Elkezdődött a 2023-as Sziget, mi pedig kimentünk azért, hogy írjunk róla. Természetesen a koncertekről is, sok más mellett. Első nap…
Rácz Mihály elment Mordaira, és ezt látta ott:
A Mordái annak az újgenerációs színtérnek az egyik leghatásosabb zenekara, akik újra tudnak érvényesen és értelmesen fogalmazni a népzenei hagyatékra építve. Ehhez ugye először is meg kell ismerni, helyén kezelni és legfőképpen szabadon élni vele, hogy minél több út nyílhasson belőle a továbbéléshez. Percig se gondoljuk, hogy ez olyan egyszerű, hiszen hallhattunk már elég popérdekből elkövetett giccses összelapátolást ilyen-olyan folkmintákból, de most szerencsére nem ilyesmiről van szó. A Mordái már első lemezével nagyot szólt, az autentikus és népzenei jellegű (például Muzsikás) dalok feldolgozásai abszolút működőképesnek bizonyultak többszöri hallgatás után is, de akkor még azt hittem, a rock-túlsúlyból nehéz lesz olyat lépni, hogy a kecske/káposzta ügy megnyugtatóan megoldódjon a következő körre, aztán többek közt pont az bizonyosodott be az új albummal, amit a kezdő mondattal próbáltam vázolni: több van a srácokba kódolva – amit majd szép sorban kibonthatnak lépésenként, albumról albumra -, mintsem érdemes legyen kételkedni bennük saját elvárásaink és félelmeink függvényében. Egész zeneiségük kapott egy vonzó gömbölydedséget az Álom esett a szememre lemezen, bensőséges és ölelő hangzásukban ott izzik a tűz, nem kis hőfokon, de körbetakarva, feszültségeket generáló fojtással födve, a rock itt már inkább a Morphine féle poroszkáló, post-rock kliséken túli post rock, azaz dehogy túli, éppenséggel minden egészen közeli, már-már fájóan ismerős. Nóvé Soma bársonyos tónusú hangja mellé a buborékfinomságú kórusok is tovább tágították a zenei és hangzásteret, valamint kifejezetten jól jönnek a szaxofonok és ritmusváltakoztatásokkal fölvezetett jazzes betétek a sűrű gitárszövedékek közé, azt kell mondjam, megint csak nem látni, mi lesz, mi lehet a következő lépés. Miközben persze mire föl ez a nagy türelmetlenkedés, van bőven ebben a mostanra kiérlelt mesés univerzumban még pár kör. Élőben a Mordái nem csinál mást, mintsem muzsikál, a zenészek tolják megbízhatóan ott ahol éppen vannak, semmi különösebb show vagy túlgondolt gesztus kavalkád nincs, de igazából nem is hiányzik, viszont ez egy fesztiválon még szembetűnőbb, így a Szigeten belül egy szépen kiformálódó, zavartalanabb és más világokat teremtő sziget képződött a Global Village színpada köré, aminek belsejében igen jólesett létezni és ráérősen felszívni ezeket a hangulatokat. Koncerten talán még kevésbé rock az egész, sokkal inkább egy belassított, megbékített downtempo buliban éreztem magam, ahol történetesen nem elektronikus zenére és nem egy Dj vezényletével jöhetünk le a hétköznapokról. Ez a zenekar most az egyik legaktuálisabb a hazai színtéren, de ez meg ugye túlzottan hivatalnoki jelző, egyszerűsítsük is le: baromi jók, reméljük, sokáig velünk maradnak.
Juhász Edina elment Destroy Boysra, és ezt látta ott:
Ha van egy punkzenekar, ahol legalább a tagok fele nő, akkor az emberek hajlamosak rájuk sütni, hogy akkor ez egy tipikus csajpunk zenekar lesz. A Destroy Boysnak a neve sem segít sokat abban, hogy ne legyenek ebbe a kategóriába sorolva, de a helyzet az, hogy ők valószínűleg szarnak bele abba, hogyan kategorizálják őket, egyszerűen olyan dalt írnak, olyan témában, ahogyan éppen kedvük van. Persze elmondják, hogy ha egy húsz évvel idősebb faszi járni akar veled, akkor azzal az emberrel nagy gondok vannak, aztán a következő dal meg arról szól, hogy hozzávágtam egy üveget a haveromhoz, és most próbaidőn vagyok, és rengeteg a közösségi oldalukon is a társadalmi ügy, amelyben kifejtik a véleményüket, ahogy az egy rendes punkzenekartól elvárható. A Destroy Boys jó, de nem azért mert nő vagy férfi a frontember, hanem mert egyszerűen sikerül tovább vinni a punks not dead szellemiséget, és bebizonyítják, hogy lehet azt mondani, hogy a Szigeten már nincs semmi rendes zene, de a tény az, hogy itt vannak ők vagy a Viagra Boys, ami azt bizonyítja, hogy igenis van, csak kicsit keresni kell.
Dankó Gábor elment Foalsra, és ezt látta ott:
Milyen volt a Foals? Kellemes. Hogy ez most jót jelent-e vagy rosszat, nem igazán tudjuk. Rosszul nem éreztük magunkat, láthatóan az egyre növekvő közönség is élvezte a bulit, de láttam már jobb Foals-koncertet is a Szigeten. Akkor ráadásul jobb sávban is voltak, mert most, második zenekarként kicsit nyomorúságos lehetet nekik. Az egész amolyan rutinból lenyomott buli volt, még akkor is, ha Yannis Philippakis leszaladt a közönségbe, meg volt guggoltatás, amire kb. azt mondom, hogy „oké, jó”. Nem volt ez rossz egyáltalán, sőt, első idei szigetes koncertnek nagyon jó volt, de azért nem lehet elfelejteni az eddigi kiváló Foals-bulikat.
Dankó Gábor elment Viagra Boysra, és ezt látta ott:
Egy hónapja láttam először élőben a Viagra Boyst az Exit fesztiválon, de mintha nem ugyanaz a zenekar lépett volna fel most a Szigeten. Pedig még a dalok is ugyanazok voltak, mégis olyan volt, mintha teljesen mást néznék. Tetszett a szerb buli is, de úgy tűnik, hogy a napfény a svéd punkzenekarnak sem tesz annyira jó, mert az Exiten egy enervált valami volt ahhoz képest, amit a Szigeten műveltek a nyitónapon a Freedome sátorban, sötétedés után. Ahová egyébként könnyedén be lehetett férni (félház sem volt), pláne azután, hogy elkezdődött a Florence + The Machine a nagyszínpadon (negyedház lett). Mellesleg én is azt terveztem, hogy nézem egy kicsit a Viagra Boyst, aztán megyek a főzenekarra, de mondom, annyira intenzív és jó előadás volt, hogy még maradtam, így Florence-ről késtem. Pedig amúgy nem csináltak sokkal különösebb dolgot, ugyanaz a bizarr előadás a seggbehúzott gatyás szaxonossal, meg a többiekkel, és persze a szavalgató Sebastian Murphy-vel, akinek mintha nőtt volna a hasa Exit óta, pedig csak egy hónapja volt. Murphy-nek ráadásul kifejezetten jó kedve volt, dumált a számok között, meg el volt ájulva a Tatrateától teljesen. Szóval a „belenézünkből” lett egy „ottragadtunk”, remek buli volt.
Juhász Edina elment Florence + The Machine-re és ezt látta ott:
Ez talán a negyedik Florence + The Machine-koncertem volt, az előző hármat imádtam, de sokat gondolkoztam, hogy mi az, amit most igazán várok a negyediktől. És arra jöttem rá, hogy azt, hogy legyen benne hiba. Valami, amitől az egész halandó lesz, merthogy mégiscsak olyan hangulata van minden egyes koncertnek, hogy ott van egy kicsit kattant tündér, aki több ezer teljesen különböző embert képes ugyanúgy szórakoztatni. Merthogy én még olyat nem hallottam, hogy valaki elment volna a koncertjére, és a végén azt mondta volna, hogy nem élvezte. Florence Welch olyan karizmatikus frontember, amilyen a popsztárok egy jelentős része csak szeretne lenni. Nem hogy nem tudod levenni róla a szemed, de azt se látod, hogy ott van mögötte a baromi jó zenekar, ami legalább annyira profi mint ő, akik képesek arra, hogy kövessék és lépést tartsanak Welch-el. A számításom nem jött be, hiba nem volt benne, és most már lassan ki is merem jelenteni, hogy valószínűleg nem is lesz soha.
Fekő Ádám elment The Comet is Comingra, és ezt látta ott:
Bármennyire is őszintén tudok rajongani azért, amit élőben csinál a Florence and the Machine, nem volt kérdés, hogy otthagyom a legvégét annak érdekében, hogy mindenképp átérjek a Comet is Comingra ahhoz a Freedome színpadhoz, amit én most már örökre A38-nak fogok hívni valószínűleg. A londoni zenekart tudom hívni mondjuk jobbhíján újhullámos jazznek, de a végeredmény az elektronikára, funkra és pszichedelikus rockra épülő zenében sokkal inkább hasonlít valami nagyon elborult posztrockra, mint csendes háttérzenére. Az a helyzet, hogy a Comet is Cominghoz hasonló zenei élményre épp ezért már kifejezetten vadászni kell a Szigeten: egyáltalán nem konformista, tele van még élőben is meglepő megoldásokkal, van benne düh, és nem félnek néha egy kis kakofóniába hajló hangoskodástól sem. Egyszerűen üdítő volt hallani, hogy mennyi energiát képesek felszabadítani csak azzal, hogy megfelelő építkezéssel mennek bele a repetitív, de mégis csupa váratlan finomságot tartalmazó dalaikkal, amikre jól láthatóan a közönség is pontosan úgy rezonált, ahogy azt elvárja az ember: hol transzban táncolva, hol vadul ugrálva, és mivel azért mégis csak jazzhez közeli produkcióról beszélünk, hol karba tett kézzel elégedetten bólogatva. Nem csak a Szigeten, hanem úgy általában véve is kevés olyan koncertet tudok mondani, ami miatt elkezdek utólag sokkal többet hallgatni egy zenekart, mint előtte: a Comet is Coming pont ilyen, hiszen szerencsére lemezen is pont olyan jó, mint amilyen a Szigeten volt csütörtök este.
És még plusz képek:
