Idén már negyedik évadát kezdi a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál. Az október 9 és 22 között megrendezett összművészeti programsorozatban műfajteremtő formációk és a maguk területén kiemelkedő alkotók érkeznek Budapestre, köztük olyan nevek, mint a Vaszilij Petrenko és a Royal Philharmonic Orchestra, Gabriela Sherer, Johannes Kammler, Jeff Mills, az Einstürzende Neubauten, vagy a Recirquel társulata. Társrendezvényként pedig olyan események várják a közönséget, mint az Art Martket, az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, vagy az Akváriumban helyet kapó Isolation Budapest, ahol a kortárs könnyűzene legizgalmasabb előadói lépnek majd színpadra.
A 15 nap egyik legizgalmasabb koncertjének a luxemburgi születésű zongorista és zeneszerző, Francesco Tristano első budapesti fellépése ígérkezik, aki október 12-én, vasárnap játszik majd a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. A műfaji korlátokat bátran átlépő alkotóról minden címke lepereg, hiszen ugyanolyan otthonosan mozog a klasszikus mesterek és a jazz világában, mint az elektronikus zene területén. Minderről és még sok minden másról a Liszt Ünnep közelmúltbeli sajtóeseményén beszélgettünk vele.
Október 12-e lesz az első alkalom, hogy Budapesten lépsz fel. Hogyan kaptál meghívást a Liszt Ünnepre és mit vársz a magyarországi debütálástól?
Ez a sajtótájékoztató az első alkalom, hogy Magyarországon járok. Éjfélkor érkeztem, így a városból még nem láttam túl sokat, de ittam egy remek kávét, már ezért megérte. A Liszt Ünnep szervezői a honlapomon vették fel velem a kapcsolatot, aztán elkezdtünk beszélgetni a koncerttel kapcsolatos ötletekről. Tetszett a koncepció, hiszen Liszt egy látnok volt, a zongorakoncert feltalálója. És már évek óta foglalkoztat, hogyan valósítható meg egy zongoraest úgymond korszerűsítése korunk technológiájával, az én esetemben elektronikus zenei elemekkel. Ahogy azon is régi kérdés, hogyan lehet bevonni mindebbe a fiatalabb közönséget, mert az én tapasztalatom is az, hogy a klasszikus zene gyakran el van zárva a fiataloktól, különösen azoktól, akik nem feltétlenül részesülnek zenei képzésben. És ez nem jó, mert a klasszikus zene bizonyos értelemben egy kitaláció. A klasszikus zene valójában mindig is kortárs volt, az adott kor mainstream vagy popzenéje.
Tehát a saját előadásomban, abban, amit számomra egy zongoraest jelent, sokkal messzebbre mehetek, mint amit manapság általában csinálni szokás ilyen címszóval – ami lényegében ugyanaz, mint amit 150 évvel ezelőtt is így hívtak. Integrálom az elektronikus zenét, a saját zenéimet, az improvizációt, vannak átmenetek az elhangzó darabok között, hogy a közönség egyfajta addig ismeretlen térbe lépjen azáltal, ami létrejön a színpadon. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor nem egészen biztos, hogy valami az egyik darab vége, a következő eleje, netán valami a kettő között. A fogadtatást illetően elvárásaim nincsenek, de remélem, hogy az általam kínált 21. századi zongoraest megtalálja majd azt a közönséget, ami rezonál erre az elképzelésre. És persze megtisztelő számomra a meghívás.
A programban a saját darabjaid mellett olyan szerzőktől játszol majd, mint Liszt Ferenc vagy Girolamo Frescobaldi, szóval felfogható egyfajta zenei időutazásként is a 16. századtól napjainkig. Hogyan állítod össze egy-egy fellépésed programját, mennyiben határozza meg az elhangzó darabokat a fellépés helyszíne?
Mindig van egy közös szál, ami végigfut az egész programon, ez lehet egy dallam, egy ritmus, vagy csak néhány hang, ami elvezet a következő darabhoz. Kicsit olyanok a koncertjeim, mint egy DJ szett, ahol igazából soha nincs szünet. Nem kell, hogy mindig ugyanazt a struktúrát kövessük, hogy elhangzik egyik darab a másik után, van közöttünk, ami úgymond klasszikus, aztán egy romantikus, meg talán egy kortárs mű, általában 1920 vagy 1930 környékéről, tehát valami olyasmi, ami már száz évvel ezelőtt született, az pedig emberek tapsolnak közöttük.
Frescobaldi nagyszerű zeneszerző, ugyanakkor szinte senki nem ismeri, pedig a maga idejében, ha úgy tetszik, igazi nagymenő, igazi sztár volt. A római debütálására több ezer, talán több tízezer ember volt kíváncsi, akár egy korabeli Woodstock fesztiválnak is nevezhetnénk ezt utólag. Szerintem fontos, hogy ráirányítsuk a figyelmet néhány olyan zeneszerzőre, akiknek a munkássága kicsit az idő homályába veszett, mert néha, bizonyos véletlenek folytán nem csak a legjobbak neve marad fenn. Ugyanakkor egy-egy este programja nagyjából független attól, hogy hol játszom. Ha tudom, hogy valamilyen téren eltérünk a megszokottól – például, hogy a zongora középen van, a közönség pedig körbeállja azt, ahogy most, a sajtóesemény elején is játszottam -, akkor lehet, hogy kicsit más módon állítom össze a programot. De általában azt csinálom, hogy egyszerűen bemutatom ezt a magamban csak „Zongora 2.0”-nak nevezett elképzelést, amiről a műsorom szól.
Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy számodra nem az a normális, ha évszázadokkal ezelőtt írt darabokat változatlan formában interpretál egy játékos, hanem ha eljuttatja azt a következő szintre és friss kontextusba teszi. Hogyan éred el azt, hogy megtaláld az ideális egyensúlyt a mű eredeti felfogása és a friss nézőpontok között?
Úgy gondolom, mindig más és más a helyzet, szóval erre nincs recept. De például a budapesti koncerten elhangzik majd két Liszt-darab is, amelyek közül az egyiket nagyon klasszikusan, nagyon „normálisan” játszom majd, a másikat viszont nem, azt vegyítem majd elektronikával, és némileg átértelmezem, hogy új megvilágításban mutathassam be. Fontos, amit te is említettél, a kontextus. Minden a kontextusról szól. Ha elmész egy reneszánsz templomba Olaszországban, és ott van egy történelmi hangszer, mondjuk egy csembaló a 16. századból, és valaki eljátszik rajta egy Frescobaldi-darabot, akkor nincs kontextus, legfeljebb annyi, hogy megpróbáltunk újraalkotni egy 400 évvel ezelőtti helyzetet és környezetet.
De a mai környezet, például az olyan nagyobb koncerttermek, amelyekben mostanában fellépek, nem léteztek még száz évvel ezelőtt sem. Nem hiszem, hogy Frescobaldi valaha arra gondolt volna, hogy az ő zenéje ilyen helyszíneken is megszólalhat. Szóval a kontextus változik, és ez lehetővé teszi, hogy a zenét eljuttassuk egy másik szintre, olyan eszközökkel, mint elektronika, vagy a fény- és a látvány megtervezése, amivel különleges élményt adhatunk a közönségnek, ha úgy tetszik, egyfajta megállított pillanatot az időben. Persze van olyan, amikor ezek az eszközök elfedik a valódi érzelmek hiányát, de nekem nem ez a szándékom. Ideális esetben a koncepció az olyan pillanatok elérése, amikor igazán meg tudod változtatni az embereket, akár csak egy órára, fél órára, öt percre. Én ezt tartom a küldetésemnek, és nagyon boldog vagyok, ha sikerül.
Ebben a pillanatban mi jut eszedbe ebben a következő szavakról: klasszikus, kortárs, elektronikus?
Szerintem a „klasszikus” a legproblémásabb, mert a klasszikus zeneszerző archetípusa Mozart. De Mozart sosem írt „klasszikus” szonátát. Ő csak szonátát írt. Aztán 150 évvel később úgy döntöttünk, hogy ó, hát ez a klasszikus, és elkezdtük így nevezni a múltban született zenéket. De ha ezt a logikát követjük, a rock and roll korszak sztárjai például azért klasszikusak, mert a zenéjüket még ma is játsszák feldolgozások formájában, annak ellenére, hogy az eredeti előadók már nem élnek. Szóval ennek így szerintem nincs sok értelme. Nem hiszem, hogy meg lehet határozni, mi a klasszikus, mert valójában vagy minden klasszikus, vagy semmi sem az. A kortárs, mint jelző, nagyon fontos, mert így nevezzük a zenét, ami most születik, ma, a mi időnkben. A leginkább kortárs az improvizált zene, mert az csak abban a pillanatban létezik, amikor megszólal, és persze, ha készül róla egy felvétel, akkor az bizonyos értelemben már is nem kortárs.
Szép ellentmondás.
Elektronikus… Vicces, de Jean-Michel Jarre azt mondta, hogy az elektronikus zene a 20. század klasszikus zenéje. Szóval ez olyan, mint egyfajta visszacsatolás. Minden fogalom reagál a másikra, és ezek egymásból táplálkoznak. Szerintem ez azt mutatja, hogy a zene valójában egy kontinuum, amiben nem igazán választhatók szét egymástól a dolgok. Bach írt néhány olyan darabot, amelyek koncepciójukat tekintve kifejezetten elektronikusak a szó mai értelmében. De persze neki nem állt rendelkezésre az elektromosság, így nem is definiálhatjuk ezeket a zenéket így. Én szeretem szabadon használni ezeket a kifejezéseket, és ha ki kellene választani, melyik jellemez a legjobban, akkor az egyértelműen a kortárs.
A saját zenédet illetően mik a fő inspirációs forrásaid, akár művészi értelemben, akár hétköznapi érzések szintjén?
Az inspirációt bizonyos értelemben túl-, a munkát pedig alulértékelik. Persze, jó dolog inspirálódni: ha átélsz egy eseményt, találkozol valakivel, vagy elutazol egy helyre, ami által ihletet kapsz, és ebből valami művészet születik, az nagyszerű. De ez nem feltétele semminek. Nekem nincs rá szükségem. Számomra a zene inkább olyasmi, mint a kézművesség. Felkelek reggel, és zenét írok. Tehát nem várom az inspiráló pillanatot, a heurékát, hiszen már tudom, hogyan kell megírni egy darabot. Már azelőtt elkezdek komponálni, hogy ihletet kapnék. Aztán jön az ihlet az illetően, hogyan folytassam magát az ötletet. De ha választanom kellene szuperfontos események és a mindennapi élet között, akkor az utóbbira szavazok, mert a mindennapi élet nagyon inspiráló. Nekem elég, ha reggel felkelek és meglátom a napfelkeltét. Csinálok egy kávét, és kora reggel elmegyek futni. Onnantól nagyjából az egész napom jó, és ennél több nem is kell.
A darabjaid széles skálát járnak be hangulati téren és játéktechnikát illetően is, jó példák erre mondjuk a kollaborációd Alice Sara Ott-tal, az olyan meditatív darabok, mint a Lazaro, vagy az olyan elektronikusabb tételek, mint a The Melody. Van-e olyan műfaj, ami úgy hat rád, hogy elsőre nem nyilvánvaló, de ha a dolgok mélyére ásunk, meglepő felfedezés lehet a hallgatónak?
A meglepetés jó. Szeretem meglepni magam, mert azt hiszem, ha nem tenném, akkor először is unatkoznék, másrészt nem igazán tudnék meglepni másokat. Ezért ritkán reprodukálom ugyanazt a receptet, vagy igyekszem kerülni is az ilyesmit. Néha nagyon könnyű rutinból dolgozni, és írhatnék minden nap olyan darabot, mint a The Melody, de mi értelme lenne?
Ez valójában arra vezethető vissza, hogy mi is a zene? A zenében ugyanúgy vannak hozzávalók, mint amikor főzöl. Van ritmus, van dallam, vannak hangszínek, tehát a hangszerek hangja. Van rend, van káosz, és ha mindezeket összekevered, nagyon sokféle lehet a végeredmény. Vannak napok, amikor hajlamos vagyok arra, hogy dallamosabb dolgokat írjak, kis zongoradarabokon és hasonlókon dolgozzak. Más napokon pedig úgy érzem, hogy valami igazán underground technót kell csinálnom, olyankor be is kapcsolom az összes szintetizátoromat. De lényegét tekintve ugyanazt csinálom, hiszen mindez csak zene.
Ez a széles spektrum talán el is bizonytalaníthat néhány hallgatót, mert hallanak valamit, ami tetszik nekik, aztán hallanak valami nagyon mást. De ez az, ami meghatároz engem, mert tényleg nem akarom ugyanazt a dolgot újra és újra megismételni.
Mik a terveid a közeljövőt illetően, illetve mire számíthat a közönség a budapesti koncerten?
Folyamatosan dolgozom a Bach-felvételeimen. Emellett tavaly létrehoztam a saját kiadómat, ami nagy lépés számomra, a neve Into the Future. Most írtunk alá egy terjesztési szerződést egy franciaországi céggel, szóval lesz sok tennivaló ezen a téren. Emellett dolgozom új techno és dancefloor anyagokon is, ezek év vége felé látnak majd napvilágot. Jövőre pedig lesz néhány fellépésem szimfonikus zenekari kísérlettel, zongorával és elektronikával, mindennel együtt.
További információk a Müpa és a Liszt Ünnep online felületein!
Fotók: Ryuya Amao, Marie Staggat
