A felfokozott várakozás és a nyakló nélküli szuperlatívuszok nem mindig jönnek jól olvasás előtt, én például a vaskos kötet első két fejezetét végigbukdácsoltam. A már címében [Jonathan Hickman: X-Men – Xavier világa / X hatványai (House of X, Powers of X)] is tekintélyparancsoló művet a szuperhős képregény újkori csúcsragadozójaként dicséri szakma és olvasóközönség egyaránt, ám a felesleges elvárások démonának marása mellett az időmozaikos szerkezet lassú kibontása is türelmetlenné tett, így barátságunk nehezen indult a 408 oldalas kötettel. Pedig nem csak színes-szagos, már az első oldalak után látnivaló, hogy az X-Men felfrissítésén és új utakra terelésén kívül modern kori sci-fiként is figyelemre méltó. Valóban így van, de azért józanodjunk is kissé: semmi olyasmi nem jelenik meg benne, ami a science fiction széles palettájára ne lenne már több rétegben felfestve, vagy legalább odaskiccelve. Hogy mást ne mondjak, a (nemcsak emberi, de kozmikus) jövő gépi evolúciója – mert ennyit talán felfedhetek a kötet egyik fősodrából – régi játéktér a zsánerben, folyamatos az erről való irodalmi és fórumdiskurzus, pro és kontra.
Akkor kezdjük is ezzel. A gépi evolúció és a tudat különböző tartósítási eljárásainak modern törekvése, vagyis az anyagba préselt tudati halhatatlanság kérdése már a tudomány és technika házából is kimerészkedett, hogy a közember egyéb vágyai közé ékelődve lassan, de biztosan feloldódjanak a határok a sci-fi és a hétköznapok közt. Egyrészt úgy tűnhet sokak számára, hogy ez csak annyi, mint adatot tölteni merevlemezre, és nem is hibáztathatjuk a világot a naivitásért, hiszen ma már háztartási kellék a mindenféle hardver, az ember pedig még mindig több kapcsolatot talál a fizikai formákban és az érinthetőségben, mint az egyéb (be)láthatatlan szintekben – amik persze ma még szintúgy fizikai szerverekhez kötöttek. Apropó: érinthetőség. Azért legyünk tudatában annak, hogy az ember sokkal összetettebb lény minden tekintetben, mint amit a képzelet irodalma feltárt eddig belőle. De igaz ez a természettudományokra is, hiszen amit most tudunk, az bevallottan csak pillanatnyi állapot, igen messze még a teljes kép az univerzumról és a benne szorgoskodó apró teremtményekről. De nézzünk rá röviden kultúránk egy másik szegmensére is. Mivel tárgyalt kötetünk a jövőbe tekintve galaxisokat uraló, gépi intelligenciával túlfejlődött lényeket is vizionál, meg kell jegyeznünk, hogy kultúrtörténetünkben ez már sokkal korábban megjelent, mint a sci-fiben. Az ötödik században jegyezte le Dionüsziosz Areopagita teológus/filozófus az angyalok kilenc rendjét hármasságokra bontva a Szentírás alapján (amik/akik az eredeti szövegekben ugyan ki vannak emelve csoportnevekként, a fordításokban viszont már sima főnevekként fordítják gyakran, ezért sok a félreértés), és hogy a tárgyra térjünk: a Szeráfok feladata többek közt a galaxisok felügyelete és igazgatása. Persze ezzel messze nem az X-Men-kötet erényeit akarom előre kisebbíteni, csak érdekes lehet tágabb kontextusokban is rátekinteni, ha már ilyen magas polcra lett rakva.
A Xavier világa nagy időintervallumok közt ugráló, gyakran rövid kifutásokat is alig engedő, váratlan vágásokkal operáló szerkezetének egyik következménye tehát, hogy csak lassan kezd összeállni a történet. A magamfajta izgágának ez nem kis kihívás, alig elképzelhető, hogy a klasszikus füzetes formában (a szuperhősös képregények rendre máig így kezdik pályafutásukat a fő piaci területeken, és csak később rendeződnek ilyen-olyan gyűjteményes kötetekbe) vele maradtam volna. Szerencsére nem így történt, a harmadik fejezet a Moira X nevű kulcsszereplő sorsán keresztül kompaktabb keretek közé rántja az egészet, és ami tán ennél is fontosabb, hogy átélhető, érzelmileg is súlyozott aranymetszéssel vágja el az értetlenkedést és bikázza be a robbanómotort, így ettől kezdve egészen más megvilágításba kerülnek az események oda-vissza. A hölgy mutánsképessége páratlan, nem is nevezem meg, bűn lenne csorbítani a hűha-faktort, erre már a logikai felépítmények és gubancok szétszálazgató ínyencei is örömmel csettinthetnek. És ha már itt tartunk, annyi azért közölhető, hogy a Xavier világa tekintettel van a korábbi fő X-Men eseményekre és tragikus fordulatokra, például a majdnem teljes kihalásra, de főleg attól az eddig is rengeteg konfliktust generáló politikától mozdul el, hogy a mutánsoknak (homo superior) mindenáron együtt kellene tudnia élni embertársaival (homo sapiens) a bolygón. Ez itt igen komolyan megkérdőjeleződik, és az új mutánsegyesítés álma kifejezetten szigorú feltételekkel körvonalazódik, azaz már messze nem cél az emberekkel való szövetség, éppenséggel önállóan és öntörvényűen működő újvilág épül, végképp elszakadva korábbi gyökereitől. Krakoa, az élő sziget, a maga különleges ökológiai rendszerével egyrészt nem is képezi a közös lét színterét, másrészt kapu a jövőbe. Ez a jövő pedig mást tartogat, mint amit előre gondolnánk, olyan evolúciót, amit fentebb már érintettünk. A mutánsok sorsa persze később, akár ezer múlva sem lesz békésebb, de legalább köztük kialakulnak (legalábbis részben) olyan konszenzusok, amikre korábban alig volt példa. Krakoán egyébként már le is fektetik az új mutánstársadalom hármas alaptörvényét, de amikor a vége felé a távoli jövőbe pillantunk újra, a keretes/spirális szerkezet tartogat még meglepetéseket.
A történetet nem csak a spoilerek miatt nem szabad tovább részletezni, pont az adja ugyanis savát-borsát, ami első felütésre orrsúlyát: a rövidebb-hosszabb részletek összeillesztésének, kibontásának, tablóba helyezésének és továbbgondolásának koncentrált öröme. Nagyon sok a további lehetőség még ebben, és mivel a különböző idősíkok és folyamatos újrakalibrálások révén szinte bármeddig tovább tágítható, ezért a messzi jövő eseményeibe való betekintések sem különösebben korlátozó tényezők. És bár X-Men-képregényről van szó, így majdnem kizárólag a vonatkozó karakterekre épül az egész, a mutánsos képregényeket nem különösebben kedvelők is bepróbálhatják: az összemberiséget (itt most a superiort is beleértjük) érintő és a kozmikus továbblépést boncolgató izgalmas konfliktushalmaza révén meglehetősen a megszokott X-tematikák előtt járunk. Azt azonban nem kerülhetjük meg, hogy bár valóban karakterközpontúnak tűnik, mégis nehéz bárkinek a sorsába belehelyezkedni (beleértve a címszereplőt és Magnetót is), és ember- (vagyis mutáns-)központú drámaként megélni, mert a borotvaélesre fent sztori és a világábrázolás olyan csillogó pályaként lett kiöntve, ami fölött minden és mindenki más szinte csak légiesen, a szövetét enyhén karcolva suhan keresztül. Csúszásgátló sors- és karakterábrázolásban igazából csak Moira X részesült, akivel így némileg együtt is tudunk érezni. Az ő kontúros szenvedéstörténete ezért még jobban rávilágít a kötet ezen sajátosságára. Oké, kismillió füzetben lettek már az itt is szereplő klasszikus X-Men-karakterek ábrázolva, csak nem mindig érezni az átfedést az eddigiekkel.
Végül kimondom: ha nem is makulátlan remeklés, de korszakosan fontos mű született, így a valódi írói vénával bíró Jonathan Hickman (A Bosszú Angyalai, F4, S.H.I.E.L.D.) részéről nemcsak az X-Men, de az egész Marvel kapott ajándékba egy új lehetőségekkel teli szálat. Akár egyéb felhasználásra is. Viszont ha kérhetjük, ne engedjenek a közelébe gyenge és közepes szerzőket. Pepe Larraz és R.B. Silva rajzolók szintén elsőrangú munkát végeztek, és mondom ezt úgy, hogy a sorozat grafikai világa nem egészen ízlésemnek való. Viszont könnyű volt túllépnem ezen, mert mind beállításokban, mind pedig figurákban (beleértve vesszőparipámat, a vizuális karakterállandóságot), valamint a hátterekben is pazar a kivitelezés. Filmszerűen pereg, húzása szinte kényszerítő, így tudatosan kellett lassítani az olvasási tempót, hogy a részleteket is felfedő szemlélődés se maradjon ki. Nem is bánom, hogy a nehéz start és a többrétegű ellenérzés nem kényelmesített el már az elején, így folyamatában kibomló erényeit talán jobban is tudtam értékelni.
A kötet a House of X 1–6., illetve a Powers of X 1–6. számait tartalmazza, fordította: Pusztai Dániel.
Rendelés és beleolvasó
