Hirdetés

A láthatatlan magyar szerzői képregények

A hazai képregényes élet úgynevezett szerzői szegmense kissé behatárolt módon tud csak eljutni közönségéhez; de már a megjelenés, kiadás is küzdelmes, kevés kiadó mer pénzt belerakni, hiszen kétséges a megtérülés. Persze a címben túloztam némileg, ám a sokszor egyszerűbb módokon, például digitális nyomtatással készülő, néha egyenesen fanzinszerű füzetek a hazánkban eleve nem túl széles körű képregényrajongói bázisnak is csak kisebb hányadát érdeklik. Az eddig minden év májusára a Dürerbe szervezett Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál is csúszkált ide-oda az utóbbi években, szerencsére a Kopaszi Gát szomszédságába átköltözött szórakozóhely most is bevállalta a rendezvényt, így a főleg kiadói vásárra, színpadi beszélgetésekre és díjátadókra, valamint rajzolási lehetőségekre felfűzött június eleji esemény (ami a 17. volt a sorban) nagyjából hozta a várakozásokat.

Az oldott hangulatú fesztiválon jókat bandázhattunk hasonszőrűekkel, most viszont rátérünk a frissen kijött szerzői képregényekre. A gyakran csak néhány tucatnyi, de legfeljebb pár száz példányban megjelenő kiadványok (és szerzőik) az év három legnagyobb börzéjén, és főleg a két fesztiválján, a májusin és a decemberin kerülhetnek leginkább az érdeklődők elé. Ezt követően persze a képregények egy része bekerül az ilyesmire szakosodott webes terjesztők kínálatába, így szerencsére nem tűnnek el teljesen szem elől. Persze mégis jobb együtt lenni, beszélgetni, dedikáltatni és a füzetekbe rajzoltatni a szerzőkkel. Itt most nem megyek bele történeti elemzésekbe, alkotói életutak részletezésébe, mindössze megemlítek néhány érdekes újdonságot.

A Szif kiadásában kihozott Igaz volt egyáltalán? – képregények a gyerekkorról című válogatás a Szép Eszter kutató/publicista által szervezett Hogyan működik a képregény elnevezésű online kurzus kézzelfogható eredménye, azaz egy válogatás tíz-egynéhány fiatal munkájából, melyekből kivillan tehetség, gondolat és érzéscsomag, így adódik a kérdés: marad-e ebből valami a pillanatnyi fellángoláson túl, kikerül-e közülük mondjuk egy következő Lakatos István, Lénárd László, Oravecz Gergő, vagy Téjlor? Nyilván nem véletlenül említettem éppen őket, de mielőtt tovább mennénk, ne hagyjuk ki Hollerbach Emilt, akinek már nem is első füzete a Zsiger kiadónál a fesztiválra időzített Amit a falakról tudni kell első része. Emil ezzel a hatásos, jól felépített, tömény felnövés- és közérzet-képregényével megvett kilóra: klasszikus panelezést ritkán alkalmaz, a ceruzarajz és vízfestéktechnika közé belőtt szabadon burjánzó, mégis könnyen áttekinthető vizualitásával és őszinte hangnemével máris ott van a legjobbak közt. Baromi jól tud karaktert ábrázolni testtartásokkal, mozdulatokkal és arcberendezésekkel, ráadásul mindössze néhány vonallal. Nem is csodálom, hogy SUM című képregényéért Alfabéta-díjra jelölték. Jöhet is mielőbb a füzet második része.

Emil egyébként ott van a Hudra Móni és Oravecz Gergő szerkesztette Q Képregényújság szerzői közt, ami lap a legjobb fanzinos időket is beidézi a kilencvenes évekből. Persze míg azok javarészt direktebben kötődtek az underground zenei kultúrához, a Q sokkal inkább közérzet- és korkép orientált, éppúgy reflektál a külső világra, társadalmi berögzülésekre, mint belső folyamatokra, lelki terhek cipelésére, a velük való szembenézésre és a feloldásuk nehézségeire. Jobban belegondolva mégis rokonítható a fanzinok mindenkori világával, végül is a punk-robbanás óta „a világ és az én” kapcsolata, szembenállása és konfliktusai a vezérelv, az pedig, hogy ez formailag a mainstreamtől eltérő zenekarok szövegei és zenéje, vagy pedig egyéb művészi útkeresésekben nyilvánul meg, szinte mellékes. Egyébként éppen Oravecz Gergő az, aki bizonyos vonatkozásokban a legközelebb áll a hagyományosabb képregény esztétikához és elbeszélésmódhoz a Q-ban érdekeltek közül, rá nagyobb volumenű történetmesélős sztorit is lehetett bízni: az először angolul, majd 2020-ban magyarul is kijött A Faith No More Képes Testamentuma meglepően hatásos és jól felépített képregényes biopic a kultikus rockbandáról, reméljük, hogy nem ez volt az egyetlen kirándulása ilyen irányokba.

Lénárd László az a fajta alkotó, aki nem feltétlenül rajzolóként ragad meg az emlékezetben, sokkal inkább íróként (képregényes recenziói is a kedvenceim); de még így sem pontos, mert vékonyvonalas ceruzarajzai is remekül passzolnak szabadon áramoltatott, állandó asszociációk mentén csavarodó sztorijaihoz, amiknek valójában nincs is sok köze a klasszikus történetmeséléshez, tehát maradjunk annyiban, hogy Lénárd munkáit nem is érdemes a bevett formulák szerint szétszálazni. Az Érdekelnek a sárkányok? (Kilencedik.hu) egy szép fehér könyvecske, amit szerzője úgy írt és rajzolt tele, hogy haladásunk irányait nem feltétlenül vezeti kemény kézzel, így először csak forgattam, lapozgattam, hol is tudnék legkönnyebben belekezdeni. Később kiderült, hogy tényleg máshogy is eljárhattam volna, azzal a fajta anyaggal van ugyanis dolgunk, amiben elsődleges a szabad képzettársítás, miközben még csak nem is annyira abszurd, mint az eddigiek alapján tűnhet. Inkább afféle „rövidre vágva”. Úgy tűnnek fel lépten-nyomon új karakterek, mintha már ismernünk kéne őket, állandó kényszert szülve visszalapozásra, hogy lemaradtam-e valamiről. Aztán persze nem, csak a sárkányság állandó, és a lovagi meg a paraszti lét, de még ők sem, mert a sárkányok is csak emberek, esznek és kérdeznek, lustulnak és viccelnek, elégedetlenkednek és csinálnának már valami maradandót. Az emberek megpróbálnak együtt élni velük, mert legyőzni nem lehet őket, vagy inkább a sárkányok próbálják elfogadni az embereket, mert senki nem jobb vagy rosszabb a másiknál. Nem beszélve arról, hogy a belső sárkányt megregulázni eleve emberes feladat.

Egészen másik iskola a tradicionálisabb történetmesélésben érdekelt Téjloré, aki gyakran dolgoz fel klasszikus sztorikat, regényeket, novellákat, valamint vicces anekdotákat, merthogy van egy jellegzetes karikaturista énje is. Mivel profi rajzoló és gyakorlott adaptáló, az adott témához tud stílust rendelni, így sokszínűsége révén a Téjlor Művek 2 (HK Comics) többszerzős válogatásnak is tűnhet. A Sherlock Holmes epizód, a Nemere féle sci-fi novella, a Szent korona elrablása, vagy a Római regék sorozat a régi iskolát idézi, a hazai nagyok közül is talán leginkább Fazekas Attila hatása a legszembetűnőbb, ami nem meglepő, Téjlor eleve mestereként tekint rá. A Gulliver utazásai és a Bötyár Bandis rövidek viszont humorközpontúak, azokban a karikírozó vonások dominálnak. Ám ezekben sem szakad el a történetmesélés alapszabályaitól: minden jól nyomon követhető, logikusan építkező, és a panelhasználat is mértéktartó, csak apróságokban tér el ezektől. Abban, amit csinál, Fazekas Attila mellett jelenleg Téjlor a legjobb az országban. (A rég elfogyott Téjlor művek 1-et nem érdemes keresni, már a szerzőnek sincs példánya belőle, ha valamikor újra kiadásra kerül, arról a kiadó honlapján lehet majd tájékozódni.)

Végül elérkeztünk Lakatos Istvánhoz, aki szerény véleményem szerint túl kevés képregényt publikál, merthogy gyerekkönyveket ír és rajzol, ezek szerint elsősorban, nemrég pedig saját képregénykiadót is alapított. Pedig ha rám hallgatna, semmi egyebet nem csinálna, csak havi képregényfüzeteket. Ha ebből nem derült ki, mondom: egyértelműen ő a kedvencem a hazai színtérről. Ilyesmire persze nehéz életvitelt alapozni, így örülni kell annak, ami van, most például a Rájás Gerbaud című limitált példányszámú könyvecskének. Kezdem azzal, hogy akinek kedves az élete, azaz szellemi és lelki előmenetele, ezen a ponton keresse is fel a szerző valamelyik közösségi oldalát, és írjon neki, hátha akad még pár példány belőle. Aki persze ismeri a Lencsilány című képregényes főművét, vagy a Mesék az ágy alól válogatást, annak nem is kell tovább magyarázzam, hogy a magyar Tim Burtonnak is becézett művész miért olyan jó. Például azon felül, hogy Burtonnél is jobb, már csak annál fogva is, hogy István nem csak abban a fajta darkos stílben és vonalvezetésben mozog szabadon, de egészen más utakra is el bír kalandozni, ezt pedig feltételezhetően a hagyományos narratíváknak fittyet hányó meseírói, és a groteszket is könnyedén beforgató fantáziája segíti. Gyilkos humora néha bizony felszántja saját textúráit éppúgy, mint az olvasó lelkivilágát; az enyémet történetesen nem, mert bukok az ilyesmire: a bennünk lakozó bunkó-én tükörképe egyszerre nevettet és nyugtat meg. A Rájás Gerbaud esszenciális Lakatos mű, vicces (majdnem sci-fi) abszurd, és maró segélykiáltás a magány roppant mélységeiből. Bár végig pörög és semmi időt nem hagy a meghatódásra, ügyesen kerülgetve az alázuhanás rémét, de ez bizony néha csak hajszálon múlik, és pont ettől a sebezhetőségtől és csaknem alábucskázástól lesz végtelenül emberi és vonzóan fájdalmas. Mindezen felül István az utóbbi idők legbájosabb figuráját is megalkotta a „jámbor lelkű, barátságos, gyengéd, segítőkész, istenfélő, ám igen magányos kis, fából készült Jankó, Fajankó” személyében, aki „szerencsére arra járt”.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,440KedvelőTetszik
2,900KövetőKövetés
1,050FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés