Az oviban tavaly tavasszal ki kellett töltenem egy logopédiai felmérést azzal kapcsolatban, milyen szinten áll kislányom beszédkészsége. Aki nem látott még ilyet, képzeljen el egy A4-es lapot, rajta 7-8 olyan kérdéssel, melyeknél például be kell karikázni a felsorolt kifejezések közül azokat, amiket gyermekünk már aktívan használ, és így tovább. Utolsóként egy kipontozott részre kellett beírnom három tőle származó, teljes, kerek mondatot. Nem bírtam magammal, meg gondoltam, talán szerzek egy jó napot a derék logopédus hölgynek vagy úrnak, így harmadikként szó szerint idéztem a következőt: „Apa, én nem akarok Helmet-koncertre menni!” (A selypítés leírva modoros cukiskodásként jön le nálam, ezért elhagytam, ha akarjátok, képzeljétek hozzá!)
A tavalyira végül nem is jött, amit talán nem kell zokon vennünk egy négyévestől, idénre viszont meggondolta magát, csak most mi nem mertünk kockáztatni, mert egy előzenekar nélkül is bő másfél órás koncert az Analogban nem olyan, mint a Fekete Zaj Fesztivál, ahol, ha a műsoridő felénél valaki leszól a nyakamból, hogy mégsem tetszik az Enslaved, akkor el lehet menni a játszótérre anyával. Talán lehettünk volna bátrabbak, mert a zenekaron most sem múlt semmi.
Akkor ugye Left lemezbemutató turnéval jöttek, most meg harmincéves Betty-jubileummal, szóval egy fokkal kevésbé volt lutri a setlist, hiszen azt lehetett tudni, hogy az első felvonás teljes terjedelmében a ’94-es lemezről szól majd, az első daltól az utolsóig. Ilyen kezdéssel meg nem nagyon lehet mellényúlni, hiszen faltól falig klasszikus anyag ez, olyan, egyébként is gyakran hallható koncertfavoritokkal, mint az albumot, és ezzel az estét is nyitó Wilma’s Rainbow, az I Know, a Milquetoast vagy a Rollo. Másfelől a közönségnek azon része, aki mindig örülnek a ritkábban előkerülő daraboknak – köztük én is -, hasonlóképpen bólogathattak vigyorogva a Biscuits For Smut harminc év távlatából is zseniális, lehangolt riffjére, a Sam Hell country-s, bluesos kikacsintására, a The Silver Hawaiian élőben a lemezváltozatnál is sokkal súlyosabb, már-már szürreális témáira, meg nyilván az amúgy rendszeresen játszott Beautiful Love jazzből kontrollált zajkeltésbe átváltó őrületére.
Kis szünet után pedig jött a második félidő, egyfajta vázlatos múltidézéssel, kisebb-nagyobb meglepetésekkel, hiszen a műsornak ezt a részét a turnén folyamatosan variálták. A budapesti koncerten ezúttal többek között olyan dalokat dobott a gép a közönségnek, mint a Monochrome albumot nyitó Swallowing Everything, a Strap It On kezdődala, a Repetition, a Bad Mood ugyanerről a lemezről, a (High) Visibility – és azt hiszem, a Driving Nowhere, de lehet, hogy a Birth Defect, hirtelen nem vagyok benne biztos, setlistem meg nincs – az Aftertaste-ről, a Bad News a Dead To The Worldről, meg a Better a Meantime-ról. Ahogy tavaly is írtam, a magam részéről kifejezetten becsülöm és szeretem ezt a kockázatvállaló attitűdöt, hogy mernek változtatni akár estéről estére, és nem csak a jól bevált, tuti slágerekkel etetik a rajongókat, ahogy manapság szinte mindenki más csinálja. Persze a ráadásban jött aztán a kötelező Unsung – amire, megint csak kötelező módon, nagyokat röhögve rá is énekeltük páran a Mindenki megdől első pár sorát -, meg az In The Meantime zárásként, de még ezek közé is sikerült beékelni egy kuriózumot a Born Annoying-ról származó Your Head képében.
Mit írjak a zenekarról, amit még nem írtam le korábban többször is? Minimum 12-13 éve nyomják stabilan ebben a felállásban, Dan Beemannel a ritmusgitárnál, Dave Case-zel a basszusnál, Kyle Stevensonnal a doboknál. Ilyenkorra, pláne ennyi koncert és több közösen készített lemez után már kialakul az a féle kapcsolat, mint amikor a maffiafilmekben egy tekintetből kiolvasható, hogy valakihez hamarosan érkezik a szicíliai üzenet. Óramű pontosságú összjáték az olyan részeknél is, amiket kibővítenek, vagy valamilyen szinten improvizálnak a lemezes verziókhoz képet, mert erre is van példa szép számmal – ilyesmit is elég kevesen csinálnak, mióta a zenei menüztetéssel foglalkozó látványpékségek lettek a rock / metal színtér igazodási pontjai. De hát akinek nem tetszik, ne menjen oda, meg persze ide sem kötelező – Page Hamilton legalábbis láthatóan így gondolja: a jelzésértékű konferálás gyanánt elővezetett kedélyes sztorizgatás mellett, ha ahhoz van kedve, továbbra is derűs pimaszsággal csipkelődik a színpadról, akár a Guns ’N Roses, akár a Bad Mood riffjét kölcsönvevő System of a Down, vagy épp a Sam Hell hallatán fanyalgó néző kárára. Közben meg a jelek szerint máig nem unja ezt az egészet, és hatalmas lelkesedéssel játssza a maguk minimalista módján zseniális, furán ritmizált, védjegyszerű riffeket, meg a hasonlóan egyedi szólókat, és valószínűleg kimondottan hálás azért, hogy elég sokfelé akad egy közepes méretű klubra elég ember, akik bő 35 év után is kíváncsiak rájuk. Pusztán udvariasságból valószínűleg nem pacsizgatna és beszélgetne a színpad előtt összegyűlt koncertlátogatókkal még félórával a buli vége után is.
Nem tudom, hány ilyen kör van még ebben a zenekarban, hiszen Page – bár esélyes, hogy szed valamit öregedés ellen -, jövőre már 65 éves lesz. A Left ugye hét évvel az azt megelőző Dead To The World után jött ki, ráadásul, ha az a forgatókönyv valósul meg, amiről a koncert előtt megjelent interjúban szó esett, jövőre szólólemez érkezik, szóval ki tudja, lesz-e új Helmet-album a belátható jövőben? Az viszont biztos, hogy ha jönnek még, legközelebb is ott leszünk, legalább eggyel többen.
Kiegészítés szakmai szempontból igényes olvasóknak. Nem tértem ki a hangzásra, mert túl hosszú lett volna a beszámoló. Az ezzel kapcsolatos részleteket hiányolóknak csak annyit, hogy az elején a mély frekvenciák eléggé uralták a hangképet, két-három dalban hallhatóan reccsent is a cucc, amikor Stevenson úr kicsit jobban odasózott a tamokra, de a zavaró tényezőket a koncert előrehaladtával szépen kiiktatták: előbújtak a gitárok, meg az ének, és a Beautiful Love utánra vagy teljesen beállt minden, vagy az én fülem szokta meg a hangzást. A lényeg, hogy jobboldalt, majd a második résznél nagyjából középen, a harmadik-negyedik sorban állva, végül az utolsó számnál pogózás közben sem volt hiányérzetem ezt illetően. Remélem, elég alapos voltam.
