November 23-án, csütörtökön az Akvárium Klubban ér idei döntőjéhez a McDonald’s Budapest Open Mic, ami a maga nemében egyedülálló kezdeményezés a hazai hiphop színtéren, hiszen nemcsak a fiatal rapperek számára kínál lehetőséget a bemutatkozásra, de a selejtezők során szakmai workshopok is várták a versenyzőket, a kapcsolódó események pedig valódi találkozási ponttá nőtték ki magukat a műfaj feltörekvő hazai képviselői között. A rendezvénysorozat megálmodói nem feltétlenül megszokott módon egy olyan kreatív ügynökség munkatársai, akik számos területen alkotnak a reklámipartól adott esetben egy nagyjátékfilm készítéséig. Most következő nagyinterjúnkban a Subkult Production produkciós vezetőjével, Gaszner Veronikával, és kreatív vezetőjével, a filmrendezőként is ismert Bernáth Szilárddal beszélgettünk olyan témákról, mint a zenei verseny és tehetséggondozó program inspirációs forrásai, hogy hogyan biztosítja a piaci alapú működés egy autonóm tartalom szabadságát, vagy hogy létezik-e olyan hiphop, ami kizárólag Magyarországon születhet meg?
A Budapest Open Mic utolsó selejtezőjére október 22-én került sor egy olyan workshop társaságában, amikor Ganxsta Zolee és LL Junior idézte fel a műfaj történelmét. Összességében hányan jelentkeztek a versenyre?
Bernáth Szilárd: Több mint 160 versenyző szerepelt a nyolc hét alatt. Szerencsére elég jól működött a koncepció, és akik jelentkezett, azoknak úgy 85%-a színpadra is állt, szóval a tényleges jelentkezők száma összességében 200 fő körül lehetett.
Volt, aki meggondolta magát?
Szilárd: Igen, minden héten volt egy kis lemorzsolódás. Ezzel együtt volt olyan, aki már a tavalyi sorozatban is szerepelt, és idén újra eljött.
160 versenyző az ugyanennyi produkció, ami rengeteg. Ilyen érdeklődés mellett hogyan, milyen szempontok mentén tudtok felállítani bármilyen sorrendet? Vagy elsőre látszik már, hogy ki az, aki kiemelkedik majd a mezőnyből?
Szilárd: Én is csak tanulom még, hogy milyen a jó és milyen a rossz hiphop. De voltak, akiken azonnal látszott, hogy egészen egyedi személyiségek, akikre muszáj odafigyelni, és nagyon kiugró színvonalú az, amit csinálnak. Egyszerűen műfajtól függetlenül érezhető, hogy ki milyen előadó, hogy létezik-e egy olyan világ, amit azonnal meg tud teremteni maga körül. Nagyon kevés kivétellel gyakorlatilag az összes jelentkezőt végignéztem, és legalább tucatnyi ilyen kiemelkedő versenyzőre emlékszem, de nyilván egy ilyen számú jelentkezőt megmozgató versenyen messze nem egységes a színvonal, és a produkciók érettségi foka. Ugyanakkor összességében nem feltétlenül tudom megítélni, mennyire lesz könnyű vagy nehéz a szakmai zsűri dolga, bár nyilván az élmezőnyben vannak néhányan, akiknél azért adja magát, hogy jó eséllyel ott lesznek a döntőben november 23-án.
Beszéljünk kicsit a kezdetekről! Hogyan kerültetek kapcsolatba a hiphop világával? Mi az, ami miatt úgy éreztétek, hogy érdemes versennyé és tehetséggondozó kezdeményezéssé formálni valamit, aminek a kiindulópontja, ha kicsit leegyszerűsítjük, egy játékfilm volt?
Szilárd: Furcsa úton alakult ez az egész. Álmomban nem gondoltam volna, hogy bármikor is részt fogok venni egy ilyen dolog szervezésében. De szép lassan kinyitotta az élet azokat a kapukat, amiken érdemes volt bemenni. A kiindulási alapot értelemszerűen a tavaly bemutatott filmünk, a Larry jelentette, aminek a révén kapcsolatba kerültünk magával a hiphoppal, ugyanakkor nem is a műfaj érdekelt igazán, inkább a gondolati háttér. Ez egy nagyon demokratikus és egyszerű eszközökkel dolgozó művészeti forma, amihez könnyű kapcsolódni, ugyanakkor nagyon plasztikusan fejezhetők ki vele különböző érzések, vélemények, világképek. Igazából ezek fogtak meg: a lázadó punk energiák, a szubkulturális jelleg, meg persze a közeg, akár szociológiai, akár földrajzi szempontból nézzük. Magát a filmet Serrano, egy kazincbarcikai rapper srác története ihlette, de én magam nem ebből a világból jövök; fiatalabb koromban inkább punkot, jazzt és rockot hallgattam.
A Budapest Open Mic kapcsán fontosabb, inspiráló élmény volt, amikor 2020 elején elkezdünk castingolni a filmre: rengeteg fiatal sráccal kerültünk kapcsolatba a 14-17, illetve kora huszonéves korosztályból, pontosan amiatt, hogy valamilyen módon részt vegyenek a filmben, illetve árnyalják a történetet, és rajtuk keresztül minél jobban megismerjem a közeget. Talán patetikusan hangzik, de kicsit úgy éreztem magam, mintha egyfajta 21. századi népdalgyűjtő lennék, aki járja a vidéket. Annyira tisztán közvetít ez a műfaj aktuális közérzetet, generációs élményeket, sorsokat, amire talán egyetlen más művészeti forma sem alkalmas, és hihetetlenül tehetséges arcok kerültek elő.
Vera, nálad mi volt a kiindulási alap?
Gaszner Veronika: Dokumentumfilm-rendező szakon végeztem az SZFE-n, és nem sokkal később csináltunk egy céget, ahol volt a csapatban hét-nyolc nagyon tehetséges rendező, meg az a hamar előkerülő kérdés, hogy ki lesz az, aki legyártja majd a filmeket? Én ezt mindig ambicionáltam, mert szeretek megoldani dolgokat, és elég gyorsan abban a helyzetben találtam magam, hogy a rendezés helyett elkezdtem gyártani. Ma már leginkább a gyártási oldalon tevékenykedem, a producerkedéstől a produkciós vezetéstől a felvételvezetésen át minden területet végigcsináltam már. Mikor megkezdődtek a Larry forgatásának előkészületei, jött egy felkérés a gyártásvezetőtől, hogy vállalnám-e a felvételvezetői feladatokat. És aztán teljesen beleszerettem abba, ahogy Szilárd meg akarta csinálni ezt a filmet, hogy menjünk terepre, és találjuk meg ott a helyszínt, a szereplőket. Végül közel egy évig dolgoztunk rajta, és onnan már nem volt visszaút.
Mit gondoltok, miért a rap, a hiphop az a műfaj, ami a leginkább képes megszólítani a mai fiatal generációt?
Vera: Ez az a kérdés, amit én is feltettem a workshopok vendégeinek. Van talán némi összefüggés azzal, hogy a műfaj globálisan is trendi jelenleg, de ha Magyarországot nézem, az elmúlt húsz év, amiben én is szocializálódtam, az idézőjeles alternatív zenekarok fénykora volt, ők határozták meg a kortárs hazai popzenét. A rap és hiphop az utóbbi időben erőteljes térhódításba kezdett, ugyanakkor bármilyen zenei stílust veszünk itthon, a legnépszerűbb előadók jellemzően szövegközpontúak. Most is azok az alkotók tudnak népszerűek lenni, ahol hangsúlyos és autentikus a szövegvilág. Azzal együtt, hogy találhatunk a műfaji összecsengéseket, nagyon sokaknál megfigyelhető egy saját hang: nagyon sokoldalúan alkotnak, és nem lehet rájuk húzni csak egy kategóriát. Szerintem talán ez lehet egy magyarázat.
Szilárd: Számomra az is érdekes, és talán ez lehet magyarázat a népszerűségére, hogy a hiphop sok tekintetben olyan, mint a punk: nem kell hozzá zenei képzettség, ami bizonyos értelemben lehet kirekesztő is, hiszen ahhoz, hogy a szó hagyományos értelmében zenéljünk, kell, hogy legyen lehetőségünk például arra, hogy hangszereket vásároljunk, hogy megtanuljunk azokon játszani. Itt meg ilyen feltétel nincs, hiszen akinek van ritmusérzéke, szókincse, meg egy füzete, annak voltaképpen szinte mindene megvan ahhoz, hogy hiphop előadó legyen. A Larry készítésének idején nagyon érdekes és felszabadító élmény volt hallgatni a srácokat, akik részt vettek a forgatáson.
A Budapest Open Mic másik kiindulópontja az volt, hogy amikor elkészült a film, egy idő után újra ki kellett találni az életet, hogy mi legyen a következő feladat. A magam részéről korábban elég sok reklámfilmes munkát vállaltam, és úgy éreztem, jó lenne kicsit távolodni ettől a világtól, és abba az irányba tolni a hangsúlyt, hogy találjunk olyan ügyeket, tartalmakat, amik önmagukban értéket teremtenek, és amik mellé mellesleg oda tudnak állni mások is. Szerencsére érezhető egy olyan folyamat a marketing és kommunikációs szakmában is, hogy a cégek egyre inkább kezdik elfelejteni a szokásos, sokszor hamis közhelyeket, és egyre nyitottabbak a valódi, emberi, autonóm dolgokra, amik adott esetben olyan üzeneteket közvetítenek, amiket ők is szívesen felvállalnak támogatóként.
Mennyire jelentett ez járatlan utat számotokra?
Szilárd: A hazai marketingszakmában nagyon erős a dislike-fóbia, a kommunikációs szakemberek félnek, hogy bizonyos üzenetek miatt elfordulhat a közönség az adott márkától, ezért általában mindenki nagyon kockázatkerülő ezen a téren. Pedig számos nyugati – francia, német, vagy akár amerikai – példa van arra, hogy akár egy reklámnarratíva is megmutathat valódi érzelmeket, akár drámai helyzeteket. Van némi lemaradásunk ezzel kapcsolatban, de talán lassan változik ez a helyzet, amiben sokat segít a médiatartalmak digitalizálódása, és az, hogy a tévéreklámok már nem egyeduralkodók ezen a téren.
Hogyan vezetett ez el a Budapest Open Mic sorozatig?
A lényeg, hogy a Larry elkészülte után úgy éreztem, nélkülem is vannak elegen, akik a reklámfilmek műfaját jól csinálják, és akkor jött a gondolat, hogy érdemes lenne belevágni egy online felületeken megjelenő, kultúra irányából érkező tartalomba, amihez megpróbálunk támogatókat találni, és ami úgy tud szabad maradni, hogy közben abszolút piaci alapon tud működik, mégsem az az elsődleges célja, hogy termékeket vagy szolgáltatásokat reklámozzon.
Illetve, ha jól tudom, volt nemzetközi előképetek is.
Szilárd: Igen, ha úgy tetszik, ez az ihletforrás analóg része. A berlini Mauer Parkban most már úgy tizenöt éve futnak az úgynevezett Bearpit Karaoke bulik, amik úgy néznek ki, hogy van egy amfiteátrum, és az évnek abban a szakaszában, amikor az időjárás engedi, vasárnaponként bárki kiállhat oda egy saját produkciójával, az amatőr énekesektől a műkedvelő bűvészekig. Ez egy ingyenesen megtekinthető, bárki által látogatható kezdeményezés, aminek mindig nagyon jó a hangulata, és az a lényege, hogy az emberek egymást szórakoztassák, függetlenül attól, hogy maga az előadás milyen színvonalú. A Budapest Open Mic ennyire széles körű értelemszerűen nem tud lenni, hiszen jóval inkább szubkulturális jellegű; ide az jön el, akit a rap, a hiphop műfaja érdekel, ami eleve megszűri egy kicsit a célközönséget. De a lényeg sok tekintetben ugyanaz.
Az idei már a második évad, ami ráadásul jóval komolyabb volumenű lett, mint az első. Hogyan jutottatok el idáig?
Az első, ha úgy tetszik, pilot évadot a főváros, illetve a Budapest Brands által meghirdetett Budapest Tuning pályázatának keretében tudtuk megszervezni úgy, hogy néhány nyereményfelajánlót már akkor találtunk a kezdeményezéshez. A második előtt pedig egy nagyon szerencsés találkozásnak köszönhetően beszállt főtámogatónak a McDonald’s, ennek következtében jelentősen bővültek a lehetőségeink. Érdekes kérdés egyébként, hogyan lehet ma Magyarországon, egy ilyen kis piacon ilyen típusú programot csinálni úgy, hogy ne kelljen megfelelni semmilyen érdekkör vélt vagy valós elvárásainak. Nagyon fontos volt, hogy megvalósuljon az eredeti célkitűzés, hogy a Budapest Open Mic egy kulturális szférából építkező eseménysorozat legyen, ami értelmezhető a piac perspektívájából is. Tehát valami, ami értéket képvisel, amit érdemes támogatni, ugyanakkor nincs meg az a torzítás benne, hogy a versenyzőknek meg a zsűritagoknak mondjuk hamburgert kell enniük a selejtezőkről készült összefoglalókban.
Vera: Mindenképp piaci támogatót szerettünk volna, hiszen minden szempontból ez jelenti a legkevesebb kitettséget abból a szempontból, hogy szabadok és függetlenek maradhassunk. Fontos tudni, hogy a Budapest Open Mic abszolút a saját elképzeléseink mentén valósulhatott meg, és elképzelhető, hogy más háttérrel korlátozottabb lehetőségeink lettek volna ezen a téren.
Egy támogató szempontjából szerintetek mi lehet vonzó egy ilyen típusú rendezvénysorozatban?
Szilárd: A nagyobb márkák kommunikációjában ma már fontos szerepet kap a társadalmi célú reklám, a CSR, tehát sokan keresik az értelmesen támogatható ügyeket. Másrészt, ahogy én látom, a zeneipar, a zenei produkciók, és az azzal kommunikáló, saját kútfőből felépített kampányok egyre izgalmasabbak lesznek sokak számára, erre elég sok példát látunk már itthon is. Bizonyos értelemben a webkettő, a digitalizáció, a közösségi média, meg az új típusú felületek kedveznek a trashnek, a tömegízlésnek, más szempontból viszont hoztak egyfajta szabadságot is; olyan érvényesülési, közönségépítési lehetőségeket, amik tíz évvel ezelőtt még nem léteztek. És érthető módon a cégek, akik számára fontos, hogy elérjenek egy-egy célközöséget, szintén keresik a helyüket ebben a változó környezetben. Mindenki reagál a maga módján a push és a pull marketing megváltozott hangsúlyaira, arra, hogy a nyomulós reklámozás ideje talán már leáldozóban van. És ha valaki valóban oda mer állni értelmes, értéket teremtő ügyek mellé, cserébe kaphat valamit, ami őt is vonzóbbá teszi márkanévként.
Vera: Mivel ez a program elsősorban fiataloknak és fiatalokról szól, potenciálisan vonzó tudott lenni bármilyen támogatónak, hiszen a fiatal korosztályok elérése és megszólítása minden szempontból kihívás a nagyobb vállalatoknak, lévén a Z-generációt egy teljesen más fogyasztói minőség és attitűd jellemzi. A mi esetünkben az a szerencsés helyzet állt elő, hogy teljesen autentikus és adekvát módon kapcsolódtak össze ezek a dolgok.
Szilárd: Fontos látni, hogy végeredményben ezeknél a cégeknél is emberek dolgoznak, akik számára ugyanolyan komoly motivációt jelent, hogy valami jót, valami értékeset hozzanak létre. És ha van egy olyan konstrukció, ahol ez megvalósulhat, illetve piaci szempontból sem annyira kockázatos, az lehet egy jó együttállás. A McDonald’s kreatív csapatával például nagyon jól működik a közös munka, mindketten valódi hittel tudunk beszélni a projektről. Meg persze azt sem szabad elfelejteni, hogy az ilyesminek van azért hagyománya itthon is, elég, ha csak a legendás Fila Rap Jam sorozatra gondolunk.
A verseny mellett komoly hangsúlyt helyeztetek a különböző edukációs programokra is. Milyen mértékben különült el a fellépők és az előadásokon résztvevő közönség halmaza?
Szilárd: Összeért ez a kettő abszolút. Ami nagyon jól sikerült a selejtezők során – és ez leginkább Vera és a a projekt produkciós koordinátorának, Varga Dorkának az érdeme -, hogy komolyan vettük a workshopok szakmaiságátó. Nem csillámporhintés volt, hanem olyan szakemberek jöttek el, hogy megosszák a tapasztalataikat a hallgatókkal, akik valóban értenek ahhoz, amit csinálnak. Fontos volt, hogy tehetségkutatás és -gondozás címszóval ne egy sztárgyár-reality-t csináljunk, hanem valóban edukáljuk a résztvevőket, és ne hazudjunk olyan, esetleg rázósabb témákat sem, hogy hogyan lehet kezelni a hirtelen jött sikert.
Vera: Arra is törekszünk, hogy aki itt reflektorfénybe kerül, annak ne engedjük el a kezét, miután véget ért a sorozat, hanem akár hosszabb távon is támogatást kapjon a Budapest Open Mic szakmai partnereitől. Fontos, hogy ne tehetségkutató, hanem tehetséggondozó rendezvény legyünk, és segítsük azokat a fiatal előadókat, akik ma már számos online felületen meg tudnak jelenni a produkciójukkal, viszont élőben nem feltétlenül kapnak erre lehetőséget, és szakmai visszajelzéssel sem találkoznak. Abban, hogy ez ne egy öncélú történet legyen, fontos szerepet játszottak a szakmai előadások, ahol a nyolc alkalom során nyolc különböző témakör mentén vettük sorra, mit és hogyan érdemes feltétlenül tudnia, ismernie és figyelembe vennie mindazoknak, akik ezen a színtéren szeretnék felépíteni magukat.
Tekintve, hogy a rap egy eléggé szövegközpontú műfaj, nyilván a szövegírás egy fontos téma volt a sok közül, de szóba került szinte minden, ami előkerülhet ezen a téren, a klipkészítéstől akár a karrierépítés lelki vonatkozásaiig. Minden alkalommal sokan jöttek el, sok volt a kérdés, ráadásul ez a tudásanyag vágatlan felvételek formájában a Budapest Open Mic YouTube-csatornájára is felkerült, tehát bárki által hozzáférhető, és már most egész jó megtekintéseket produkálnak ezek a tartalmak. Nagyon fontos megemlíteni a WMMD szakmai támogatását, hiszen sok előadó érkezett rajtuk keresztül, de maradandó alkalom volt a kliprendezéssel kapcsolatos epizód Miki357 közreműködésével, vagy az utolsó, amikor Ganxsta Zolee és a LL Junior voltak a vendégeink.
Így, néhány nappal a döntő előtt hogy látod, mi az, ami a legnagyobb tanulság volt a Budapest Open Mic eddigi történetéből?
Vera: Számomra mindig egy iszonyú nagy felismerés, hogy rettenetesen sok tehetség van ebben az országban, még ha nincsenek is minden esetben címlapon, és nem féltétlenül tudunk róluk, gondolok itt előadókra, producerekre, vagy akár klipkészítőkre akár ebből a szcénából is, akik nagyon sokan, akár teljesen autodidakta módon nagyon magas színvonalon teszik a dolgukat. Nagyon inspiráló és érdekes ezt látni, hiszen hajlamosak vagyunk magunkról azt hinni egy idő után, hogy mi már mindent láttunk és tapasztaltunk, és közben találkozunk egy olyan fiatal generációval, akik adott esetben még nálunk is tehetségesebbek és sokoldalúbbak.
Szilárd: Azt hiszem, két dolog. Az egyik, hogy nagyon érdekelt, hogy Magyarországon életképes lehet-e egy ilyen konstrukció, a semmiből építkezve, piaci alapon, bármiféle állami támogatás vagy nagyon hangsúlyos reklámüzenetek nélkül, szabadon. Érdekelt és motivált, hogy bebizonyítsuk, így is megvalósítható mindez. A másik, talán még ennél is fontosabb, nem várt következmény, hogy nagyon érdekes látni, ahogy alakul egy közösség a program körül. Hogy hogyan kapcsolódnak azok, akik részt vettek ebben az egészben hétről hétre, akár fellépőként, akár a közönség soraiban. Itt minden alkalommal kialakult egy valódi közösség, és nagyon jó érzés, hogy ebben van némi szerepünk. Ma már Ma már egyre kevesebb az esély arra, hogy valós közösségek jöjjenek létre az offline térben, mindenki a közösségi médiára koncentrál, holott az valójában pont leépíti a közösségeket, ami egy érdekes paradoxon. Nagyon jó érzés, hogy valódi találkozási pont lehettünk és lehetünk sokak számára.
Vera: Teljesen organikusan épültek a kapcsolatok az eddigi események során. Sokszor különböző zenei vagy társadalmi hátterű srácok barátkoztak össze, kezdtek közös projektbe, íródott spontán egy Budapest Open Mic himnusz, ami az Akváriumban el is hangzik majd színpadon. Nem szeretem azt a szót, hogy ez ilyen szubkulturális dolog, de valóban az volt, és ennek az az egyik következménye, hogy megismerik egymást a színtér feltörekvő szereplői, mi pedig igyekszünk minden segítséget megadni nekik a szakmai partnereink közreműködésével.
Ha visszagondolok a műfaj itthon elsőként népszerűvé vált formációira, náluk azért néha saját dalokként előadott műfordításokkal is találkozhattunk. Lehet-e olyat mondani, hogy mára megszületett egy kifejezetten magyar előadókra jellemző hangulatvilág, egyfajta autonóm magyar hiphop?
Vera: Az jut eszembe, amiről az első workshopon beszélgettünk Sisivel és Závada Péterrel: a magyar nyelv annyira gazdag, annyira sok irányból megközelíthető, hogy akinek van tehetsége a szövegíráshoz, a rímekhez, az átvitt értelemben tényleg a csillagokat lehozhatja az égről, annyira sokféle a lehetőség az önkifejezésre. Szerintem zenei szempontból nagyon egységes magyar vonal nincs, hiszen az egyéni utak és az aktuális trendek is befolyásolják, ki milyen irányba indul el, de szöveg terén megfigyelhető ez. A másik oldalon persze a magyar nyelv kicsit be is zárja azokat a kapukat, amik az ország határain kívül engednék a produkciókat, de erre is van ellenpélda, ha mondjuk Azahriah Európa-turnéját említjük.
Szilárd: Szerintem is van. És ezt nem is tudtam eddig megfogalmazni pontosan, csak most. És igen, részben a nyelvből adódik. Az egyik workshop alkalmával Saiid (Akkezdet Phiai) beszélt arról, hogyan kezdték annak idején. Ők kifejezetten azt csinálták, hogy rímeket gyűjtöttek egy füzetbe, olyan szavakat amikben minimum három szótag rímelt, egyfajta motorikus gyűjtés volt ez. Ez nekem nagyon tetszett, egyrészt, hogy elárulta, mi a titok, másrészt náluk éreztem mindig, hogy valami olyasmire találtak rá, ami más nyelven nem elképzelhető.
A nyelvünk érdekes, agglutináló, toldalékokat halmozó, fura konstrukciójának kreatív felhasználása például elég tipikusan hazai jelenség. A másik meg, amit főleg a fiatalabb, trap előadóknál látok, hogy ők már ezeket a sajátosságokat tudják keverni az angollal, az online szlenggel, így létrehozva egy olyan nyelvezetet, ami bizonyos értelemben akár nemzetközivé is emeli a szövegvilágot. Zenei és szövegi értelemben is mosódnak kicsit a határok a külföldi és a magyar produkciók között, és ez számos mai eladónál megfigyelhető. Persze lehet, hogy Kölcsey Ferenc vagy Berzsenyi Dániel nemzethalált vizionálnának Sisi vagy Azahriah szövegeit olvasva, de én az ellenkezőjét érzem, mert nagyon érdekesnek tartom, ahogy feszegetik a nyelv amúgy is folyamatosan változó határait.
Egykori magyartanárként számodra különösen érdekes lehet mindezt megfigyelni.
Szilárd: Persze. Nyelvészeti közhely, hogy a nyelv nagyon dinamikusan változó rendszer. És tényleg az az élményem, hogy aki hiphopban utazik, az ennek a progresszív részét fogja meg. Ha a már említett Akkezdet Phiaira gondolok, az ő köpönyegükből nagyon sokan bújtak elő, nem tudom, hogy lenne-e egyáltalán itthon slam poetry kultúra, ha ők nincsenek. Konzervatív nézőpontból mindez lehet ijesztő, de a változást nem lehet visszafordítani, és nagyon izgalmas, hogyan lehet lebontani a nyelv közhelyeit, vagy kijátszani azokat saját maguk ellen, akár olyan dalszövegekkel, ahol nem tudod, hol ér véget a magyar szleng, és hol kezdődik a külföldi. Ez nagyon határozottan a legfiatalabbakhoz kötődik, hiszen a nyelvi regiszterek bátor és izgalmas feszegetése összefügg a fiatal energiákkal, és nagyon érdekes mindezt testközelből látni.
Mi lesz a döntő után?
Szilárd: Egy-két héten belül elkezdjük csinálni azokat a porfréfilmeket, amik már az első évad után is megjelentek, ezzel telik majd az év hátralévő része, januárban pedig, eddig úgy tűnik, ráfordulhatunk a harmadik évad előkészületeire.
Nem látok bele a fejedbe, de ha egy rendező helyébe képzelem magam, a Budapest Open Mic, illetve a verseny szereplői és háttere bőséges témát és alapanyagot szolgáltatnának akár egy egész estés dokumentumfilmhez is.
Szilárd: Abszolút, bár talán erről még kicsit korai beszélni. De valóban, az egész projekt legérdekesebb aspektusa számomra, hogy lehet ezeket a történeteket megfogni, megörökíteni. A 2024-es évadot már eleve úgy tervezzük, hogy kicsit ebbe az irányba is menjünk.
Vera: A hazai kortárs hiphop gyakorlatilag kiapadhatatlan alapanyagforrás, nem véletlenül csináltunk belőle egy nagyjátékfilmet a Larry idején, még ha csak részben is szólt erről az a film. Szeretnénk tovább vinni mindazt a projekt kapcsán, amihez értünk, és amiben benne vagyunk, tehát a filmkészítés és a rap műfaj kapcsolódási pontjait keressük, amiből nagyon izgalmas kísérletek és megoldások születhetnek majd – akár egy egyébként létező nemzetközi mintákat hazai viszonyokra és sajátosságokra alkalmazó dokureality sorozat formájában.
Miért érdemes ott lennie a Budapest Open Mic döntőjén azoknak is, aki az eddigi selejtezőket esetleg nem követték figyelemmel?
Vera: Ez a nap lesz egész eseménysorozat koronája, már nagyon várjuk, nagyon készülünk rá. A közönség rengeteg izgalmas, fiatal előadót ismerhet meg a lehető legideálisabb környezetben, hiszen azok a versenyzők, akik bejutnak a döntőbe, aznap valódi nagy színpadon, kitűnő hangtechnika és színpadi körülmények mellett mutathatják be a produkciójukat. A végén pedig természetesen kiderül, kit tartott az idei mezőnyből a legjobbnak a szakmai zsűri, illetve a közönség, ezt követően pedig a Budapest Open Mic rendezvénysorozathoz kötődő arcok lépnek majd színpadra egyfajta gálaműsor keretében, köztük a Subkult Production munkatársai is. Ilyen méretű rendezvényt még nem csináltunk korábban, szóval természetesen kicsit még izgulunk, de biztosan emlékezetes este lesz.
A Budapest Open Mic döntője november 23-án, délután 17 órai kapunyitással veszi kezdetét az Akvárium Klubban. További információk a Subkult Production weboldalán, a Budapest Open Mic közösségi felületein, valamint a döntő Facebook-eseményének oldalán.
