Hirdetés
Hirdetés

A hanyag profizmus – Újrahallgattuk a Metallica legmegosztóbb lemezét

A zenetörténetben vannak olyan irányváltások, amikor egy zenekar (kimondva, de általában kimondatlanul) népszerűbb akar lenni, ezért kicsit egyszerűsít, áramvonalasít, hátha kijön belőle valami közérthető. Aztán vannak olyan lemezek, amiket azért csinál meg egy zenekar, mert szarik mindenre, önkifejez. A Metallica leginkább önkifejező és őszinte lemeze a St. Anger.

A lemez megjelenésekor inkább közutálatnak, mint közimádatnak volt kitéve. Most, hogy az évek során eltávolodtunk tőle és a körülötte megragadt toposzoktól (nincs szóló, fémhordó hangzású a pergő stb.), megpróbáljuk újrahallgatni, hátha mond valami újat így, 20 év után.

A St. Anger csak első blikkre nem egy csúcsprodukció. Általános vélekedés, hogy nem szól jól, pedig ez nem igaz. Bődületes, többrétegű és még a Metallica-világban is egyedi a hangzása. Rögtön hallatszik, hogy egyben vették fel, legalábbis a gitárzúgásba belehallatszik a dobcinek rezgése, tehát a kettő biztosan egyben ment fel. Lars Ulrich dobjain sincs utómunka, például az egyik lábdobját éppen úgy gyengébben rúgja meg, mint ahogy koncerten szokta. Az egész hanyagnak tűnik, miközben vérporfi. A gitárok szét vannak szedve a két hangfalba, ami nem egyedi megoldás, de egy Metallica-lemezen mégis új élményt ad. Aztán az is más, mint a többi lemezen, hogy a gitárokat lehangolták, Hetfield jellegzetes riffjeit egészen szokatlan élmény így hallani, amellett, hogy itt is tűpontos, és a megszokott módon húzza maga után Ulrichot.

Ösztönösnek tűnik az is, hogy a megszokott dalszerkezeteket teljesen szétpakolták. Nem ott van a refrén, ahol elvárnánk, nem akkor jön kiállás, amikor gondolnánk, és a szólók helyre is belepakoltak egy-egy új riffet, hogy aztán ugyanúgy térjenek vissza a dalba, mintha éppen a szólóból jönnének. A Metallica ezen a lemezen alkalmazza legtöbbet a dinamikai váltásokat, gyakran a refrénnél pihentetve le a zenét.

Ez mind szép és jó és túlelemzés. Szórakoztató-e a St. Anger? Erre az egyértelmű nem a válasz. A dalok darabokra szedése és az elemek össze-vissza pakolása nem működik, a riffek hiába zseniálisak, ha túl vannak játszva, egy dalban sincs annyi izgalom, hogy ezért hat percesre, vagy a fölé kéne húzni őket. A szólók nem hiányoznak, de a helyettük be-bepakolt riffekben nincs annyi kraft, hogy a koncepció működjön. Úgy egészében a legfontosabb, a dalszerzés bicsaklott meg.

A St. Anger éppen azért őszinte, mert egy tanácstalan zenekart mutat, akikben még mindig ott van az erő, de meg kell tisztulniuk ahhoz, hogy tudjanak még emlékezeteset csinálni. Az utóéletet hallva ez nem sikerült maradéktalanul, de a St. Anger ereje megkérdőjelezhetetlen. Az pedig abban rejlik, hogy megmutatta, hogy a metál trónján ülő zenekar tagjai is sebezhetőek.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók