Évek óta pörög a világzenei színpad jelenlegi formájában a Szigeten: a Global Village az egyik legszínesebb és legotthonosabb hely a kavalkádban, afféle külön kis világ a nagyon belül, a magamfajtának kilépnie sem nagyon érdemes kora délután induló és éjszakába nyúló programmal bíró közegéből. A több mint harminc fellépőből tízet választottunk kedvcsinálóként.
Akit Angélique Kidjo protezsál be a nyugati zenei/világzenei életbe, az nyilván azóta is áldja jó sorsát, így járt a 2019-ben berobbant BIM, azaz a Benin International Musical, mégpedig megérdemelten. A Benin zenéje alapvetően a vudu-istentiszteleti szertartásokból, táncokból született, de a huszadik század fontos (pop)zenei áramlatainak (a jazztől a rockon blueson, gospelen, afrobeaten és rapen át) jó része lett aztán beleforgatva, hogy együtt már ne csak örökségként dekódolhassuk, hanem új és friss hangként. Kultúrájukba már eleve beleolvadtak a vudu-istenségek gyógyító erői éppúgy, mint az evangélikus templomok aurája, a változó felállású kollektíva pedig igyekszik is összehozni Benin összes zenei és etnikai sokszínűségét. És bár fontos, hogy felajánlják imaként is felfogható szavaikat és muzsikájukat minden hátrányos helyzetűnek, grúvos, lüktető, és finom elektronikával átszőtt zenéjük pillanatok alatt elragadja a szimplán bulizni vágyókat is.
A francia Sukh Mahal trió elsősorban Olivier Olivero többnyelvű énekére, harmónium- és nagybőgőjátékára épül, de éppilyen hangsúlyosak Marc Mouchés többféle etnozenét beidéző szaxofonkalandozásai, és David Muris dobos ritmizálása, a többek közt jazzből átemelt veretes grúvokon át a modern tánczenékig. Izgalmas kontrasztot ad az áradó és energikus – cigány, andalúz és pakisztáni – muzsika Olivier felettébb szelíd arcberendezésével megénekelt/kántált, szufi és egyéb ősi szövegekből átemelt mantráihoz. Ahány nyelvű dal (szanszkrit, urdu, radzsasztáni, roma, angol és román), annyi zenei szín, és hangulat, valahogyan mégis sikerül mindig mindent közös nevezőre hozni, hogy egy új egységben találjon magára.
A zanzibári (és tanzániai) gyökerű Siti & The Band 2016 óta létezik ebben a formában, és az egész olyannyira új arculatra, tartalomra, zenei sokszínűségre (kelet-afrikai tradíciók találkoznak nyugati zenei elemekkel), hogy Siti Binti Saad Zanzibár első női zenészeként ismert. Világszerte turnézó zenekarával egyrészt életben tartja zenei és kulturális örökségét, példát mutatva az újabb generációk számára is gyökereik megismerésének fontosságát illetően, kiemelve az identitás és egyediség kérdéseit egyaránt – erőadónak szánt első albumuk dalszövegei kontúros feminista állásfoglalásokat is összefoglalnak az afrikai nők önrendelkezésének égető kérdéseire. Virtuóz és táncos zenéjük az ősi arab, török, indiai és afrikai zenei hagyományokból származó hatásokat jazzel, funkkal, reggae-vel, és még ezeken is túlmutató kortárs zenékkel ötvözik, de ne valami műfajokra szétszálazható crossoverre asszociáljunk, a Siti & The Band zenéje megnyerően organikus és természetes egységű új forma.
Ha valami olyan autentikusabb vibrációra vágynák, amit modernebb alakzatok nem tudnak megadni, elsősorban is közép-kelet európaiban merülnénk meg afféle testi/lelki felfrissülésként, akkor a lengyel Tęgie Chłopy koncertje lesz a legmegfelelőbb erre. A banda neve egyébként egy zenei nyilatkozat: „A parasztok elsősorban kielcei parasztzenét játszanak” – vagyis a keleti kielcei régióra jellemző háromütemes dallamokat. A népes tagságú, valójában hagyományos esküvői és egyéb falusi mulatságokon játszó korabeli bandák muzsikáit szinte fésületlen valójukban átvevő és feldolgozó zenekar hangzásában éppúgy központi szerepet töltenek be a váltogatott énekek, a szaggatott ütemek és a különböző fúvósjátékok, a trombita, klarinét és tuba, hogy végül nehezen lehessen eldönteni melyik részegység is képes ennyire megemelni az adrenalinszintet és kirúgni a ház oldalát.
A dél-afrikai Morena Leraba (eredeti nevén Teboho Mochaoa) a pásztorból lett (és nyugati típusú oktatásban is részesült) énekes-rapper ezer szállal kötődik a seshoto (déli bantu nyelvjárás, Leshotoban és a régióban beszélik) dalszövegekhez, de a természet megismeréséből és a helyi hagyományokból, főleg a famoból (bányászkolóniákban kifejlődött, harmonika, dob és basszuskísérettel előadott énekes dalforma) kibontakozó költészetet Morena aztán zenekarával odébb tolta olyan modern irányokba, mint a hip hop és az alapműfajokhoz talán be sem köthető pszichedelikus minimal-techno. Az ütősökkel, basszussal, elektronikus szövedékekkel és hipnotikus grúvokkal kipárnázott zeneiség és a hangsúlyos szövegek így már messze túlnyúlnak a kultúrák határain, és olyan szabad minőségeket is megpendítenek, amik egyébként már alapból is közel állnak Morena szemléletéhez, hiszen a pásztorlét arrafelé nem csak a természetközelségével nevel, de önvizsgálatra is sarkall, és különböző világok közti átjárást tesz lehetővé.
A japán, ausztrál és német zenészekből összeállt Mitsune úgynevezett shamisen-trio, azaz specialitásuk a Tsugaru-shamisen -játék – ezt a hagyományos japán háromhúros hangszert egykor a régi Japán vak nép- és vándorzenészei használták. A „trió” mára, ritmusszekcióval kiegészülve, valójában négy tagot számlál, és a japán népdalok hullámzó lüktetését felerősítik még rock, blues, filmzenei és globális etno-elemekkel, és ha mindettől némileg ellépünk, akkor némi veretes/pszichedelikus krautrock is beugorhat. Ez a (rock)zenélési metódus egyébként is reneszánszát éli mostanság – a Mitsune pedig vicces klipjeit is olyanná formálja, amik láttán talán eszünkbe se jut, hogy mostanában készültek. 2018-as megalakulásuk évében kiadott debütálásukról a vezető világzenei magazin, a Songlines ezt írta: „Ha szükséged van egy kortárs bevezetésre a Tsugaru-shamisen világába, ez az”. Az anyaggal eljutottak számos fesztiválra világszerte, majd 2022-es második albumukkal a világzenei listák élvonalába kerültek.
A kolumbiai KillaBeatMaker évtizedek óta pályán van, mint DJ/producer, aki afro-kolumbiai és bennszülött gyökereiből is adódóan, szettjeiben is keveri a városi klubzenéket a hagyományos folkkal és a global-beattel; élő produkciója pedig a basszusok és elektronikus alapok mellett a dobokra és vokálokra helyezi a nagyobb hangsúlyt. A kolumbiai cumbia például alapból is visz a latin zenékbe drámai vonásokat, de náluk kifejezetten sűrű, test- és lélek közeli a hatás, koncertjeiken nem lehet megúszni a komolyabb érintettséget. KillaBeatMaker zenéléshez való viszonya eleve többirányú, produceri énjét hangmérnöki tudása segíti, sokoldalúságát pedig énekesi, dalszerzői és hangszeres képességei is növelik, így produkciói teljes körét felügyelni és kezelni tudja. Nem is véletlen, hogy zenekarával való fellépésének napján övé a záróakkord, így egyszerre kaphatunk tőlük koncert- és partiképes pillanatokat.
A Franciaországban élő, elsősorban kurd és anatóliai török zenékben érdekelt Eleonore Fourniau gyerekkorától kezdve zenei képzésben részesült; 2010-ben költözött Isztambulba és hat évig ott is maradt, Törökország kulturális sokszínűsége óriási hatást gyakorolt rá, elkötelezett a török nyelvek és tradicionális zenék tanulásában. Énekes és saz szakon képezte magát az isztambuli Állami Konzervatóriumban, de nem csak a helyi tanároktól vett leckéket, az országot beutazva előszeretettel gyűjtötte az élő tapasztalatokat, mára nemzetközileg elismert művésszé avanzsált kurd és anatóliai zenei interpretációival. Aktív szólókarriert épített fel Európában és világszerte, sazzal és tekerőlanttal kíséri vokális darabjait, és különböző zenész kollektívákkal dolgozik együtt. Különleges hangvételű és rendkívül intenzív energiájú koncertjei eseményszámba mennek, és már csak azért sem érdemes kihagyni, mert efféle autentikus fókuszú folkmuzsikát ritkábban lehet elcsípni nagyobb fesztiválokon.
A Brazíliában nevelkedő, majd Párizsban új otthonra találó Flavia Coelho életrajzában rendre kiemelik a bohém-családi felütést, ami ellen talán ő maga sem tiltakozna, 14 évesen el is költözött otthonról, hogy kialakítsa saját életvitelét és felépítse művészi karakterét. Magával ragadó popzenéjében máig fontos szerepet szán zenei gyökereinek a szambán, bossa nován és forrón át a baile funkig, de ugyanúgy megkerülhetetlen számára minden, ami reggae és raggamuffin, első lemezének címe nem is véletlenül kapta a Bossa Muffin címet. A napfényes túlcsordulás mellett negyedik lemezén már keményebb témákat is feszeget, a brazil valóság olyan árnyoldalainak megéneklése, mint a rasszizmus és a homofóbia, még hitelesebbé formálták művészi énjét, mostanában pedig, új lemezére készülve a klasszikus jamaikai sound systemek világába ásta bele magát. Ez pedig felettébb jó hír, mivel nagyon érzi a reggae lelkületét, így az élőben mixelt grúvokra való toastolás sem maradhatott ki…
„Az emberi élet minden pillanatának megvan a maga dala” – mondja Zoryana Dybovska, aki 2016-ban alapította a Yagody-t a nyugat-ukrajnai Lviv városában a helyi színházi kar néhány hallgatójával közösen. Négyen beutazták Ukrajna különböző régióit, hogy felfedezzék az ott élő emberek zenei hagyományait, majd ezzel a jelentős adagnyi, szerelemről és életvitelekről szóló dalgyűjteménnyel a Yagody saját izgalmas (dobokkal, gitárral, harmonikával és drymbával, azaz szájhárfával kísért) hangkollekciót épített fel. 2020-as debütáló albumukat nagyszabású fellépések követték, és mivel a Yagody tagsága a színház világából érkezett, dramaturgiai elvek szerint valósítják meg zenés színpadi műsoraikat, így koncertjeik valójában egyfelvonásos előadások. Viszont a folkos jelleg ellenére közel sem egysíkúak, sokrétű dallam-, ritmus-, és témavilágot építettek az autentikus alapok köré. Ők az egyik legkarizmatikusabb, és tán a legintenzívebb zenekar az idei felhozatalból, nem is tagadom, őket sejtem titkos befutónak…
