyig vérben ébredni. Az elvonulás stabilitásához persze szüksége van azokra a mutánsokra, akik szívesen átállnak hozzá, hogy együtt valamiféle új királyságot építsenek fel, a magasztosnak és nemesebbnek gondolt eszmék tartóoszlopának magasán. Nincs mese, a küldetéstudattal megdobott politikusalkatok örök és megtörhetetlen tripje az isteni elhivatottsággal szervezett társadalmi utópia, és mielőtt félreértenénk egymást, ennek nincs köze az áthallások ellenére napi és helyi pártpolitikákhoz, jobb és baloldalhoz, még a negatív-pozitív előjelpárhoz sem, az ilyesmi egyszerűen csak a korlátlan hatalom kísérőjelensége, ha az azt birtokló morálisan nem kikezdhetetlen jellemmel bír. Xavier (aki a kötetben egyébként csak mellékszereplő, szellemiségét itt mások képviselik) és Magneto örök párharca pedig a dualitás világának zárványában tobzódik, így időbe vetett küzdelem, de mi természetesen nem fogjuk látni a végét. Fabulaként nem is lehet a mindenkori döntetlenen túli eredménye csetepatéjuknak, hiszen mindketten hordoznak örök minőségeket: nemesség, bajtársiasság, tudás, akarati erő, elnéző lelkület, testvériesség, a rászorulók támogatása, de mégsem tudják ezeket megnyugtatóan összhangba hozni, mert a nagy formátumúság, ha nem zabolázza meg saját egóját, minden fellobbanó jó szándék dacára rendre visszahullik teremtőjére.

A kötet második felében a hidegháborús időkből ismert és frissen feltámasztott Vörös Omega osztogat komoly taslikat a csapatnak, ez az elsőhöz képest kifejezetten földhözragadtabb sztori, és nem is baj. Ebben már követhetőbbre lassult a narratívakezelés, ez a karakteríveknek is jót tett, kidomborodnak apróbb jellemvonások, komolyabb előzetes Marvel-ismeretek nélkül is könnyebb az eligazodás az események és a kapcsolódások sűrűjében. Persze a végső ütközetek és a kifuttatás hevében azért elszabadul a vágási/vizuális káosz, az ügynök-sztorikra hajazó átverések, de messze a legjobb az egészben a történet motorjaként funkcionáló Rozsomák, az ő emberfeletti odaadása és tűrőképessége egyszerre ránt ringlispílbe és hozza el a megbékélést. Igazából a látványos felszín mögött húzódó ezen morális rétege révén mutat túl a Mutánsok genezise a vizuális bombasztikusság keretin.

A Vörös Omegás füzetek jó részét már nem is Claremont jegyezte, Jim Lee beszállt az írásba, és a panelek felépítésén túl a rajzi kivitelezést átadta Art Thibertnek. A dialógusokhoz Jim nyilván nem nagyon érthet, mivel azokat Scott Lobdel hozta össze, és néha a teljes forgatókönyvezést is. Igazából nehéz is szétszálazni, pedig szerettem volna tetten érni, vajon ki mit csinálhatott a gyakorlatban. Egyébként csupa jót feltételezek: valószínűleg ezek afféle kreditmegegyezések lehettek a részesedések testvéries elosztásának érdekében. Ha valóban így volt, akkor nem csak a szuperhősök, de maguk az alkotók is előrébb jutottak a karasszá válás útján.

208 oldalas keménytáblás képregény, fordította Pusztai Dániel.

Rendelés és beleolvasó.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,333KedvelőTetszik
2,908KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés