Hirdetés
Hirdetés

A király visszatért, a sánta kántor menekült – Ilyen volt a Mercyful Fate a FEZEN-en

Az Y-generáció egy része jó eséllyel három súlyos traumát is elszenvedett a 90-es években: a Kacsamesék megszakítása a mai napig pszichiátriai konferenciák anyagát képezi, ez nem is lehet kérdés. Aztán ott voltak azok a saját keresettel még nem rendelkező tizenévesek, akik anyagi támogatást kértek a Black Sabbath-Pantera-, illetve Metallica-Mercyful Fate-koncertek finanszírozására, ám konformista szüleik mindkét esetben az alábbi választ adták: „Hülyezenére nem adunk pénzt!” Már csak ezért is elégtételt jelentett, hogy King Diamond és Hank Shermann úgy döntött, feltámasztja azt a zenekart, melynek felvarrója nélkül egy farmermellény nem több turkálóba való portörlő rongynál. Ráadásul ezúttal – ellentétben a ’99-es performansszal – mégsem karibi napfényben kényszerültek színpadra lépni, ami jelentősen elősegítette az átszellemülést.

Bár a FEZEN fesztivál Fehérvár Nagyszínpada első blikkre nem úgy tűnt, hogy alkalmas komolyabb díszletek felvonultatására, a pentagramos kabinnal súlyosbított lépcsősor és az elmaradhatatlan fordított kereszt épp elegendőnek bizonyult egy meghitt hangulatú feketemiséhez. King Diamond pedig ezúttal sem Trapper farmerben és ELTE-gólyatábor-pólóban libbent színpadra a The Oath alatt: nem állítom, hogy a vörös köpeny-muflonmaszk-kombó egy tetszőleges blackmetal-produkció esetében nem késztetett volna elnéző félmosolyra, de itt tökéletesen autentikusnak hatott.

Mint azt sejteni lehetett, a zenekar nem életműkoncerttel készül, így a Don’t Break The Oath utáni korszakból semmi nem hangzott el – leszámítva a The Jackal Of Salzburg című, csaknem nyolcperces tökúj szerzeményt, mely alapján kijelenthetjük, hogy Diamondék dalszerzői képességeit 70-hez közel sem érte bombatalálat. Mint ahogy a főnök hangterjedelmét sem: kb. farzsebből vágta ki azokat a sekrestyésnéni-riogató sikolyokat, melyeknek köszönhetően a Mercyful Fate-et, illetve szólómunkásságát megosztónak szokás titulálni.

A hátracsapott baseballsapkában és napszemüvegben pengető Shermann mellől egy percig sem hiányoltuk Michael Dennert, a King Diamond zenekarból ismert Mike Weard megbízhatóan hozta a témákat, mint ahogy Timi Hansen néhai bőgős utódja, Joey Vera is. A Curse Of The Pharaos közben King a muflonszerkót posztmodern töviskoronára cserélte – amit legfeljebb a célra tartó, keresztény Stüszi vadászok sérelmezhettek – majd folytatódott a klasszikusok sorozata: A Dangerous Meeting, Melissa, Black Funeral, Evil és természetesen a Come To The Sabbath. A ráadásban prezentált Satan’s Fall szemernyi kétséget sem hagyott bennünk afelől, hogy a sötét oldal mindig is erősebb dalszerzőket fog felvonultatni, mint a Dicsőítő Sziget Fesztivál.

További képek a Fezen második napjáról

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók