Már a felütés érdekes: a francia Kaophonic Tribu, a kétezres években aktív pszichedelikus etno banda a tízes évek tetszhalálából feltámadva egy magyar független lemezkiadót talált meg új, Phoen X című albumának kiadási tervével. A Trottelnél az ötlet termőtalajra hullt, a műfajiság eleve stimmelt, és még az sem tántorította el a kiadóvezető Rupaszov Tamást, hogy nem könnyű manapság fizikai hanghordozókat értékesíteni, gyakorlatilag műfajtól függetlenül. Igaz, Rupaszov gyakran hangoztatja az interjúkban lemez-romantikus alkatát, vagyis csak a fizikai hanghordozón való megjelenés, és főleg a vinylverzió számít a Trottel Recordsnál valódinak.
Nem kell messzire kalandozni egyébként, hogy a Kaophonic Tribu lelkes tripjéhez hazai párhuzamokat találjunk, az etno-trance és a pszichedelikus rock házasítása nálunk is nagyot ment a kilencvenes évek óta, és elég csak a Korai Örömöt említeni, velük simán egymásra is találtak a franciák, de hát a hasonszőrűek ugye minden szinten (és szintéren) vonzzák egymást. A kérdés így elsősorban az, hogy a Kaophonic Tribu világa, ízei, kicsengése miben más, mint a többieké, vagy egyáltalán mennyire fontos kérdés ez. Igen is, nem is, hogy rögtön meg is kerüljem, mert a legfontosabb természetesen pusztán a minőség, másrészt viszont mégiscsak szeretjük, ha egy bandának erős kontúrú saját karaktere van. Itt mindkettő adott, a Korai Öröm például lépésenként göngyölíti fel az eseményeket, a Kaophonic Tribu viszont szeret a közepébe vágni, és miután az első taslikat különösebb előjáték nélkül leosztják pár taktusban, tempósan tovább bontogatják. Sőt néha még visszafelé is, azaz onnan indítanak, ahová mások eljutni szeretnének, és amikor utólag fejtik vissza az alapokat, olyankor néha még boldogítóbb a kiteljesedés. Szinte érthetetlen, de mindezek ellenére mégsem tűnik elkapkodottnak semmilyen szinten, inkább magától értetődő letisztázásnak. Ez a nyílt színvallás tehát az egyik védjegyük, amiben a hangzás egésze, a hangszerelés, a dalok karaktere és még a dallammotívumok is gyorsan napvilágra kerülnek. De még ez sem kizárólagos, ami kicsiben, az nagyban, és fordítva: az album felépítése rímel a dalokéra, az elején elsülnek a legsűrűbb számok, a technós bummtól, a tömény gitáros-szintis-ritmuskavalkádos-furulyás-didgeridoos rohamokig, aztán az album második felére kissé szétszélednek, hogy ráérősebben építkezzenek.
A hatvanas évekből eredeztethető pszichedelikus iskola minden jellegzetességét tetten érhetjük, és a komplexebb struktúrákban és többtételes szerkezetekben gondolkozó progresszív rock hatása is jelentős, legjobb példa erre a lemezcímet is adó és valódi megkoronázásként ható záródal. Igazi régi vágású albummal van tehát dolgunk: ki van találva, fel van építve, és bár azzal sincs nagy baj, ha csak dalokat hallgatunk meg róla, de sokkal jobban járunk, ha nekifutunk az egésznek. Ráadásul ne is csak egyszer-kétszer, a Phoen X szavatossága kismillió ötletével, egymásra halmozott részletgazdagságával hosszú lejáratra szándékozik berendezkedni az arra hajlamosak emlékezetében és lemezgyűjteményében. Nagy öröm, hogy készülnek még effélék, hosszan el lehet bíbelődni vele a gyors kiismerés és elunás réme nélkül.
További információk és rendelés.
