Gyakorlatilag a Lángoló indulása óta nagy vágyunk, hogy egyszer eljussunk az SXSW fesztiválra. Ennek eddig erős gátat szabott, hogy a világ egyik legjelentősebb showcase bulija és konferenciája eredetileg a texasi Austinban van, szóval a távolság és a felmerülő költségek nem könnyítették meg ezt az álmodozást.
Idén viszont dobott egy nagyot az SXSW szervezőcsapata, és elhozta Európába a rendezvényt, konkrétan Londonba, ami ugyan szintén nem a legolcsóbb világvárosok egyike, de legalább élhető távolságban van hozzánk.
A LÁNGOLÓ NYÁR rovat támogatója a SAMSUNG
Hogy mi az SXSW?
Az SXSW, teljes nevén South by Southwest, a texasi Austinban indult 1987-ben. Eredetileg a feltörekvő, új zenék, zenészek köré szerveződött, de ma már ugyanúgy jelen van a film, egyéb más művészetek és egyre erőteljesebben a technológia is. Mindez változatos formában jelenik meg, rengeteg beszélgetés, koncertek, filmvetítések, kiállítások vannak viszonylag egy kupacban, amihez gyakorlatilag egy nagy szerkesztőség kéne, hogy teljesen le lehessen fedni beszámolókkal. A londoni legalábbis ilyen, mert ugye az austinit még nem láttuk, na de majd egyszer!
Shoreditch átalakul
Londonban a Shoreditch nevű városrészt lepte el az SXSW. Ez olyan, mintha mondjuk a budapesti Erzsébetvárosban minden erről szólna kerületszerte. Lépten nyomon az SXSW logójába akad az ember, tűzfalakat festettek le, táblákat tettek ki emiatt és szinte nincs klub, ami ne venne részt benne. Az mondjuk döbbenet, hogy itt egy kerületben több klub van, mint Budapesten összesen. Akár egymás mellett, akár egy épületben, teljesen változatos, száz főt befogadni képestől a pár ezerig vannak helyszínek (pedig itt is bajban van a klubélet, de erről majd másik cikkben).
Ugyan egyre jobban jön fel az SXSW-n a film és technológia (utóbbi nagy sebességgel) azért még mindig a zene a fő irány. Lépten nyomon bulikba akad az ember már délutántól, akár úgy is, hogy kijön egy beszélgetésről, és a klub előterében már tolják az akusztikus koncertet.
Legenda sztorizik
Ilyen az egyik pici, mégis fő helyszín az Abbey Road: Studio Four is a Colours Hoxtonban, ahol rögtön az első nap első paneljében Nile Rodgers volt a főszereplő, akivel Afrodeutsche beszélgetett.
A Chic legendás gitárosának előadására annyian akartak bejutni, hogy előre kellett regisztrálni. Ezt meg is tettem, de odaérve erről senki nem tudott, a sor pedig gyakorlatilag körbeölelte a háztömböt. Hiába volt a nyakamban olyan pass, ami elsőbbségi bejutást enged, ha mindenkinek ilyenje volt. Viszont a probléma jelzésénél, nevezetesen hogy elfogadott előregisztrációm van, mégsem jutok be, annak ellenére sem, hogy időben ott voltam, a sajtóirodából fogta magát az egyik főnök, gyalogolt 20 percet, hogy az egy szem magyar újságírót bejuttassa valahogy a teljesen tömött helyre. Közben kérte a bocsánatokat, hogy elrontotta, majd amikor odaért, a fél szervező csapat azon volt, hogy beállhassak legalább az ajtóba. Ráadásul a sorban előttem állók is háborogtak, hogy hogy lehet az, hogy sajtós pass-szal a nyakamban várakoznom kell, és még ők fenyítették meg a szervezőt, hogy ez így nem oké.
És akkor kis kétérő ehhez kapcsolódóan! Furcsa olyan közegbe kerülni egy ekkora rendezvényen, ahol az újságíró nem valami nyűg vagy szükséges rossz, hanem partner. Az SXSW-n a sajtóért felelős munkatársak a második napra már annyira belerázódtak, hogy a beengedéseknél van egy külön ember, aki vadássza az újságírókat, és sorbanállás nélkül beviszi őket a terembe, ahol még foglalt helyek is vannak erre a célra. Így jutottunk be például Jane Goodall beszélgetésére, ahol a sajtós munkatárs még ki is emelte nekünk, hogy mennyire fontos nekik az újságírók kifogástalan kiszolgálása, de Joseph Fiennest is így sikerült megnézni, ahol még a velünk együtt trappoló brit újságíró is megjegyezte, hogy ez aztán a VIP kiszolgálás.
Szóval ha zökkenőkkel is, de végül szerencsére bejutottam az amúgy igen pici helyre, még ha a feléről le is maradtam. Viszont így is megtudtam az erősítőbe dugott gitárjával ücsörgő Nile Roderstől, hogy a Get Luckyt kvázi ő írta. Elmesélte, hogy a Daft Punk eredetileg csak egy dalra kérte fel, de olyan gyorsan ment minden, hogy három lett belőle a Random Access Memories lemezen. Itt ráadásul gitáron szemléltette is a részeit, úgyhogy ha a teljes dal soha nem szólal már meg élőben, azért a gitárrészeit hallhattam az eredeti szerzőjétől.
Rodgers azt is elmondta, hogy a Daft Punk meg akarta neki mutatni, hogy miről is lenne szó, de ő ezt elutasította, mondván irány a stúdió, majd ott eldönti mit játszik az alapokra. Ez lett aztán az a híres gitárriff, ami annak idején ömlött a rádióból, és lényegében Pharrell Williams is ehhez igazította az énekdallamot. Aztán mivel a Get Lucky megvolt negyed óra alatt, így jöhetett még két dal. A gitáros figyelmezett is mindenkit, hogy ha valaki felbérli őt, akkor ilyenre lehet számítani. És senki ne feledje, hogy demók nem kellenek, hanem egyből irány a stúdió.
Amúgy a helyszínre is stúdióból érkezett, ugyanis az Abbey Roadon (hol máshol) dalt vett fel a dalokat, másnap reggel pedig már utazott is New Yorkba, szintén stúdiózni. Meg is kérdezték tőle, hogy ezt hogy bírja. Azt mondta, hogy nagyon figyel például az étkezésére, meg úgy általában az egészségére, és nem csak azért, mert lépten nyomon utazik, hanem mert 72 évesen azt vette észre, hogy már a fiatalabbak is kezdenek meghalni körülötte.
Legendák sztorizgatnak
Ugyanilyen sztorizgatós előadás volt közvetlenül Nile Rodgers után, ahol két fotós legenda, Gered Mankowitz és Rankin beszélgetett úgy, hogy kiválasztottak egymástól pár képet, megdicsérték azt, majd jöttek a történetek.
Mankowitztól Rankin például ezt választotta:
Itt Rankin azonnal lecsapott, hogy milyen volt Kate Bush-sal dolgozni, mert neki ez hatalmas vágya, de még nem sikerült. Mankowitz elmondta, hogy nagyon könnyű volt Bush fotózása, mert csodálatos személyiség, és ugyan terjed róla, hogy nehéz ember, ez nem igaz.
Mondjuk a csodálatos személyiség az Oasisnál nem jött fel, Mankowitz elmondta, hogy szörnyű volt, amikor bevonultak a stúdióba, de aztán azért némi kedvesség is kijött belőlük.
Ellenben Jimi Hendrixszel, akit már az elejétől kenyérre lehetett kenni. Vele kapcsolatban Mankowitz elmesélte, hogy a kortársaival ellentétben ő mindig mosolygott és hatalmasakat nevetett.
A mosolygásról újabb sztori kerekedett arról, hogy Peter O’Toole egyenesen kijelentette, hogy ő olyat nem tud. Mankowitz erre beszólt, hogy pedig kéne, kamerán kívül is, jót tesz az életnek, ezt pedig a színészlegenda valamiért annyira viccesnek találta, hogy utána már nem volt probléma a fotózással.
Ehhez kapcsolódóan mindkét fotós elmondta, hogy meg kell találni azt a környezetet, ahol az alany biztonságban érzi magát, és feloldódik annyira, hogy kijöjjön az igazi karaktere.
Aztán derültséget okozott ez a Rankin-kép:
Na nem azért, mert vicces lenne, hanem mert a 78 éves Mankowitz elkezdte mondani, hogy nagyon szép a kompozíció, szépek a színek, szép a mozdulat, de a modellről fogalma sincs, hogy kicsoda, majd megkérdezte a fiatal moderátort, hogy ő tudja-e esetleg, aki mosolyogva mondta, hogy igen, ő Zendaya. Rankin persze kiegészítette, hogy énekesnő, színésznő, nagyot alakít az Euphoria sorozatban is, és csodálatos modell, rendkívül jó volt vele dolgozni, és fiatal kora ellenére rettenetesen profi.
Szintén derültséget okozott ennek a képnek a sztorija:
Az ötlet ugyanis onnan jött, hogy Rankin hivatalos volt egy divatbemutatóra, ahol mindenki nejlonba volt csomagolva. A fotósnak egy beszélgetés során benyögték, hogy ha valaki most gyufát dobna ide, a teljes londoni divatvilágot elemésztené a láng. Erre aztán Rankinben kigyulladt egy lámpa, hogy “Baaazmeg, mekkora öltet!”, és meg is csinálta. Hozadékos történet, hogy rengeteg vicces képe van a modelleket felgyújtó asszisztenséről, ahogy elugrik.
Arra a kérdésre, hogy hogyan álltak át a filmre fotózásról a digitálisra, Rankin már fogta a fejét. Neki nagy megkönnyebbülés volt a digitális fotózás, és szerinte amit a filmre fotózással meg lehetett csinálni, azt mindent meg lehet a digitálissal is, csak még jobban, szabadabban, és ő képes egy sessionön 600 képet csinálni. Mankowitz viszont a mai napig úgy gondolkozik, mintha filmre fotózna. Ugyanúgy 12 képet lő egyszerre, majd mikor a filmnek vége lenne, akkor leáll, és végig úgy csinál agyban, mintha filmet cserélne, és a modelleket is úgy állítja, mintha nem lenne sok lehetősége.
Nagy különbség még a két fotós között a személyzet mérete. Mankowitz kis csapattal dolgozik, de amikor egyszer közös projektje volt Rankinnel, csak azt vette észre, hogy már az ötödik asszisztenst rendelik mellé Rankin hadseregéből, és már nem is tud velük mit kezdeni.
A legenda és az AI
Rankin egyébként rögtön ezután egy másik panelben is részt vett, ahol a Mankowitz-cal csak picit érintett mesterséges intelligenciáról beszélt sokat. Kiderült, hogy nagy híve az új dolognak, de tényleg csak úgy használja, mint eszközt, ami segíti a kreativitását. Lehet persze nagyon ellene menni, ahogy egyelőre sokan teszik, de Rankin szavaival élve csak “saját magaddal baszol ki”. Szerinte amúgy az AI-jal készült képek szarok, de a saját fotóinak átalakítására kiválóan alkalmasok.
Rankin végül elmondta, hogy mindenkinek ott van a zsebében az okostelefon. Tessék csak használni a kameráját, a rajta lévő AI funkciót. Valójában nem lehet ebből eltartott kisujjal kimaradni, egyszerűen csak helyén kell kezelni. Eszközökként, amik segítik a kreativitást.
