Tizennyolc évesen alapított saját lemezkiadót, és rövid idő után már nem ő írt cikkeket mások lemezeiről, hanem róla írt elragadtatottan a kritika, mert a Mo’ Wax címke alatt olyan zsenik karrierjét indította be, mint Dj Shadow, Dj Krush vagy a később Cassius néven világhírűvé váló La Funk Mob páros. A londoni éjszaka megkerülhetetlen alakja, aki filmzenét írt Danny Boyle-nak, első lemezén pedig Thom Yorke (Radiohead) és Richard Ashcroft (The Verve) egyaránt énekelt a kilencvenes évek végén. Segített egy pillanatra elfeledett graffiti-writereknek a kortárs képzőművészet sztárjaivá válni, és mikor az urban divat felé fordult, olyan cégekkel dolgozott együtt szorosan, mint az A Bathing Ape vagy a Nike. Kultfigura, akiről már a negyvenes éveiben dokumentumfilmet forgattak, és akinek hullámhegyekkel és völgyekkel teli életét lemezek keretezik, amikből szombat este az A38-on ad majd eklektikus ízelítőt.
1992-ben indítottad el a legendás Mo’ Wax lemezkiadót egy Repercussions single megjelentetésével. Mi késztetett arra, hogy kiadót alapíts?
Akkoriban mindenáron egy lemezkiadónál akartam dolgozni, de nem kaptam állást. Dj-ztem, és a Straight No Chaser magazinnak írtam egy rovatot új zenékről. A The Face-nek és az i-D magazinnak is írtam újdonságokról, ezért rengeteg kiadatlan zenét küldtek nekem, és azt gondoltam jó ötlet lenne elindítani a saját kiadómat. Igazából ezért vágtam bele.
Az erős, karakteres vizualitás a kezdetektől része volt a Mo’ Wax történetének, többek közt Futura vagy 3D (Massive Attack) munkáinak köszönhetően. Van kedvenc lemezborítód a saját kiadványaitok közül? Létezik olyan, hogy minden idők legjobb lemezborítója?
Akkoriban az identitás nagyon fontos volt. Megtalálni az identitásod a zenében. Azokban az időkben a zenei kultúra volt az, ami leginkább meghatározott téged, ezért számomra nagyon fontos volt az identitás teremtés. Lemezkiadókon nőttem fel. Nagyon erős attitűdöt kaptam azoktól akiket szerettem, olyan kiadóktól, mint a Factory, a Def Jam, a Major Force, a Blue Note vagy az ECM. Ezeknek a cégeknek nagyon erős identitása volt, ezért akartam egyedit létrehozni a saját kiadómnak is. Az ötlet az volt, hogy a lemezek önálló alkotásokként is működjenek, ne csak a kereskedelmi marketing színtéren, hanem olyasvalamiként is, ami gyűjthető és megtartható. Több remek grafikussal dolgoztam együtt, mint például Swifty vagy Ben Drury, ugyanakkor különböző helyekről érkező elképesztő művészekkel. Sokat dolgoztam Futura-val, ami fantasztikus volt, és 3D-vel is. Kedvenc borítók? Azt hiszem mindig imádtam a Headz borítóját, az első Headz lemezét. Mindig is szerettem az olyan Dj Krush lemezek borítóit, mint a MiLight vagy a Meiso. Szerettem azokat a Futura borítókat, de rengeteg remek munka volt még ott, rengeteg remek grafika és festmény, ezért nehéz kiválasztani a kedvenceidet. Szerintem nagyon nehéz bármiből a legjobbat kiválasztani. Néha érzed, hogy remekművekkel találkozol, brilliáns stílusú lemezborítókkal, amiket bátran nevezhetünk ikonikusnak a Nevermindtól a The Clash London Callingjáig, de rengeteg van még. Számomra ilyenek lehetnek az igazi ikonikus státuszban lévők is, mint a Sgt. Pepper, vagy a Dark Side of the Moon. Ezek a lemezek mind a borítók hihetetlen erejét bizonyítják. De ha lemezgyűjtő vagy ezeken túl is további univerzumok nyílnak meg előtted. Nagyon nehéz választani, ha sok különböző dolgot szeretsz, mint ahogy én is: egy diszkólemez egyszerű fekete tokja is lehet éppen olyan fontos, mint egy képes borító. Bizonyos kiadók igazán remek esztétikával rendelkeznek, mind a mai napig. Ez igazán nehéz kérdés, ahogy a legjobb újdonság, vagy minden idők legjobb lemezének a kiválasztása is.
Tizennyolc éves londoni lemezbolti eladóként a 90-es évek legelején hogyan sikerült New York-i majd San Francisco-i, francia és japán produkciókat megismerned és szerződtetned?
Mivel írtam ezeknek a magazinoknak, mert abban az időben valószínűleg a legjobb klubban dj-ztem a világon, a zene miatt amit játszottam, a Gilles Petersonnal közös hétfő esték miatt a Bar Rumbában. Mert volt egy lemezkiadóm. Mert fiatal voltam és azt gondoltam egy új mozgalom részesei vagyunk, ami nagyobb hatalmat és nagyobb elérést biztosít nekünk. Igazán éhes voltam, megéltem és magamba szívtam null-huszonnégyben azt amivel foglalkoztam. Dj-ztem a világ körül, az internet előtti időkben ez jelentette az emberekkel való találkozás, a kommunikáció lehetőségét. Ezeknek a különböző dolgoknak az összessége kellett hozzá. És nagyon jó voltam a lemezek megtalálásában, nagyon jó.
Saját rovatod volt Mo’ Wax Please címmel a Straight No Chaser magazinban, ahogyan említetted is. Mint egykori zenei újságíró milyennek látod napjainkban a zenei újságírás helyzetét?
Nehéz kérdés, rengeteg újságíró létezik, de a viszonyuk a médiával nagyon különböző. Sok hasonló céget ismerek, mint a Pitchfork, hatalmas reklámbevételekkel, és a médiának ez a szintje túlságosan komoly. Sokkal jobban érdekelnek a rajongói oldalak, sokkal specializáltabbak. Ugyanakkor azt gondolom a zenei sajtónak most összességében nincs akkora hatalma, mint mikor én kezdtem. Bizonyos szempontból ez jó dolog, bizonyos szempontból rossz. Régen remek szerkesztők voltak, és ha újságírásról van szó az információ számomra néha sokkal izgalmasabb, mint egy extrém vélemény. Olyan magazinokat szerettem, mint a Straight No Chaser, a The Face, vagy az i-D, ahol lemezekről olvashattál, vagy a korszak még inkább underground magazinjait. Szomorú, hogy most nincs belőlük annyi. Persze angol perspektívából mondom mindezt, mert azt látom magam körül, de szomorú, hogy nincs annyi izgalmas és elkötelezett nyomtatott sajtó.
A Honest Jon’s lemezboltban dolgoztál. A lemezkiadód neve is a vinyl kiadványokra utal és azok a kiadványok a mai napig a gyűjtők kedvencei. Hogyan élted meg az éveket, mikor sorra zártak be a lemezboltok világszerte?
Abban az időben alkalmazkodni akartam ehhez. A munkám egy jelentős része nem kapcsolódik a fizikai lemezeladásokhoz. Ezek filmes, televíziós munkák voltak, nem fizikai megjelenések. Mikor a fizikai kiadványok nem mentek, – nem úgy mint ma – új lehetőségeket kerestem. Mint nagyon sok más esetben itt is alkalmazkodni kellett. Nézd csak meg a streaminget és minden mást, a zeneipar mára egy teljesen más hely lett, nem feltétlenül jó vagy rossz, de a zeneiparban mindig történnek hasonlók.
Mielőtt Dj Shadow debütáló albuma az Entroducing megjelent, sejtettétek, hogy ilyen elképesztő siker lesz és hogy a Rolling Stone magazin egyszer minden idők legfontosabb lemezei közé sorolja?
Nem, egyáltalán nem gondoltam volna, nem számítottam ekkora sikerre. Kimondottan azokban az időkben nem. Nagyon fiatalok és naivok voltunk, de azt tudtam, hogy (az Entroducing) különleges. Nem vártam, de reméltem, hogy jól fog menni. Vannak pillanatok amikor meghallasz vagy megérzel valamit, és ez valami rendkívüli volt. És mivel nem csak számomra, így tudtam, hogy különleges.
Az első UNKLE-lemezzel még a Top of the Popsban is felléptetek. Új korszakot nyitott meg a Psyience Fiction a Mo’ Wax életében és a tiédben?
Abszolút, azt hiszem a Mo‘ Wax egyfajta végét jelentette! Számomra egy új út, és a Mo‘ Wax számára hatalmas váltás volt. Nagyon egyedinek számított akkoriban. De ez a tény, és, hogy az A&M – a lemezkiadó, aminek akkor dolgoztunk – bezárt, ezek együttesen a mozgalom végét jelentették.
Ma már nehéz ilyet elképzelni de a Rabbit In Your Headlights klipeteket letiltotta az MTV. Akkor hogyan éltétek meg ezt?
Mint egy rémálmot! Mikor épp próbálsz promotálni egy single-t és egy videót, – és ez egy briliáns videó volt – erre letiltják az Egyesült Királyságban! Csak mert úgy gondolták, hogy az ütközések túl realisztikusak voltak, és hogy talán arra inspirálna embereket, hogy az autók előtt sétáljanak. Nem tudom, hülyeség! Főleg, hogy akkoriban a legtöbb videóban a Puff Daddy-féle nagy robbanások, helikopterek és fegyverek szerepeltek. Nem tudom, hogy valóban számított e. Abban az értelemben biztosan, hogy többet profitálhattunk volna belőle, mert az MTV-nek akkor nagy hatása volt a lemezeladásokra, és ez negatív hatást jelentett. De annak ellenére, hogy milyen hírhedt volt a videó, végül jelölték az év MTV videója díjra, ami azért elég ironikus.
A MTV által letiltott UNKLE videó
Más lemezkiadókhoz képest nagyon hamar felismerted a Wild Style soundtrack vagy Sun Ra lemezeinek zsenialitását. Végül sem a soundtrack újrakiadása, sem a Sun Ra feldolgozás album nem készült el. Mi történt?
Vannak dolgok, amik nem valósulnak meg. Néha több dolog nem jön össze, mint ami összejön. Annyi ötlet volt és annyi lehetőség. De ez mind az internet előtt történt, rengeteg más dolog zajlott. Dühítő, de előfordul az ilyesmi.
Sok olyan projekted volt, ami nem valósult meg akkoriban?
Százával voltak ilyen dolgok, rengeteg.
Évekig voltál a Fabric rezidense, négy mixet is készítettél a legendás Global Underground sorozat részeként. Dj-ként kik inspiráltak a lemezjátszók mögött eltöltött évtizedek során?
Korszaktól és helyszíntől függ. Fiatalon imádtam az olyan soundsystemeket, mint a The Wild Bunch vagy a Soul II Soul. Mikor belekezdtem nagyon szerettem az olyan hip-hop dj-ket, mint Grandmaster Flash vagy Red Alert. Az olyan New York-i dj-ket, mint Stretch Armstrong és Bobbito. Angliában olyan emberek inspiráltak, mint Gilles Peterson, Norman Jay, house dj-k, mint Sasha, Carl Cox, a zseniális Craig Richards, vagy Andy Weatherall. Szerettem az olyan dj-ket, mint Grooverider és Fabio, a New York-i dj-ket, mint Francois Kevorkian és Larry Levan. Dj Harvey-t Angliából, őt is nagyon szerettem. Rengeteg ember (inspirált), valószínűleg a többségük a kezdetek idejéről. A 70-es, 80-as, 90-es évek jelentik számomra a legnagyobb inspirációt. Derrick May és a hozzá hasonlók.
2016-ban készült el a rólad szóló film a The Man From Mo’ Wax. Mesélnél erről?
Ez egy dokumentumfilm, és az életem számos elemét megmutatja. Tíz évvel korábban kezdődött, mint végül megjelent, akkor sikerült végül befejezni. Az életem magaslataira és mélységeire fókuszál. Azt hiszem egy figyelmeztetés akar lenni, hogy mi történhet, ha fiatal vagy és sikeres. Egy zeneipari utazás csodáit akartuk bemutatni.
Két évvel később zeneszerzőként vettél részt egy másik filmes projektben Danny Boyle, Bizalom című sorozatához te írtad a zenét. Hogyan emlékszel vissza erre a munkádra?
Remek volt! Danny már használta korábban a zenémet néhány filmjében, A part volt az egyik, a másik címére nem emlékszem. A Meltdown fesztiválon találkoztunk az Underworld fellépése után, ő hozta szóba, hogy elkezdhetnénk zenéről beszélgetni. Aztán két évig nem is hallottam róla, mikor felhívott, hogy dolgozzunk egy filmzenén. Így újra találkoztunk, felvázolta a projektet és nekem nagyon megtetszett a sorozat alapötlete. Végül együtt dolgoztunk a sorozaton, én megírtam a zenét azokkal az emberekkel akikkel szoktam, közreműködőkkel akik rendszeresen velem játszanak. Összeraktam a soundtracket, és igazán remek élmény volt. Nagyon szerettem Danny-vel dolgozni, igazán nagyszerű ember, fantasztikus rendező. Angliában az ő filmjein nőttünk fel, a 90-es években a Mo‘ Wax idején ő különösen a filmes világ középpontjának számított. Szóval igazán remek volt vele együtt dolgozni, remélem, hogy újra fogunk majd. Szerettünk volna egy James Bond filmen is közösen dolgozni, de ez végül nem valósult meg, ami nagyon szomorú.
Az UNKLE hangzásra albumról albumra változott. A hip-hopból, az elektronika, majd a rock irányába léptetek el. Mik a további terveid ha, az UNKLE-ről van szó?
Írtam és írok továbbra is, az a célom, hogy elkészítsek egy új lemezt, ha összejön. Megpróbálom összehozni! Dolgozom az új zenémen.
