A Rockmaraton az egyik legnagyobb múltú hazai fesztivál. Ez még akkor is így van, ha volt egy hosszabb szünet az idei rendezvény előtt, és persze a helyszín is változott az évek során. A Duna melletti kemping viszont továbbra is jó hely, és ha még ilyen töménységben szól a zene is, akkor a megvalósult rockerálom. A hőség persze mindenkit arcul csapott, de tűző nap ide, szálló por oda, a lelkesedés láthatóan nem vette kedvét senkinek, legalábbis a szombati napon.
A Rockmaraton szervezői korábban is megpróbálták nemzetközi nevekkel feldobni a szokásos hazai felhozatalt, de idén, ha lehet, erre még pakoltak is, mondhatni tizenkilencre húztak. A Sick Of It All sajnálatos kiesésével is 24 külföldi zenekar lépett/lép fel, köztük több olyan, amelyik a nagyobb nyugati fesztiválokon is vezető sávban vannak. Arról nem beszélve, hogy a kisebb nevek között is bőven találni csemegéket. Nyilván egy fesztivál sikerét nem lehet megítélni egyetlen nap alatt, és persze a Judas Priest hatalmas húzónév, de szombaton rengetegen voltak. A brit legendákra főleg az idősebb korosztály áramlott befelé, akik elhozták a gyerekeiket, sőt bőven akadtak olyan fiatalok, akik a szüleiket hozták.
A bemelegítés
A főattrakció előtt többek között volt még kicsit enerváltan induló, de alapvetően vérprofi Hypocrisy. Peter Tägtgren valódi underground legenda, és itt is az ő kisugárzása segítette a műsort. Nem úgy az Evil Invadersnél, amiben mind a négy zenész olyan éhesen és lendülettel nyomta a speed metalt, hogy aki csak odatévedt eléjük, az biztosan nem is ment el onnan. Jó példák ők arra, hogy az idősebb műfajokba is lehet bőven pakolni fiatalos tüzet, és a lassabb, trükkösebb dalokat hallgatva az is feltűnő volt, hogy mennyire értenek a dalszerzéshez.
Amihez a Judas Priest is ért
Az idén 55 éves brit zenekar erejét sosem a külsőségek, a show adta, hanem a piszok erős dalok. Ez igaz volt minden korszakukra. Ebből az életműből válogatni nem nehéz. Az internet korábban az sem nagy meglepetés, hogy a setlistet előre lehet tudni, ami ugyanaz a program, ami máshol is: az 1982-es Screaming for Vengeance és az 1980-as British Steel felülreprezentálva, még két dal az új lemezről, a többi albumról (nem mindről) meg egy-egy. Erős számok ide vagy oda, ez a program inkább a középtempókra épült, ennek köszönhetően volt is pörgés a néha felbukkanó gyorsabb daloknál. Na nem az idén megjelent Invincible Shield két számára, mert ott bődületes fagyás volt. Valahogy a közönség nem érzi ezeket a dalokat, pedig piszok erősek, és van bennük friss vér is. Persze egy ilyen múltú zenekarnak baromi nehéz átvinni az új elképzeléseket, mert mindenki az Electric Eye-t meg a Breaking The Law-t szeretné, én viszont az egész programot el tudtam volna képzelni csak az utolsó két lemez dalaival.
A zenekar korához képest tök jól van. A jövő hónapban 73 éves Rob Halfordhoz hasonlóan senki sem járkál színpadon (lehajtott fejjel, rogyasztott lábbal cammog), és kisebb karmozdulatokon túl sokkal többet nem is csinál, de a hangja még ennyi idősen erős. És az ember mindig tudja, hogy amikor oldalra fordul, akkor valami erősebbet fog kiereszteni a torkán. Az egyedüli alapító, a szintén 72 éves Ian Hill gyökeret vert a jobb szélen, és ott dőlöngetett a basszusgitárjával. A két, hozzájuk képest fiatal gitáros viszont mozog, vigyorog pózol, kommunikál végig. Andy Sneap egyáltalán nem kisegítőként viselkedik, Richie Faulkner nélkül meg vélhetőleg a Judas Priest is megszűnt volna, annyira a hátára vette a produkciót. Ami egyébként nélkülözte a pirót, de a hatalmas mozgó Priest-logó, a kivetítők, a fények, végig dinamikusak voltak. Nem a show miatt kihagyhatatlan egy mai Priest-koncert, hanem mert ez a zene történelem része, kicsit sem izzadságszagúan tálalva.
A levezetés
Aki a Judas Priest után hazasietett, az lemaradt a Road nagyon profi koncertjéről. A mátraaljai zenekar minden tud, amit manapság egy modern metálzenekarnak tudnia kell: jól komponált fények, pirotechnika, mozgás, kommunikáció a közönséggel. És nem véletlenül metál szót írtam. A Road élő produkciója mélyen dohog a lehangolt, vastagon szóló gitárokkal. Egy jó ideje még a korai dalokat is betömörítve játszák, amitől például különösen szól a korábban szimplán rockos Nem kell más. A Road arra is képes volt, hogy olyan nem tipikus dalokat, mint például a Túlzó kámfor illat közönségkedvenccé tegye. Szóval a 20 év látszik a zenekaron, de nem azért mert megöregedtek, hanem mert folyamatosan fejlődtek.
Tudom, hogy nem mindenkinek vonzó ilyen melegben elindulni egy fesztiválra, de a Rockmaraton érdemes rá (még ma is van program). Jól szervezett, tűrhetően felszerelt fesztivál. Ha utóbbin kicsit javítanak, például a bankterminálokból több van egy-egy kocsmában, eset gyorsabbak a pultosok, lesz több mosdó és víznyerő hely, és valamit tudnak tenni a por ellen, még jobb lehet. Ha meg jövőre is találnak egy Judas Priesthez hasonló nagyobb nevet, akkor ismét rockerálommá válik.
