A megvalósult lehetetlen kívánság: Ott voltunk Ozzy és a Black Sabbath búcsúkoncertjén

Nagyon nehéz leírni azt az élményt, ami szombat este ért a birminghami Villa Parkban. Talán kezdésnek jó lesz, hogy semmi túlzás nincs abban, amit még a show előtt Ozzy Osbourne egyik hosszú ideje vele dolgozó embere mondott a színpadról:

Na igen, bejutni. Ez is hozzá tartozik ahhoz, hogy nehéz erről még írni. Július másodikán ugyanis az Ozzy és Black Sabbath előtt tisztelgő Birminghamben kóvályogtunk, jegy nélkül, hogy megnézzük a lehető legtöbb látványosságot, ami róluk szól. Kvázi zarándokoltunk. Még a Villa Park mellett is vettünk fel videót, ahol elmondjuk, hogy a bejáratnál közelebb mi ugyan nem jutunk a bulihoz. Én ezt így is gondoltam, hiába dobálta fel a barátainknak a Ticketswap állandóan a jegyeket, olyan drágák (és gyanúsak) voltak, hogy teljesen elengedtem a dolgot.

A LÁNGOLÓ NYÁR rovat támogatója a SAMSUNG

Ehhez hozzátartozik, hogy mikor bejelentették a bulit, akkor szerkesztőségi szinten eldöntöttük, hogy erre ki kell jönni, kerül, amibe kerül, akkora esemény. Négy nap próbálkoztunk a jegyvásárlással, egyszer sem sikerült. Szóval ennyi, erre nem megyünk. Aztán a Slayer két nappal az ozzys búcsú elé meghirdetett egy koncertet Cardiffba, mi meg gondoltuk, jó lesz vigaszkoncertnek, menjünk. Ráadásul a barátaink Nottinghamben élnek, akik között szintén van Slayer-rajongó, így összekötöttük az egészet egy baráti látogatással is.

Szóval megjártuk Birminghamet, utána elmentünk Slayerre, ami remek volt, de azért bennünk volt, hogy itt vagyunk egyórányira a Villa Parktól, elég szar érzés lesz streamen nézni az egészet. Ettől még eszembe nem jutott, hogy lesegessem a jegyeket, tényleg elengedtem a dolgot. Más szerencsére nem így volt ezzel közülünk, emiatt kiderült, hogy a Ticketmaster hivatalos csatornáján normál áron lehet jegyeket venni azoktól, aki végül mégsem mennek el a koncertre. Persze itt is nagyon gyorsan tünedeztek el a szabad helyek, de két ülőhelyet sikerült a kosárba tenni, és csodák csodájára megvenni. Ezután percekig bámultam csak ki a fejemből, kicsit remegtem is, hogy most ez a valóság vagy csak álmodom.

A nem létező zenekar remek bulija: a Slayer Cardiffban melegített be az Ozzy-búcsúra, megnéztük

Ez most így elég erős érzelmi kitörésnek tűnhet, de az a helyzet, hogy ha korábban megkérdezték, milyen koncertre vágyom még az életben, akkor azonnal rávágtam, hogy a Black Sabbath-ot megnézném még egyszer úgy, hogy Bill Ward dobol benne, és mindez legyen lehetőleg Birmighmaben. Ez majdnem olyan volt, mintha azt mondanám, hogy szeretném az eredeti Ramonest egyszer színpadon állni. Persze ellentétben a Ramonesszal, a Black Sabbath tagjai még élnek, de már akkor is lehetetlennek tűnt a dolog, amikor Ozzy nem volt ennyire lerobbanva, amióta pedig kiderültek a betegségei és folyamatosan mondta le a turnéit, koncertjeit, majd már nem is hirdettek meg egyet sem, tényleg könnyen mondtam ezt a lehetetlen kívánságom. És a megvalósuláshoz csak egy hajszálnyival kerültem közelebb a Back To The Beginning bejelentésekor, hogy aztán a négy nap jegykínlódás után minden visszaálljon az alaphelyzetbe.

Ebbe a teljes nyugalomba robbant bele az, hogy már akkor elkezdett remegni a kezem, mikor a bankkártya számát beütöttem, utána meg már attól rettegtem, hogy a kocsival ne legyen semmi, jussunk el Birminghambe, ott aztán lehet vele tőlem bármi, mi már ott vagyunk. Az is leírja a helyzetet, hogy soha nem vártam ennyire, hogy átmenjek a beengedőkapun, és soha nem készítettem szelfit, mikor beértem egy koncertre. Teljesen rajongóvá vedlettem, pedig a színpadra lépő zenekarok mindegyikét láttam már élőben korábban, többnél meg sem tudom mondani már hányszor, sőt, még a Black Sabbath-ot is háromszor láttam elbúcsúzni.

Nem is feltétlen a zenekaroknak szólt ez a rajongás, hanem a helyzetnek. Ahogy az eseményhez közeledve egyre több hír jött, egyre többet foglalkozott vele a teljes rockzenei sajtó világszerte, aztán ahogy Birmighamben sétáltunk, azért eszünkbe jutott, hogy most valami nagyból maradunk ki. Túlzás nélkül a történelem legnagyobb metáleseménye lett már előzetesen is az egész, és ez a hájp nélkül is így lett volna.

De nem maradtunk ki, a kocsi is bírta Birmighamig, délben már ott ücsörögtünk a helyünkön, megbeszéltük, hogy ez most így elég hihetetlen, bő fél napja még Nottinghamben azt tervezgettük, mit főzzünk szombat este, de pár órával később ez már okafogyottá vált.

Nem zene

Ezek miatt az utolsó pillanatban visszapotyogó jegyek miatt csomóan úgy jutottak belépőhöz, hogy nem egymás mellé kerültek. Mint mi. Aztán ott a helyszínen cserélgettük egymással az ülőhelyeket, így pár koncert után már mi is egymás mellett ültünk.

Milyen volt a szervezés? Gondolom a Villa Parkban ez azért megszokott, már a Premier League miatt is, de ment minden simán a beengedésnél, legalábbis az M szektornál kb. tíz percet álltunk sorban dél körül. Hogy a merch pultnál mennyit kellett várni, nem tudom, de ott rettenetesen nagy tömeg volt, pláne hogy a stadion ülőrészén nem is volt pult. Amúgy a sima póló 45 font volt, ami nagyjából 21 ezer forint, de ezen már lassan Magyarországon sem csodálkozunk.

Milyen volt az idő? Kellemes 21 fok, felhős, eső nélkül, és csak néha sütött arcba a nap, amitől ugyan nem nagyon lehetett a színpadot látni, de ez nem tartott sokáig. Szél viszont volt, ami miatt a hang néha másfelé ment, mint ahol mi ültünk.

Adtak vizet ingyen, a sör angol rendezvényszokásokhoz híven 7 font fölött, kaja szintén 7 font körül. Viszont aki ilyen bohóságokra adta a fejét, az gyakorlatilag lemaradt egy vagy két fellépőről is, annyira hosszúak voltak a sorok és rövidek a koncertek meg az átszerelések. A vizesember viszont jött a sorok közé is szerencsére.

A koncert első negyede felé már hálát adtunk az Istennek, hogy nem sikerült az elsőnek kinézett két állóhelyet megvenni. A teljes buli kilenc és fél óra volt, ezt azért leülni is kemény volt, még szerencse, hogy csak ritkán szóltak rá az emberre, ha az ülőhelyek előtt ácsorgott kicsit.

A zene

Az egész este a zenéről szólt. Egy színpadkép mindenkinek, még a nagyoknak is, kivétel nélkül, semmi láng, semmi különcködés, tényleg csak a zene. Ozzynak és a Sabbath-nak egy-egy konfettizés azért kijárt, de ők is ugyanúgy a Back To The Beginning felirat előtt játszottak, mint mindenki más.

Azt a stream miatt teljesen felesleges leírnom, hogy ki mit és hogyan játszott, így itt van top akármennyi akármi:

• Két sokat dolgozó ember volt, az egyik Nuno Bettencourt, aki gyakorlatilag a legtöbbet színpadon lévő zenész lehetett, illetve Ozzy leendő veje, unokájának apja, az átkötések alatt zenéket pakolgató Sid Wilson DJ. Utóbbi ugye a Slipknot tagja, és vele együtt ketten voltak ott a zenekarból, mivel a Mastodon alatt Eloy Casagrande is felment kicsit dobolgatni meglepetésből. (Casagrande amúgy konkrétan elsírta magát, mikor találkozott Bill Warddal.)
• A legpunkabb előadás a Guns N’ Rosesé volt, akik szintis nélkül, az ősidőket idézve, ötfős felállásban adtak koncertet. Ráadásul rögtön négy Black Sabbath-dallal kezdtek, köztük három olyannal, amit általában nem számolnak a klasszikusabb Sabbath-számok közé. Kicsit reménykedtem benne, hogy a teljes fellépésük Black Sabbath lesz, de a két legnagyobb slágerüket nem merték nem eljátszani. És magához képest Axl Rose is okés volt.
• Hiába Sabbath-special volt ez a buli, az Alice In Chains fellépésén a Would? okozott libabőrt. Mint mindig.
• A Lamb Of God elég rosszul hozta a Children Of The Grave-et, ahogy a Slayernek sem állt jól a Wicked World. Nem is értem, hogy miért ilyen bluesosabb, és nem valami egyértelmű doomos dalt választottak. Amúgy más Sabbath- vagy Ozzy-feldolgozásában nem igazán volt hiba.
• Kourtney Kardashian a korábban a színpadon is zenélő férjével (Travis Barkerrel) és gyerekével nézte a Slayer fellépését, méghozzá Gary Holt oldaláról. Ez csak azért érdekes, mert Holt híres a Kill The Kardashians pólójáról, és nem is rejti véka alá utálatát a család iránt.
• Az este legviccesebb embere egyértelműen Billy Corgan volt. A Smashing Pumpkins főnőke amolyan furcsa Drakulaként mászkált fel-alá és gesztikulált viccesen. A másik a hátizsákkal érkező Whitfield Crane volt, mint aki éppen melóból ért haza. Jó, Jason Momoa is vicces volt néha, de leginkább csak azzal, hogy Panterán beugrott pogózni. Amúgy a végefelé már lehet sokat is ivott, mert Tom Morello, az este rendezője átvette tőle a konferálást.
• Nem igazán kedvelem a dobszólókat, de azért elég jó volt, ahogy Chad Smith, Danny Carey és Travis Barker együtt tolták.
• A Toolt kifejezetten érdekes volt napvilágban látni, ahol nem tudtak a fényeik mögé elbújni, de így is működött a zenéjük. Legalábbis három számon át biztosan, amiből az egyik Black Sabbath volt természetesen.
• A Gojiránál azt hittem, hogy nem játszanak Black Sabbathot, de aztán ők lettek az első zenekar, ami négy dalt tolt el.
• És ide kapcsolódóan rögtön megemlíteném, hogy Lizzy Hale-en és a Gojira vendégeként felbukkanó Marina Viotti operaénekesen kívül egy nő sem szerepelt a színpadon. Ja, Dolly Parton és Cyndi Lauper beköszönt videón. Ez nagyjából sajnos reprezentálja is a női nemet a metál műfajban, pláne a toppon.
• Az este legfurcsább pillanata volt, amikor Danny Carey, Rudy Sarzo, Tom Morello, Adam Jones, K.K. Downing és Billy Corgan együtt tolták a Judas Priest Breaking The Law című slágerét.
• Az este legnagyobb meglepetései Ronnie Wood és Steven Tyler voltak. Utóbbi pláne, mivel mindenki úgy tudta, hogy azért lett kvázi vége az Aerosmith-nek, mert Tylernek elment a hangja. Nem, nem ment el, vagyis az ugyan nem derült ki, hogy hosszabb távon hogyan bírná, de az itt eljátszott három dalt egészen egyszerűen tökéletesen hozta, pedig még Led Zeppelin is volt köztük, és semmiféle sikítással nem spórolt. És hát a frontemberséget is lehetne róla mintázni. Tényleg tátott szájjal lesett mindenki, mekkora show-t csinált tíz perc alatt. Ja, és a Walk This Way alatt ugrott talpra először még az ülő szektor is.

• Minden tiszteltem Ozzyé, aki ezt az egészet bevállalta. Már amiatt is, mert semmit nem javítottak a hangján, énekelt, ahogy tudott, eleinte erőteljesen, de hiába fújkált ezt azt a szájába, már a szólódalai végére kimerült. Nagyon látszódik rajta a Parkinson-kór, talán ez már nem is az utolsó pillanat volt, hogy színpadra tudott állni (ülni), hanem az utolsó utáni. Viszont élvezte láthatóan a dolgot, és azért a rutin még benne van a jellegzetes kiabálásokkal, kalimpálásokkal, tapsoltatásokkal. És még a vízlocsolást is megoldották a trónján. Amúgy rendesen megható volt az egész.

• Félő volt, hogy Ozzy hangját a Black Sabbath-ra nem tudják összeszedni, és nem is tudták, sokkal gyengébben énekelt, mint a szólódalai alatt, de azért ugyanolyan lelkesen. És hát ott volt Bill Ward, aki pólóban kezdte, majd ledobta, és mint fiatalon, félmeztelenül tolta végig a négy dalt. Kicsit vártam, hogy a szakálla és haja is kinő a Paranoid végére. Nem nőtt ki, sebaj, ezzel a fellépéssel Bill Ward szakálla nélkül is teljesült a zenei lehetetlen kívánságom.

Több mint harminc éve vagyok Black Sabbath-rajongó, már az 1998-as budapesti kisstadionos koncert is olyan volt nekem, mint valami álom beteljesülése, amit azóta is emlegetek. Hogy ott lehettem Ozzy tényleges búcsúján, azt még egyelőre fel sem fogom teljesen, de biztosan örök életre szóló élmény volt. Ráadásul az egész show a zenei ízlésem magját reprezentálta, amik mellé ugyan jöttek az évtizedek alatt más műfajok, estek is ki, de ezek kitörölhetetlenül ott maradtak végig. Mintha ezt a kilenc és fél órás gálaműsort a 18 éves Dankó Gábornak állították volna össze.

James Hetfiled azt mondta a színpadon:

„Sabbath nélkül nem lenne Metallica. Köszönjük fiúk, hogy célt adtatok az életünknek, köszönjük Black Sabbath.”

Hogy nekem milyen lenne az életem Black Sabbath nélkül, azt nem tudom, de csak ismételni tudom Hetfiled szavait:

köszi Black Sabbath, kösz mindent Ozzy!