A Magashegyi Underground nemrég jelentkezett legújabb, Egymáshoz rövid az út című lemezével, ami ha úgy vesszük, három, ha máshogy, akkor hét évvel az előző lemezük után jelent meg. A zenekar hétvégén az Akváriumban fogja bemutatni legújabb lemezét, és ezzel együtt a régebbi dalok is megszólalnak majd a koncerten, aminek kapcsán Bocskor Bíborkával beszélgettünk évekről, alkotásról, zenéről és érzésekről.
Hét év után ez az első hagyományos értelemben vett sorlemezetek. Mi történt veletek az azóta eltelt időszakban?
Sok minden történt velünk, egy kicsit sajátosan számoljuk az időt, mert három évvel ezelőtt jelent meg a Tóth Krisztina verseire alapuló, Titkos életem című lemezünk, amin a kortárs irodalom ezen szeletét ültettük át a popzenébe. Viszont hagyományos Magashegyi Underground lemezként tényleg megvártuk a hét évet. Igazából organikusan alakult így, adta magát, hogy újra összejöjjön a régi szerzőcsapat. Visszatértünk a gyökerekhez, elkezdtünk újból dolgozni együtt, és egy eszméletlenül erős sodrásba kerültünk, aminek az eredménye, hogy spontán gyorsasággal hoztuk ki a legújabb lemezünket.
Hogyan nézett ki a munkafolyamat a mostani és a korábbi vendégelőadókkal készült lemezeteknél?
Szeretünk változatos dolgokat csinálni, és újdonságokat kipróbálni. Korábban Beck Zoli dolgozott velünk szövegírói és előadói szinten is, sok más vendég mellett, mint Závada Péter, Tóth Krisztina, és más költők, fellépett velünk még Tariska Szabolcs, de ezek mind átszűrve voltak jelen a Magashegyi legénységének alkotói szellemiségén. Az utóbbi években Toldi Miklós vált a legkarakteresebb személlyé producerként és zeneszerzőként. Gyakorlatilag ő ült a Magashegyi Underground vezetőfülkéjében. Ezzel az új lemezzel visszatért a zenekarba Fodor Máriusz, aki évekkel ezelőtt elment, hogy megvalósítsa más irányú elképzeléseit, és közben megcsinálta természetesen a saját projektjét, a Superflake-et is. Mind a zenei, mind az emberi energiája nagyon jó hatással volt ránk, úgyhogy lökött rajtunk egyet, nagyon jó volt újra együtt dolgozni vele. Közel 20 éve ismerik egymást a tagok és még mindig tudunk egymásnak újat mutatni, új impulzusokat adni, úgyhogy ez a lemez gyakorlatilag szárnyalás egymás lelkébe és gondolataiba.
A lemezen hangsúlyos önmagatok szeretése is, ami eddig kvázi tabunak számított. Minek a végeredménye az, hogy ezt a tabut megdöntitek?
A lemezen ez konkrétan nem hiszem, hogy megjelenik, szándékosan biztos, hogy nem, ha látszik rajta vagy érződik belőle, akkor annak kifejezetten örülök. Az évek során egy kicsit eltávolodva figyeltem azt a produktumot, amit csináltam, akár Magashegyi Undergrounddal vagy bármivel kapcsolatban. Inkább kritikusan néztem, és az elmúlt években nyílt ki bennem egy olyan emocionális világ, amikor meg tudtam engedni magamnak, hogy megéljem az érzéseket, és nem nyomtam el őket. Nem szemléled a saját munkádat, hanem megéled, egy kicsit eltávolodsz tőle, de mégis benne vagy. Ugyanakkor meg azért mondom, hogy tabu, mert az emberek nem mondják általában, hogy szeretik azt, amit csinálnak, én viszont úgy éreztem, hogy ezt fontos megélnem inkább.
Holott ez egyfajta elvárás, hogy szeresse az alkotó, amit csinál, és ezt közvetítse a közönség felé, ha nyilvánosan nem is, implicit módon mindenképp. Ezek alapján milyen kapcsolatot érzel a legutóbbi és a mostani album között?
A legutóbbi lemezünk nagyon élesen tükrözi ezt a történelmi hatásnak mondható covid jelenséget, ami egyfajta eltávolodást eredményezett, és persze a kényszert, hogy ezt meg kell oldanunk. Ennek az érzésnek a zenébe átültetett formája pedig egy albumot eredményezett, amit nagyon büszkén adtunk ki a kezünkből. A Beszélek című dalunk szintén nagyon szépen tükrözi azt a magányt, amit abban az időszakban megéltünk. A mostani lemezünk ehhez képest sokkal közösségibb, sokkal optimistább. Ezt egy törekvő, mégis szabad lemeznek érzem. Az új albumunkon fogalmazódott meg, hogy az embernek a lelke is és a teste is szárnyalni vágyik, a földi törvények mégis visszahúzzák, vagy visszazuhan önmagába, és ennek a dinamikáját lehet nyomon követni a lemezen.
A mondanivaló megszületését valamilyen különleges folyamat előzte meg?
Volt egy erős látomás, ami megalapozta az egész lemezt, ezért mondhatom azt is, hogy konceptlemezről beszélünk. Voltak beszélgetések meg zenei vázlatok, amiket vagy kidobtunk, vagy újraértelmeztünk. Az egész album elkészítésében dominált a spontaneitás, amit mégis nagy átgondoltság övezett, aminek a végeredménye, hogy újra tudtunk egymáshoz kapcsolódni.
Korábban mikor beszélgettünk veled, a Kongresszusi Központban tartott szimfonikus koncertetekről is szó esett, akárcsak a kortárs irodalom, a versek és a zenétek kapcsolata. Mi az, amiben a leginkább megtaláltátok önmagatokat? Vagy ez az állandó örvénylés az, ami a Magashegyi Undergroundra a leginkább jellemző?
Közös impulzusokat keresünk egymással és a közönségünkkel is, amire a színpadi jelenlét az egyik legjobb forma, mert mi a virtuális kapcsolattartásban sajnos nem vagyunk annyira erősek, emiatt a koncertek még fontosabbak számunkra. Az elmúlt években nagyon sokat kísérleteztünk és keresgéltünk. Voltak aluljárós koncertjeink, volt olyan, hogy elmentünk egy irodába, ahol volt egy beavatott emberünk, és a többiek meg meglepődtek, amikor a hegedű, ukulele meg mindenféle hangszerek megszólaltak egy nagy térben, ahol sok ember asztalokkal elválasztva üldögélt. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk szólítani a lelkünket ebben a motorikus világban. A Müpás szimfonikus koncertektől kezdve a patakparti koncertig sok mindent kipróbáltunk. Biztos vagyok benne, hogy nem állunk meg és még tovább fogunk kísérletezni. Mindig valami újat szeretnénk kipróbálni a koncertjeinken is, akár vizualitás, akár előadásmód terén. Szeretnénk intenzíven megélni azt, hogy mi születik meg köztünk és a közönségünk között.
Érzitek bármilyen hátrányát annak, hogy mostanában, aki nincs jelen online, arra valahogy kevesebb figyelem hárul, holott a másik oldalon nyilván mindenki nagyon erősen próbálja elérni a közönségét?
Vannak olyan emberek, akik megpróbálnak elmenekülni a virtualitásból egy-egy megállított időburokba. Én szívesen kapcsolódok ezekhez az emberekhez is, viszont engem mindig is izgatott mindkét véglet, mert így tud a lelkem megfeszülni, amiből kikényszeredik valami, amit élvezek kívülállóként is, emberként is és előadóként is. Ezek a dolgok az emberiség történetében folyamatosan változnak: most különleges az, hogy van egy határtalan virtuális, digitális világ, ez majd átfordul unalomba, és akkor az lesz a különleges, amikor egymás szemébe nézve érintjük meg egymást. Én egyik oldaltól sem zárkózom el, de már tudom, hogy a jelenből a jövőt kell néznem, nem a múltat.
A szombati koncerten megszólalnak majd az új dalok is, illetve azok is, amiket a legfontosabbnak neveztek. Mit takar számotokra, hogy a legfontosabb dalok?
Szeretnénk az új lemezünket bemutatni olyan módon, hogy megismerjük közben a közönségünk dinamikáját, értékrendjét és elvárásait. Az én első elgondolásom az volt, hogy eljátsszuk a lemezt az elejétől a végéig, de már látom, hogy ez nem fog sikerülni. Nem tudom, meg tudja-e tenni bármelyik zenekar, hogy nem nyúl vissza korábbi dalokhoz, de én azt tapasztalom, hogy nem lehet egyszerre befogadni ezt a rengeteg újdonságot. A mostani elképzelésünk szerint huszonhárom dalt fogunk eljátszani, ennek az egynegyede az új dalokból fog állni, amiknek a mondanivalójára lesznek felfűzve olyan régi dalok, amik kapcsolódnak az újakhoz. Az a célunk, hogy mindenkiből katarzist váltsunk ki, hogy mi is és a közönségünk is egyaránt kinyíljunk, hogy történhessen egy olyan dolog, ami egyáltalán nem hétköznapi: tehát találkozunk, mint régi ismerősök, akik elmondják egymásnak, hogy mi minden történt velük, amíg nem látták egymást.
A közönségetek igényei mennyire csengenek össze a ti elképzeléseitekkel?
Nem arról van szó, hogy az előadó vagy a zenekar ki akar szolgálni egy közösségi igényt, sokkal inkább arról, hogy van egy konkrét tervünk az előadással, eközben pedig azt is tisztázzuk magunkban, hogy ezt a hatást mivel tudjuk elérni. Szerencsések vagyunk, hogy a közönségünk van annyira nyitott és kíváncsi, hogy nem előre formálja meg igényét, hanem a találkozások alatt alakítja ki, mit fogad be. Köszönöm ezt nekik ezúton is.
Személy szerint neked mit jelent az „Egymáshoz rövid az út”?
A kapcsolódás bonyolultságát, az abszurditását és egyszerűségét, ahogyan az emberek akarnak egymáshoz közeledni, és mégis el vannak választva. Ezt valahogy úgy vizionáltam magamban, hogy mindenki egy saját buborékban van, mérhetetlen nagy magányban, és el akarjuk érni egymást, hogy megfoghassuk a másik kezét, ami repedéseket hoz létre ezen a burkon, amik hol visszanőnek, hol pedig azt eredményezik, hogy egy közös burokba többen is bekerülnek. Én is egy nagyon erős metamorfózison mentem keresztül lelkileg és testet öltve egyaránt az anyaság által, de szeretem önmagamat terelgetni és megmutatni magamnak a jó irányt, és igazából erre bátran csak azt mondom, hogy egymáshoz rövid az út.
A Magashegyi Underground január 20-án, szombaton lép fel az Akváriumban. A koncertre jegyek még kaphatók! Részletek a zenekar hivatalos oldalán illetve a koncert Facebook eseményénél.
