2015-ben a Nova Rockig mentem, hogy azért egyszer az életben lássam a Mötley Crüe-t. Akkor az éppen a búcsúturné volt, azt mondták, végleg feloszlanak, még szerződést is írtak, hogy soha nem állnak össze újból. Az a koncert annyira rossz volt, hogy szinte kiürült a kiemelt állóhely körülöttünk, és mi sem maradtunk a végéig. Sokan így tettek hétfőn este a budapesti koncerten is, mi viszont most kivételesen nem.
Merthogy természetesen a Mötley Crüe nem tartotta be az ígéretét, és újjáalakultak, méghozzá a „megnövekedett közönségigény” miatt, bármit is jelentsen ez. Ezt ráfogták a Dirt című, karrierjüket feldolgozó filmre, ami amúgy tényleg viszonylag szórakoztató, de hogy emiatt milliók akarták volna az újrázást, azért kétséges. Mindegy, van újra Mötley Crüe, és tavaly már letoltak egy nagyon sikeres USA turnét a Def Leppard társaságban, idén pedig Európa került sorra, köztük egy budapesti dátummal.
A helyzet pedig az, hogy kijavították a Nova Rock-os borzalmat. Vagy mondjuk úgy, hogy ezt a koncertet most élveztem, az osztrákkal ellentétben, bár ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy közel voltam a színpadhoz, ráadásul mivel nem kellett utána több órát sem vezetnem hazafelé, így nyugodtan ücsörögve sörözgethettem is közben. Utólag nézve viszont lehet, hogy csupán jóra söröztem a bulit.
Annál is inkább ez lehetett, mert a sajtó és a kommentelők által ennyire egységesen lehúzni egy világsztár zenekar koncertjét még soha nem láttam. A Lángolót régóta olvasók tisztában vannak vele, hogy sosem fogjuk vissza a véleményünket, és simán beleszállunk bármilyen világsztár bulijába, de itt most meghökkentő, hogy gyakorlatilag mintha csak mi éreztük volna jól magunkat. Tele van az internet azzal, hogy szar volt a hangzás, Vince Neil szarul énekelt, öregek, kínlódnak, gyakorlatilag minden rossz volt, haza is mentek egy csomóan.
Nekem viszont nem volt bajom a hangzással, sőt, még azt is megjegyeztem koncert alatt/után, hogy Neil meglepően jól énekelt, és nem vettem észre playbackes rásegítést sem (pedig biztos volt). Persze a huszonéves, aligruhás táncos-vokalista lányok hatvanpluszos rocksztárok mellé pakolása majdnem olyan kínos, mint az R-Go gidák mai létezése, de a közönség is tele volt huszonéves, necc harisnyás lányokkal, akik láthatóan az 1988-as West Hollywood-i Sunset Stripre képzelték magukat ezen az estén a IX. kerületi sportaréna helyett. Ez a hangulat is csak akkor bicsaklott meg, amikor Tommy Lee dobos csöcsöket akart látni, de egyet sem kapott.
Az is lehet, hogy alapból úgy mentünk a koncertre, hogy rettenetesen rossz lesz, annyira rossz, hogy az már majd szórakoztatóvá válik. Ehelyett simán csak szórakoztató lett. Hiába rakták ki méltatlanul Mick Marst, a koncert egy pontján az ülőhelyünk mellett megjelent John 5 remek gitáros helyette, Nikki Sixx is intenzívebben lépegetett, mint amikor legutóbb láttam, Lee a fejreálló dobfelszerelése nélkül is látványosan dobolt, és a még mindig túlsúlyos Vince Neil sem volt olyan kínos, mint vártam. A punkegyveleg meg kifejezetten jól esett, ott már majdnem fel is álltam a helyemről.
Szóval lehet, hogy nagyon alacsony elvárásokkal érkezve, jó ülőhelyen, megfelelő mennyiségű alkohollal bárki remekül érezheti magát egy Mötley Crüe-koncerten, és ugyan azt nem mondom, hogy a következőre is tuti elmennék, de ez most bejött.
Feltűnhetett a kedves olvasónak, hogy a Mötley Crüe előtt fellépő Def Leppardról egy szót sem ejtettem. Ez azért van, mert soha nem hallgattam a brit zenekart, és ezt a fellépést is rettenetesen untam. Persze lehet csak túl korán volt, és nem ütött még be az, ami később már igen.
Képek azért vannak:
